„Jobb az élet, ha jól vagyunk, mint ha kesergünk” – interjú Domáreckájá Júliával

Domáreckájá Júlia a Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház (Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház) legifjabb tagja, ki mindössze egy évadot tudhat maga mögött a beregszászi társulat tagjaként. Színészeinkre amúgy sem jellemző a szürke borúlátás, Júlia életvidám, dinamikus jelensége azonban rajtuk is túltesz e téren. Az Üvegcipő Violájaként lelkes és lendületes egyéniséget ismerhettünk meg, erre nem cáfolt rá a vele való beszélgetés sem. Az ifjú színésznő fiatalosan, bolondosan, mosolyogva válaszolgat kérdéseimre.

– Hogyan csöppentél ide, Beregszászba?
– Nem hirtelen csöppentem én ide. Tizenkét éves koromtól tizenhét éves koromig jártam Vidnyánszky Éva néni gyerekstúdiójába, aztán felvételiztem a Színművészeti Egyetemre, oda nem vettek föl, majd egy évet eltöltöttem itt mint gyakornok, aztán még egyszer felvételiztem a Színművészetire, de akkor sem vettek föl. Ekkor került Vidnyánszky Attila a debreceni színházba, és nyitott egy stúdiót, ahol két évig voltam, innen mentem Pestre a Magyar Színiakadémiára, ahol többek között Tarpai Viki, Ferenczi Attila, Kristán Attila végeztek. Három évig tanultam ott, és egy éve vagyok itt a beregszászi színháznál. Nagyon hálás vagyok Istennek, hogy nem Pestre kerültem először. A pesti forgatagba belekerülni egy teljesen más életvitel ahhoz képest, ami itthon van. Debrecen nagyon jó fokozás volt a város fejlettségét és az emberek mentalitását illetően – ott is pörgött az élet ahhoz képest, ami itthon volt, de egy nagyon jó kollégiumban laktam, ahol megedződhettem Pesthez. Ha egyből Pestre megyek, akkor könnyen összetörhettem volna az én kis lelkecskémmel. Örülök neki, hogy így alakult.

– Nem adtad fel annak ellenére, hogy nem sikerült elsőre a felvételi. Miért?
– Erre anyukámtól kaptam meg egyszer a választ. A stúdióba egy nagyon jó barátommal, Józan Lászlóval jártunk együtt, aki most a Vígszínházban van. Ő Váriból, én Borzsováról. Biciklivel mentünk este haza, és nem számított, ha esett az eső, vagy ha már hó volt. A szüleink nem hitték el, hogy egy kisgyereket valami annyira érdekelhet, hogy nem adja föl, és csinálja annak ellenére, hogy viszontagságos. Ha a szüleim büntetni akartak, akkor azzal fenyegettek meg, hogy nem engednek színészetire. Ez volt a legnagyobb fenyegetés. Nem merték volna megcsinálni, mert tudták, hogy olyan bűnt nem követhetek el, hogy azzal sújtsanak.
Ez a legjobb kifejezési forma, még nem találtam mást. Ezzel megy ki belőlem a feszültség, a gondolataimat ezen keresztül tudom megvalósítani. Voltak más szenvedélyek is, például a kézilabda, de valahogy minden alárendelődött, nem tudom, hogy hogyan. Tudatosan vagy nem tudatosan, de bármit elkezdtem, minden másodlagossá vált a színészet miatt.
– Ez levezeti a feszültséget?
– Ó, az enyémet nagyon!
– Nem okoz még több feszültséget?
– Amikor az ember játszik, színpadon van, nem. Persze a próbák folyamán iszonyatosan sok feszültség fel tud gyűlni, de amikor lemegy egy-egy jelenet vagy egy színdarab, az elvész belőle. Mindenki másképp működik, van, aki csak előadás után pörög fel. Én például a színpadon tudok kiadni magamból mindent. Lehet, hogy ez azért van, mert valaki más bőrébe bújhatsz, más érzelmei által a magadét is kifejezheted. Ha szerencsés esetben vagy, és egy nagyobb szerepet játszol, akkor az még inkább lefáraszt.
– Nem izgulsz, hanem felszabadulsz?
– Dehogynem! A jelenet előtt az hiszed, hogy mindent elfelejtesz, és úgy lépsz be a színpadra. Ez a leggyilkosabb pillanatok egyike. Nagyon izgulós vagyok, de ez közben elmúlik.
– Nem hoznak zavarba a nézők?
