Lengyelország és Kárpátalja — 1938-1939. Újabb adatok a vidék 20. századi történelméhez

2007-ben a lengyelországi Toruń városban látott napvilágot Dariusz Dąbrowski A Lengyel Köztársaság a Podkarpatszka Rusz problematikájának tükrében 1938-39-ben (Rzeczpospolita Polska wobec kwestii Rusi zakarpackiej (Podkarpackiej) 1938-1939.) című tudományos monográfiája, azonban a fiatal lengyel történész archív anyagokban gazdag könyve a kárpátaljai tudományos világ figyelmét elkerülte.
Idővel ezen sorok szerzője a Feszt (ФЕСТ) újság hasábjain említést tett erről a fontos munkáról. Nemrégiben pedig a Tempora kijevi kiadó megjelentette Dąbrowski művének ukrán fordítását Lengyelország és Kárpátalja 1938-1939-ben címmel.
A bevezető részben Dąbrowski általánosságban vázolja a problémát, rámutatva, hogy a két világháború közötti Kárpátaljára irányuló lengyel politikát három fő irányvonal határozta meg: a Csehszlovákiával való viszony (jellemzően nem túl barátságos), a Magyarországgal való viszony (közös határ létrehozása az úgynevezett „Mezsimorja” koncepció keretein belül) és az ukrán nacionalista mozgalommal való viszony (az ehhez való szélsőségesen negatív hozzáállás). A könyv szerzője ezekből a nézőpontokból vizsgálja az archív források, tudományos kutatások alapján Lengyelország Kárpátalja irányába tett erőfeszítéseit.
A kötet szerzője kitért a szakszavak használatának problémájára, különösen a régió és annak lakóinak a megnevezésére. Úgy tartja, hogy az irodalomban előforduló sokféle elnevezést a vidék periférián való elhelyezkedése és a politikai hovatartozás gyakori változása indokolja. Az 1920-30-as évek Lengyelországában vidékünkre a csehszlovák hivatalos elnevezést, a Podkarpatszka Ruszt használták, előfordult a Zakarpatszka Rusz vagy egyszerűen Zakarpattya (Kárpátalja) megnevezés is (érthető, hogy azok számára, akik a régiót a Kárpátok északi oldaláról szemlélik, Kárpátalja, akik pedig a déli oldalról, azoknak Kárpátontúl lesz a logikus név). Itt azonban, csakúgy, mint a régió lakosainak megnevezése esetében érződik a szerző tájékozatlansága. A Ruténföld (Rusz-vidék, valójában Ruszföld) elnevezést német eredetűnek tartja, pedig az magyar, a Felvidék fogalmát pedig egész Kárpátalja területére kiterjeszti, miközben az csak a terület hegyi járásaira vonatkozott. Dąbrowski sok kortársához hasonlóan tévesen gondolja, hogy a ruszofilek a kárpátaljai ruszinokat oroszoknak tartották. Valójában ezek az emberek mind világosan tudták, és egyértelműen kijelentették, hogy Magyarország ruszinjai kisoroszok, azaz ukránok a kultúrájuk és a nyelvük alapján, de nem tartották őket külön népnek. Nem véletlenül vált szállóigévé Sztepan Fenczik, a ruszofilek egyik vezetője, a Duhnovics társaság elnökének mondása: „Orosz orosznak nem párja”.
Párizs
Az első rész az első világháború végének az eseményeit beszéli el, amikor is aktuálissá vált a vidék státuszának és állami hovatartozásának kérdése. Bár elméletileg létezett több változat is a kérdés megoldására, végül Masaryk és Beneš aktív tevékenységének köszönhetően a vidék Csehszlovákia autonóm egysége lett Pidkarpatszka Rusz néven (saint-germaini békeszerződés, 1919. szeptember 10.). A csehszlovák diplomácia sikerességét elősegítette Magyarország nehéz helyzete, ahol ideiglenesen győzött a proletárforradalom; továbbá az ukrán erők gyengesége, valamint Lengyelország (amely éppen akkor Kelet-Galíciával volt elfoglalva) Kárpátalja iránti érdektelensége. Csehszlovákia számára Kárpátalja stratégiai jelentőséggel bírt, hiszen összekötötte egyetlen szövetségesével, Romániával, egyben megszüntette a lengyel-magyar közös határt.
«TERRA INCOGNITA»
A könyv második részében főleg elődjei munkáira alapozva a szerző a Kárpátontúli Rusz Csehszlovákián belül való életét vizsgálja. Az új állam nyugati és legkeletibb része között hatalmas gazdasági, szociális, civilizációs szakadékot lát. Minden erőfeszítés ellenére a csehszlovák kötelékben töltött 20 év nem volt elegendő idő arra, hogy Kárpátalja felzárkózzon a cseh standardhoz. Sajátságos «terra incognita»-vá vált Európa közepében ez a terület. A huszti lengyel konzulátus kémkedése alapján a terület lakossága igencsak vegyes: 359 ezer görögkatolikus, 112 ezer pravoszláv, 102 ezer zsidó, 69 ezer római katolikus, kétezer huszita és csaknem 5 ezer vallás nélküli személy élt akkor Kárpátalján.
