Csenddé lett

Azt hittem időgép repített vissza a múltba, de súlyosan tévedtem, mert nem időutazáson voltam, hanem ténylegesen ott sétáltam a kántortanító házában 1792-ben.

A teknőben éppen megkelt a kérges kéz dagasztotta kenyér, a kemencében tűz ropogott, a tyúk tojt egy tojást, majd kireppent a barna vesszőből font kosárból. Megcsíptem magam, nem álmodom.

Körbenéztem.

A szakajtóban dió, a konyhai falikendőn népi bölcsesség, a falon kereszt, odébb felirat: imádkozzál! Az apró ablak előtt elsuhant egy árnyék, de mire odaléptem, már nem láttam senkit, csak egy ott feledett kék bödönben akadt meg a kezem.

Füstszagot éreztem, a kemencében tűz ropogott, türelmesen várta a fehér cipókat. Benyitottam a kamrába, kolbász és szalonna lógott alá a gerendáról. Ma nem maradok éhesen – gondoltam.

Továbbmentem, közben eltelt talán néhány emberöltő is, belestem a szobába; az öreg kántortanító az alacsony fotelban ült, ütött-kopott fényképalbum a kezében. Ahogy múltja darabkáit lapozgatta, hol mosolygott, hol bólogatott, hol a könnyeit nyelte. Merre lehet a letűnt világ a benne lévő érzésekkel, tárgyakkal?

A választ nem a tanítótól kapom, hanem a videoinstallációs kiállítás megálmodójától, Füle Tamástól. A Parókia portál szerkesztőségvezetője évek óta kerülgette már az elhagyatott taliándörögdi romos épületet, mígnem a ház „elkezdett beszélni” hozzá. A „beszélgetésnek” a látogatók szerint az idei Művészetek Völgyének egyik legigényesebb, legszebb kiállítása lett az eredménye, amelynek címe: Csenddé lett.

– Az alcímében benne van az is, hogy emléktörmelékek. Elképzeltem, ha a ház súgna pillanatokat, momentumokat, érzéseket a lakói életéből, és azt mi meghallhatnánk, milyen lehetne. A vegyes technikát alkalmazó kiállítás meghatározó része maga a ház, a kamrától a padlásig. A kiegészítők, a tárgyak, a szövegemlékek pedig nemcsak a korszakkal, hanem a településsel és a református eklézsiával is kapcsolatosak.

A gyors vágásokhoz, akciófilmekhez szokott szemnek és elmének különös élményt nyújtanak a szokatlan helyszínekbe ékelt nagy kényernyős videók.

Füle Tamás azt mondja, eleinte kétségei voltak, hogy befogadható-e egyáltalán az üzenet a látogatónak.

– Az életünket gyorsan éljük, de a filmek tempója nagyon lassú és itt minden a lassulásra, elgondolkodásra, elcsendesedésre inspirál. A kiállítás összes eleme hétköznapi, nincs benne a mai értelemben vett csoda.

A látogatók visszajelzései azonban azt mutatják, hogy mégis ott van a csoda a református templom melletti düledező balatoni házacskában. A Művészetek Völgye forgatagából betérve ugyanis egy varázslatos világba kerülhetünk, ahol minden az, ami, és nem pusztán illúzió.

Mit találhatunk itt?

– Mindenkinek a saját története alakul, ahogy végigsétál a helyiségeken. Az épületben hat képernyőn lehet az eseményeket követni, és egyik rövidfilm sem mond el egy teljes történetet. Ugyanakkor sok utalás található a filmekben egymásra, és ha valaki elég kitartó, összefűzheti a szálakat. Az a vágy volt bennem, hogy a történet a látogató fejében szülessen meg.

Füle Tamás arról beszél a kemencében pattogó tűz mellett, hogy a reformátussághoz mindennél jobban illik, ha valaki egyszerűen, megbízhatóan, magas színvonalon és minőségben teszi a dolgát.

Rögtön hozzáfűzi, hogy itt nem önmagára gondol, hanem azokra, akikre kiállítása visszamutat.

Visszamegyek a kántortanító szobájába, immár egyedül. A sötét fagerendáról egy csokor levendula kacérkodik alá. Leülök és hagyom, hogy megérintsen valami, amit hiába kerestem évek óta. Be kell látnom, a csoda nem ott volt, ahol reméltem, hogy rátalálok. Hiába vettem drága színházbérleteket, koncertjegyeket, és vártam, hogy híres színészek és énekesek mondják el nekem a titkot. Amit kerestem, nem leltem, sem a nagyváros forgatagában, sem az aranyozott színházi páholyokban, sem a villódzó színpadi fényekben.

A titok, az egyszerűség és természetesség szépsége egy aprócska, szétmálló házban talált rám, ott, ahol a pókháló tökéletesen a helyén van, az udvaron a tyúk fél lábbal belekap az itatóba, a foltos kutyus türelmesen figyel, és valahol messze egy munkában megkérgesedett kéz pengeti a citerát.

Évszázadok telnek el, csak ülök a kántortanító foteljában és érzem, ahogy a púderrel együtt lefolyik a gőg és a hiúság az arcomról.

Fekete Zsuzsa