– Ha nem lennének nézők, nem lenne színház. De van, amikor tudni kell kezelni. Az akadémián szembesültem ezzel először, amikor nagyon kicsi teremben próbáltunk, és a vizsgaelőadásainkra bárki beülhetett. Nagyon közel voltak a nézők. Nem tudtál elnézni, mert nagyon béna lett volna. Szembe kellett nézni az emberekkel, miközben én nem én vagyok, de őt ismerem. Nem lehetett elvonatkoztatni attól, hogy ismerjük egymást, de én valaki más vagyok most. Nehéz volt megtanulni, hogy a nézők szemébe nézzek úgy, hogy megmaradjak a figurámban, ne essek ki belőle, mert nagyon ki tud zökkenteni, ha nem kapok megfelelő reakciót, vagy épp elbazsalyodik a néző, vagy valami kis baki történik.
– A gondolataidat fejezed ki azáltal, hogy közben belebújsz másnak a bőrébe?
– Igen, mert megtehetem. A mindennapi életben nem biztos, hogy ez megengedett. A színpadon, ha eljátszol egy tiszteletlen kis fruskát, megteheted, de otthon már nem úgy viselkednél.
– Tehát tulajdonképpen a saját gondolataidat szabadítod fel valaki más bőrébe bújva?
– Mindegyik karakternek meg kell találni a saját igazságát. A pszichológia is nagyon sokáig érdekelt, az, hogy vajon mi motiválhat egy olyan embert, akit általában elítélnek, vagy azt mondják rá, hogy nem helyesen cselekedett. Neki is megvan a saját igaza, és lehet, hogy a körülmények miatt viselkedett úgy, ahogy. Ezeket az okokat érdekes megkeresni. Nem mindig van úgy megírva a szerep, hogy ez kiderüljön. Adva van egy karakter, azon a határon belül úgy mozoghatsz, ahogy akarsz. Kitalálhatsz egy másik élettörténetet. Van a te saját életed, és a színpadon létrehozhatsz egy teljesen más világot.
– Mindig megérted a karaktert, még ha valami olyasmit követett is el, ami teljesen elfogadhatatlan a számodra?
– Próbálom. Annak is meg kell találni az igazságát. Itt még nem találkoztam az egy év alatt olyan nagyon durvával, amit meg kellene magyarázni, de szeretném mindig megtalálni, mert biztos van annak is oka.
– Ezelőtt mikor, miben dolgoztál együtt a csapattal?
– Amikor Vidnyánszky Attila Gyulán rendezte az Ahogy tetsziket, benne voltam, csak akkor már bejutottam az akadémiára, és itthon nem játszottam. Volt még a Gyilkosság a székesegyházban is. Nekem ez a társulat az etalon. Az a kérdés merül föl bennem, hogy ők hogy lettek színészek, mert hogy én hogy lettem színész, az teljesen nyilvánvaló: ott voltak példaképnek ők. De ők kit láttak? Hogy indultak el? Ez számomra nagy rejtély.
– Ők a legnagyobbak?
– Azért ők a legnagyobbak, mert teljesen másképp működik a beregszászi színház, mint egy magyar kőszínház. Nincs díszletes, nincs súgó, nincs ügyelő… – nem olyan keretek között működnek, mint máshol. Itt tényleg csak azért létezik a színház, mert ők akarják. Míg Magyarországon nem így van, vagy csak nagyon kevés helyen. Ott ki vannak szolgálva a színészek. Ha ezt hallanák, egyből fellázadnának, hogy „Micsoda? Dehogyis!”. Szerintem ez a társulat csak azért tud működni, mert néhány ember ennyire akarja.
– Mindig úgy tervezted, hogy itt leszel?
– Nem tudom. A legelső közös munkánk a Gyilkosság a székesegyházban volt, amelybe én csak beugrottam. De Velük hajolhattam meg! Ez nagy pillanat volt. Az Ahogy tetszikben, amely az első olyan darab volt, amelyet együtt is próbáltunk, mikor Gyulán velük együtt meghajoltam, hát én ott bőgtem. Ők ezeken röhögnek. Ha az ember egy nagy magyarországi színházban játszik, akkor elmondhatja magáról, hogy a Nemzeti vagy a Madách Színház tagja, de az a közeg, amely itt van – nem akarok patetikusságba áthajlani – sokkal inkább fontos számomra. Fontosabb, hogy egy olyan közegben próbálok meg színházat csinálni, ahol jól érzem magam, és tudom, hogy mit várhatok az emberektől, mint egy olyan színházban, ahol nem biztos, hogy mindig tudom, hogy ki mit gondol, hogy ki mennyire akarja. Nekem ebből több konfliktusom is volt az akadémián, ahol sokféle helyről jött ember találkozott; más hozzáállást hozott mindenki magával. Azt láttam, hogy akkor van színház, ha én csinálom, és mindent beleadok, ők meg azt látták, hogy nem muszáj vérremenőkig dolgozni, vagy akár éjfélekig próbálni. Ebből súrlódások voltak. Hogy ki hogy akar dolgozni, ki hogy képzeli a színházat, az nekem nagyon sokat számít.
