A kárpátaljai magyar reformátusság kálváriája

1944. szeptember 27-én a szovjet csapatok átlépték a Tatár-hágót, és ezzel megkezdődött az egy hónapon át tartó véres küzdelem Kárpátaljáért. A Vörös Hadsereg közeledésére a civil lakosság mellett a református elit, és a kárpátaljai lelkészi kar közel negyede is elmenekült.

Rácz Jenő gergelyugornyai lelkész így emlékezett vissza: „1944. október 28-án jöttek az oroszok. Hihetetlen szörnyűségeket beszélt róluk a német parancsnok. Bár felajánlotta az üres szállító autóit, nem mentünk vele.” A háború után a kollektív bűnösség vádjával megbélyegzett magyarság számára nem értek véget a megpróbáltatások. Rájuk nézve nem a béke, hanem a tömeges megtorlás és a kényszermunka időszaka következett. 1944. november 13-án kihirdetésre került az a rendelet, amely alapjaiban rázta meg Kárpátalja református magyarságát: a magyarlakta településeken háromnapos munkára, úgynevezett málenkij robotra kellett gyülekezniük a 18–50 év közötti férfiaknak. Azonban többről volt szó: embertelen körülmények között való sínylődés a szolyvai gyűjtőtáborban, majd az emberek gyalogmenetben, esetenként fűtetlen marhavagonokban történő elindítása a Szovjetunió lágerei felé.

1944 decemberében már szinte alig akadtak munkaképes férfiak az istentiszteleteken. Kovács Zoltán tiszaújlaki lelkész, aki december 24-én úrvacsorát ment osztani Mátyfalvára, a szószéken állva némán zokogott, mert már egy férfi sem volt a templomban.

Kollektív büntetés

A málenkij robot alól azonban a szovjet hatóságok mentesítették a görög katolikus vallásúakat, őket ugyanis ukrán, vagy ruszin nemzetiségűeknek titulálták. Erről több egykori dokumentum is tanúskodik. Fagyejev szovjet vezérőrnagy 1944. november 21-én Mehlisz vezérezredes részére kimutatást készített, amelyben részletesen számolt be arról, hogy Ungvár, Munkács, Beregszász, Nagybereg, Huszt, Tiszaújlak, Nagyszőlős, Bátyú, Kövesliget, Perecseny, Poroskó, Gyertyánliget, Szolyva, Szerednye, Nagyberezna és Kisberezna településeken élő szlávok miként kerültek elkülönítésre a római katolikus németektől és a református magyaroktól. Decemberben már Lavrentyij Berija, a Szovjetunió belügyi népbiztosa kapta kézhez azt a kimutatást, amelyben Petrov hadseregtábornok és Fagyejev arról tettek jelentést, hogy a begyűjtési akciója nem érintette a szláv civileket. Mindezek azt bizonyítják, hogy a szovjetek csak a magyar és német lakossággal szemben alkalmazták a kényszermunkát, egyfajta kollektív büntetésként. Ezt támasztja alá Dálnoki Miklós Béla, az Ideiglenes Nemzeti Kormány miniszterelnökének 1945. január 7-én kelt levele, amelyben arról számolt be, hogy Bereg vármegyéből csak magyar férfiakat hurcoltak el, illetve Asszonyi István forgolányi lelkész visszaemlékezése is, aki eleget tett a kényszermunkára behívó parancsnak.

