Múltfogyatkozás: Varró őrnagy monológja

Tót Lajos hazudott rólam a külvilágnak. Mariskának, Ágikának, mindenkinek. Aki ismert engem arrafelé, mind abban a tudatban halt meg, hogy engem az a Lajos, aki egy légynek se tudott ártani, meggyilkolt hidegvérrel. De a valóságban nem ez történt.

Emlékszem, azon a bizonyos napon elém állt, és dühöngött. A szemembe mondta mindazt, amit gondolt rólam és a dobozolási mániámról. Láttam rajta, hogy nem engem gyűlöl, hanem a háborút, ami elvette a fiát. Nekem ugyan nincs gyerekem, de abban a percben mintha átéreztem volna a fájdalmát. Tót úr nem volt kedves velem – amit, azért valljuk be, meg lehet érteni –, és kiadta az utamat. „Nézze, megérdemelné, hogy a margóvágóval négyfelé vágjam, de nekem nem kenyerem az erőszak. Úgyhogy fogja a gépet, és menjen Isten hírével” – mondta.

Azért, meg kell hagyni, úriemberként viselkedett, kikísért szépen, de azt megmondta, hogy azt fogja hazudni, hogy végzett velem, mert a felesége hátha így már tisztelni fogja. Rábólintottam. Őszintén szólva, attól féltem, hogy ha nemet mondok, tényleg négyfelé hasít. Kezet fogtunk, mint férfi a férfival, az útra adott egy fél kenyeret és egy üveg pálinkát, és elindultam.

A földeken menekültem. Egyik énem azért mardosott, hogy miért bújdosom, ha fokozatom van, katonaember vagyok, köztiszteletben állok, a hazát, legalábbis az államot szolgálom, az emberek előre köszönnek nekem. A másik énem viszont egyetlen szóval válaszolt: szégyen. Mert Tóték nem Varró urat tisztelték és szerették, hanem az őrnagytól rettegtek. Csupán a feljebbvalótól tartottak, akinek a kezében volt Gyula élete. Milyen kegyetlenség, hogy végül mégsem rajtam múlott a Tót fiú sorsa. Nem mertem az emberek szeme elé kerülni.

Mondhatnám, hogy ez a Gyuri atyus hibája, hiszen ő nem kézbesítette a halálhírt, de nem ő volt, aki megölte a fiút, hanem a háború. A háborúnak pedig mi voltunk az okozói. Mi, akik dönthettünk emberek élete és halála felett, a legtöbbször nem az élet mellett döntöttünk, hanem a dicsőséget hajhásztuk. Csak a kitüntetéseket számoltuk, a gyászoló anyák könnyeit nem. A pompás katonai temetésekkel nyugtattuk a lelkünket. Hősi halált halt a gyermek – mondtuk, de nagyon jól tudtuk, hogy ez nem vigasz, csak egy újabb tőrdöfés az anyák szívébe.

Visszamehettem volna parancsokat osztani. Bezsebelhettem volna még két-három keresztet. De a lelkiismeretem nem engedett többé. Ezért döntöttem úgy, hogy inkább dobozolok életem végéig, minthogy visszamenjek a háborúba. Mert az öldökléstől még mindig értelmesebb az üres dobozok gyártása.

Sz. Kárpáthy Kata

*Reflexió egy fotóra. Múltfogyatkozás című sorozatunk folytatódik.