– Jól érzed magad itt?
– Én nagyon!
– Nem tekintenek rád újoncként?
– Nem tudom, ez közben valahogy kialakult. Persze vannak poénkodások, vannak megjegyzések, de közben tudom, hogy honnan jön. Nincs olyan helyzet, amelytől elkeserednék. Nekem tényleg az a legfontosabb, hogy tudjam, milyen szándékkal mondanak valamit. Én is bántottam meg embereket, de mindig azzal védem magam, hogy nem azért vagyok kemény, mert rosszat akarok, hanem mert segíteni szeretnék. Tudom, hogy ők sem akarnak nekem rosszat, hanem előrébb akarnak ezzel mozdítani. Lehet, hogy tudatlanul, de ha én ezt elfogadom magamban igazságnak, akkor nekem máris jobb.
– Milyen volt az itt töltött év?
– Az Üvegcipővel kezdtük, amelyben megkaptam Violát, azt nagyon szerettem. Aztán nagyon jó volt, hogy Vass Magdi kitalálta, csináljunk egy gyerekdarabot: a Télapóca pácban-t. Azt játszottuk párszor, remélem, majd idén is elővesszük. Csak négyen játsszuk: Tarpai Viki, Kacsur András, Vass Magdi meg én. Nagyon imádtam, mert a gyerekek annyira szerették; ők szereztek nekem örömet. Aztán volt Az ember tragédiája Debrecenben. Nagy munka volt, de szerettem. Az évad végén pedig A vihar. Együtt a nagy csapat Nelliékkel (Szűcs Nelli).
– Velük korábban nem dolgoztál együtt?
De, érdekes módon, Debrecenben, mikor stúdióztam. Én ott dolgoztam velük először, nem itthon.
– Hogyan látod a jövődet?
– Nem tudom. A következő előadás a Zoltán újratemetve, amelyet Vidnyánszky fog rendezni. Abban van két karakterem, vagyis három. Most arra szeretnék koncentrálni, hogy az jó legyen. Attilával még keveset dolgoztam. Ezenkívül A vihart fogjuk felújítani. Hogy hogyan látom a jövőmet? Szeretnék még tanulni. Amióta befejeztem az akadémiát, sőt még azelőtt is, minden évben felvételizek valamilyen felsőoktatási intézménybe. Fel is vesznek, csak nem megyek el. Voltam már debreceni magyar szakos, fölvettek Szombathelyre oroszra, felvételiztem pszichológiára, az ELTE-re. Most arra gondoltam, hogy itt van a főiskola mellettem, hát nekem itt kell elkezdenem. Drámapedagógiát akarok tanulni, ha magyar szakra mennék, akkor közben tanulok pszichológiát is. Ha egy magyartanári diplomát tudnék szerezni, akkor a drámapedagógiát is megcsinálhatom.
– Mintha kicsit hűbelebalázs módjára belevágsz egyszer ebbe, aztán abba… csak a színház állandó.
– Nagy a tudásszomjam. Érzem, hogy nem tanultam eleget. Debrecenben egy egyetemista kollégiumban laktam. Ott mindenki egyfolytában tanult, míg én effektíven otthon nem ültem le könyv elé tanulni. Pedig mindig is jó tanuló voltam. Valamiért ez nagyon bennem van, lehet azért, mert hiányzik egy diploma. Töredelmesen be kell vallanom: hiányzik az, hogy legyen még egy szakma a kezemben, amit nem fogok gyakorolni.
– Mit akarsz kezdeni a drámapedagógiával?
– Például Vidnyánszky Évike néni már sajnos keveset tud foglalkozni a stúdióval. Én még ezt nem tudom magamra vállalni, de most nyáron volt egy nemzetközi tábor, ahova még a színivel jártunk le, és Évike néni megkért minket, hogy állítsuk össze a műsort, amelyet ő már elkezdett. Józan Lacival egy hétig foglalkoztunk a stúdiósokkal. Nagyon élveztem. Annyira idegesített, hogy nem tudom az eszközöket; hogy hogyan kell megmagyarázni, amit gondolok, úgy, hogy ő megértse, anélkül, hogy azt érezné, be akarok valamit magoltatni vele. Ekkor még erősebb lett bennem ez a késztetés.
– Mit szeretsz csinálni mindemellett?