A magyarsággal szemben alkalmazott kollektív bűnösség elve azonban nem 1944-ben, hanem már 1943-ban megfogalmazódott. Mindezek ellen a nyugati hatalmak nem tiltakoztak. „A magyarokat meg kell büntetni.” – jelentette ki Sztálin 1943-ban, Robert Anthony Eden brit külügyminiszternek. Ugyanezt a gondolatot vallotta Vjacseszláv Molotov, a Szovjetunió külügyi népbiztosa is, amikor Archibald Clark Kerrnek, a moszkvai brit nagykövetnek a következőket írta: „A szovjet kormány úgy véli, hogy azért a fegyveres segítségért, amelyet Magyarország Németországnak nyújtott, valamint azokért a gyilkosságokért és erőszakos cselekményekért, fosztogatásokért és gyalázatosságokért, amelyeket a megszállt területeken követtek el, a felelősséget nem csak a magyar kormánynak kell viselnie, hanem nagyobb vagy kisebb mértékben a magyar népnek is.” Ennek következtében 1944-ben több mint 30 ezer személyt hurcoltak el Kárpátaljáról, akik közül több mint 8 ezren soha nem tértek vissza. A későbbi vagyonelkobzás sem ért fel azzal a veszteséggel, amit a református egyház szenvedett el 15–20 ezer egyháztag elhurcolásával. A szovjet megszállással kezdetét vette a kárpátaljai magyar reformátusság kálváriája.

A letartóztatások időszaka

A háború után gyanús és bűnös volt mindenki, aki 1939 és 1944 között bármilyen állami, hivatali, közéleti, vagy egyházi tisztséget töltött be. Az első letartóztatásokra nem kellett sokat várni. 1946-ban – mikor Kárpátalja hivatalosan is betagozódott a szovjet közigazgatási rendszerbe, és érvénybe léptek a szovjet törvények – Gönczy Pál nagydobronyi-, Balogh Sándor eszenyi-, Narancsik Imre nagymuzsalyi- és Csok József kisbégányi lelkészeket koholt vádak alapján őrizetbe vették. A Kárpátontúli Területi Bíróság 4-8 év közötti javító-nevelő munkatáborra, valamint több év jogvesztésre és vagyonelkobzásra ítélte őket.

A református egyház lelkészeit már 1945-ben megfigyelték és adatokat gyűjtöttek róluk. Narancsik Imre peranyagában például már 1945 novemberében és decemberében született kihallgatási jegyzőkönyvek találhatóak.

A szovjet rendszerbe nem illett bele egy magyarul igét hirdető egyház. A hatóságok ezért már csak a megfelelő alkalomra vártak, hogy lecsaphassanak a református felekezetre, amely mind a trianoni országcsonkítást, mind pedig a szovjet megszállást követő nehéz időkben identitás megtartó szerepet töltött be a kárpátaljai magyarság körében.

1947 és 1949 között az államvédelem letartóztatta Horkay Barna nagyszőlősi-, Zimányi József rafajnaújfalui-, Simon Zsigmond asztélyi-, Pázsit József munkácsi-, Györke István beregújfalui-, Asszonyi István forgolányi-, Huszti Béla kígyósi-, Zsurki József nagypaládi-, Kovács Zoltán tiszaújlaki lelkészeket, Fekete Gyula csetfalvai misszionáriust, valamint Gulácsy Lajos munkácsi kisegítő lelkészt. A legszigorúbb ítéletek is ekkor születtek. A letartóztatottak többségét 25 év lágerfogságra ítélték.

A Keleti Baráti Kör

A koncepciós perben elítélt lelkészek mindannyian annak a Keleti Baráti Körnek voltak a tagjai, amely 1947-ben a bátyúi lelkészkonferencián – az állammal szembeszegülve – elutasította a Moszkvai Baptista Egyházzal történő egyesülést, hitet téve ezzel a református egyház önállósága mellett. Ezzel a lépéssel a Baráti Kör útját állta annak, hogy a szovjet államhatalom megszerezze az egyház feletti ellenőrzést.

Az 1947-ben kezdődő letartóztatási hullám és a Baráti Kör elleni fellépés mögött azonban nem az állam, hanem a Bary Gyula és Gencsy Béla esperesek számára csúfos vereséggel végződő püspökválasztás állt. 1947-ben ugyanis a Baráti Kör a püspöki és főjegyzői tisztséget is a szavazatok többségével szerezte meg. Mindez annak volt a bizonyítéka, hogy a szovjet megszállás után megfélemlített és a málenkij robot által megtört kárpátaljai magyar reformátusság a megújulás felé fordult. Ezt követően a Baráti Kör két lelkésze, Zimányi József és Horkay Barna elindultak, hogy bizonyságot tegyenek hitükről az államnak, ugyanakkor ezzel egy időben Bary Gyula beregi esperes is elindult, hogy Agafonov vallásügyi meghatalmazottal egyeztessen a Baráti Kör ellenében. Bary Gyula a püspökválasztás után Baráti Kör-ellenes körlevelet adott ki, s ezzel egyidőben egyházi és állami hadjáratot indított a Baráti Kör lelkészei ellen. Zimányi József és Horkay Barna maguk keresték fel az Állambiztonsági Hivatal beregszászi irodáját, amely nem tétlenkedett. Letartóztatási határozatukban már az szerepelt, hogy szovjetellenes tiltakozó levelet fogalmaztak meg, melyben a Szovjetunió valláspolitikáját bírálták. Mindezt azonban csak a szovjet államvédelem terjesztette el. Bary Gyula végül már 1947-ben az Egyházügyi Hivatal által kinevezett területi megbízottként mutatkozott be, mely a szovjet rendszerben a püspöki cím megfelelője volt. Halála után az Egyházügyi Hivatal felhatalmazásával Gencsy Béla követte az egyház élén, aki 1950-ben a béke védelmében körlevelet küldött ki, mely az állammal szembeni lojalitást jelentette. Az államhatalom szétzúzta az egyház érdekérvényesítésre való képességét, majd annak jogrendjét felváltották a szovjet egyházügyi törvények.

„Ne beszéljen semmit”

A lelkészek elleni letartóztatási hullámok nem értek véget a Baráti Kör betiltásával. 1950-ben további három személyt tartóztattak le, és ítélték őket 25 évnyi lágerfogságra a kolhozok elleni agitálás-, valamint a szovjet politikai vezetés bírálatának vádjával: Vass József técsői-, Tárczy Dániel kisdobronyi- és Szutor Jenő beregszászi lelkészeket. A sztálini éra utolsó letartóztatásra 1951-ben került sor. Forgon Pál viski lelkészt fegyveres ellenálló csoport szervezésének vádjával ítélték 25 évnyi lágerbüntetésre. Az ellene indított hajszát egy névtelen levél váltotta ki.

Az 1946 és 1951 között elítélt tizenkilenc lelkipásztor közül hárman életüket vesztették: Balogh Sándor 1948. február 25-én hunyt el a Szverdlovszki terület Tabori járásában. A Kelet-Uráli Javító-munkaláger Irányító Hivatala a halál okaként a végtagok lefagyását nevezte meg. Narancsik Imre 1948-ban hunyt el Irkutszkban. Szutor Jenő letartóztatását követően kilenc hónappal, 1951. augusztus 29-én halt bele a bántalmazásokba. Az életben maradt lelkészek Sztálin halála után szabadultak a táborokból, a száműzetésből azonban csak 1955-ben, illetve 1956-ban térhettek haza.

Az elhunytak hozzátartozói évtizedekig nem állíthattak emléket szeretteiknek, a túlélőknek pedig hosszú éveken át hallgatniuk kellett mindazokról, amelyeket átéltek a Szovjetunió lágereiben. Zimányi József Tűzoszlopoddal jéghegyek között című életrajzi könyvében így emlékezett vissza: „Egy őrnagy behívatott és azt mondta: … ne beszéljen semmit a lágerről, nehogy újra idekerüljön…” A száműzetést követően hazatért lelkipásztorok hivatástudatát azonban nem törték meg a szenvedések, és még erősebb hittel álltak ismét szolgálatba.

A GULAG poklát megjárt lelkészek utolsó túlélője Gulacsy Lajos volt. Hitéről halála előtt néhány héttel, az 1956-os forradalom és szabadságharc hatvanadik évfordulójára emlékező budapesti zsinaton még utoljára tanúbizonyságot tehetett.

Csarnai Márk

történész