– Kézilabdát nézni. Kézilabdázni is szeretnék, csak itt nincs hol. Lehet, hogy sikerül elmennem egy Pick Szeged—Veszprém meccsre. Olvasni is nagyon szeretek, olvasós család vagyunk.
– Mit olvasol?
– Mindenevő vagyok.
– Drámákat vagy inkább prózát?
– Drámát heti egy-kettőt el kellett olvasnom három éven keresztül, mert tanultuk drámatöriből. Azt a drámát jó olvasni, amit épp csinálsz. Sok drámát olvastam, de van egy csomó regény, amit még kellene. Néha úgy érzi az ember, hogy soha az életben nem fog a végére jutni. Van is egy listám. Mindent szeretek Vavyen Fable-től Dosztojevszkijig. Mindig váltogatom. Van sok életrajzi könyvem is. De abból többet nem szabad elolvasni egymás után, mert nagy hatással van az emberre.
– Az az érzésem, mintha a tudásért olvasnál.
– Vannak olyan könyvek, amelyeket azért. De vannak olyanok is, amelyeket én szeretek, vagy azért, mert valaki ajánlotta. Stendhal Vörös és feketéjével voltam úgy, hogy elkezdtem olvasni, és ötven oldal után azt mondtam, ez engem nem érdekel. Két év múlva megint elővettem, akkor meg már imádtam. Szóval nem kínzom magam az olvasással. A zenét is szeretem, meg filmeket nézni.
– A kézilabda olyan fiús dolog, te pedig nagyon is csajosnak tűnsz.
– Ó, dehogyis. Nem vagyok csajos. Azt mondták nekem, hogy két éve váltottam stílust. A kézilabda anyukám miatt van, ő tornatanár, és kézilabdázott is, így belém ivódott. Az iskolában végig kézilabdáztam, aztán volt egy térdbalesetem, amiért abba kellett hagynom még az általánosban, de utána folytattam. Amilyen szinten lehet nálunk űzni a kézilabdát, olyan szinten űztem. Azóta is szeretem.
– Mit gondolsz, milyen karakterbe illesz bele leginkább?
– Nem tudom. Egyszer Vidnyánszky Évike néni mondta nekem, hogy tragikomika vagyok, mint Psota Irén. De hát ez nyolc éve volt. Nem tudom, mi áll jól nekem. Mindegy, hogy az ember mit gondol magáról. Azt tudom, hogy Júlia-, tehát naiva-alkat nem vagyok. Egyik barátom mondta, hogy nagy türelemmel kell lennem, mert a koromhoz képest sokkal idősebbnek nézek ki. Emiatt utol kell érjem azokat a karaktertípusokat, amelyek rám várnak, mert ugyan fiatal vagyok, de többnek nézek ki, és még nem tartok ott. Mindent kipróbálnék, csak azért, hogy milyen lehet. Most nincs előttem semmi más, csak hogy dolgozzam valamiben.
– A magánéletedben nem okoz problémát, hogy színész vagy? Vagy ez kicsit húzós dolog?
– Ez nem kicsit húzós dolog. Ezt nagyon nehéz magánéletileg „lemeccselni”. Egy olyan társ kell, aki ezt meg tudja érteni, mert az nehéz, hogy a színészek élete általában kilencven százalékban a színház körül forog. Haza is viszi, otthon is ezen gondolkodik… ez egy társnak nem könnyű. Nem tudom, hogy én hogyan viselném el. Talán lehetetlen dolgot kérünk, mert nagyon szerető ember kell ahhoz, hogy ezt megértse. Van, akinek összejön, van, akinek nem – mindig az adott két embertől függ. De szerintem ez nemcsak a színészekre jellemző. Ugyanígy van az orvosoknál, akik ünnepnapokon is dolgoznak. Nagyon sok olyan állás van, amelyben ezt meg lehet találni. Nyilván ez egy kicsit neccesebb téma, és akiktől kicsit távolabb áll a színház, az még nehezebben fogadja el, de én hiszek abban, hogy mindenkinek megvan a társa.
– A társulat vidám színfoltjának tűnsz. Ezt mindig sikerül fenntartani?
– Hát, igen. Általában. Van, amikor a zavaromat leplezem ezzel. Sokszor. Mert nem mindig vagyok ilyen. Ha a családomat kérdeznéd most, nem azt mondanák, hogy vidám színfolt vagyok. Ez nagyon kettős. Kényszerem van arra, hogy ha valakinek rossz kedve van mellettem, megpróbálom felvidítani. Nem szeretem rápakolni az emberekre a rossz hangulatomat. Nem akarom én őket ezzel lehúzni. Jobb az élet, ha jól vagyunk, mint ha kesergünk.