A terület etnikai és vallási tarkaságának megfelelően alakult a politikai élet is. Az első világháborúig nem létezett önálló politika, a magyar hatalom figyelt arra, hogy ne alakuljon egyetlen etnikai jellegű politikai struktúra sem. A csehszkovák időkben éppen ellenkezőleg, a politikai tevékenység mindenki számára elérhetővé vált, ami annak feldarabolódásához vezetett. A vidék ruszinjai körében két jelentős áramlat keletkezett: az ukranofileké, akik a helyi lakosságot ukránnak tartották, és az ukrán állam létrehozását támogatták, és a ruszofileké, akik Magyarország oldalán álltak. Mindkét csoportosulás a vidék autonómiájáért lépett fel, igaz, eltérő céllal. A legnagyobb politikai tömörülés, a kommunistáké a szovjet Moszkvához húzott. A csehszlovák hatalom számára nem volt egyszerű feladat semlegesíteni a különböző politikai irányvonalakat, és egyensúlyozni közöttük.
„Rongyosok” és mások
A könyv harmadik részétől, amely Lengyelország és Magyarország Kárpátaljára irányuló politikáját tárgyalja az 1920-30-as években, a szerző egész sor, az ukrán olvasó számára kevéssé vagy egyáltalán nem ismert archív anyagot vonultat fel. Ezek érintik nemcsak Lengyelország és Magyarország akkori kapcsolatait, hanem az ungvári lengyel konzulátus tevékenységét is, valamint annak kapcsolatát a helyi politikusokkal. Lengyelország és Magyarország fő célja Kárpátalján a közös határ létrehozása volt, amely Kárpátalja Magyarországhoz való csatolását kívánta volna. Miközben azonban a lengyelek érdeke az volt, hogy dél felől biztosítsák magukat, és szétzilálják az ukrán nacionalista mozgalmat, a magyarok arról álmodtak, hogy visszaszerzik a trianoni békeszerződés következtében elveszített földterületeket. Mialatt az ungvári konzulátuson keresztül a lengyel oldalnak sikerült maga mellé állítania a ruszofil Sztepan Fenciket, a Duhnovics társaság vezetőjét, míg a magyarok az Autonóm Földműves Szövetség elnevezésű párt vezetőjével, Bródy Andrással és társaival léptek szövetségre. Különleges szerepet játszott Jurij Marin, aki mind a lengyelekkel, mind a magyarokkal együttműködött. Mindkét fél felderítő tevékenységet folyatott a területen és szabotázsra, a helyi lakosság felkelésre való buzdítására és diverziós tevékenységre készült. 1938-ban Lengyelország és Magyarország a nemzetközi normát megsértve terrorcselekményeket hajtott végre a területen: hidakat, kommunikációs vonalakat robbantottak fel, gyilkosságokat követtek el.
A magyar oldalról ezeket az akciókat katonai és félkatonai alakulatok hajtották végre, az úgynevezett Rongyos Gárda, a lengyel oldalról pedig a hadi és határőrségi szervek támogatásával alakultak hasonló egységek. Lengyelország és Magyarország tevékenységét még a helyi lakosság megnevezésének kérdésében is koordinálták. Egy 1938. július 8-ai találkozón Halupcsinszkij ungvári lengyel konzul és magyar kollégája döntést hoztak arról, hogy töröljék a nép ukrán és orosz eredetének lehetőségét a köztudatból, fokozatosan térjenek át a kárpát-orosz, idővel a magyar kulturális-nyelvi koncepcióra. Ennek ellenére Lengyelország és Magyarország is csak kis halak voltak a német diplomácia játékában, amely – Kárpátalját váltópénznek tekintve – mindkét ország leigázását tervezte.
„Lomovikok”
A Pidkarpatszka Rusz területén 1938 októbere és decembere között folytatott lengyel diverziós akciók a „LOM” nevet viselték. Céljuk a vidék belső életének dezintegrációja, a közlekedés, illetve a vidék és Csehszlovákia más részei közötti való megsemmisítése volt. A szerző jelentős mennyiségű archív anyag alapján írja le a szervezetet, a diverziós tevékenység (amelyet bizonyos idő után a magyar oldal koordinált) folyamatát és eredményeit. A szerző felvonultat adatokat az akció vezetőiről és résztvevőiről, részletesen beszél bevetéseikről Kárpátalja területén. Fő táborhelyük a Pozlucsi hegyi síbázison volt. Egy diverziós harcos napi fejadagja három hal- és húskonzerv, egy kocka leveskoncentrátum, fél kilogramm csokoládé, öt citrom, kevés kenyér volt egy flaska rumos kávéval. A határt kis csapatokban lépték át. Csehszlovák egyenruhát viseltek.
A területeken Julij Marina és Rauch doktor (az ungvári klinika orvosa) által szervezett felderítő őrjáratok gyűjtötték az információt a csehszlovák objektumokról. A diverzánsok nemcsak a kommunikációs építményeket rombolták, hanem például az iskolákat is. A lengyel felderítés az ukrán szervezetek nevében (Ukrán Népi Szervezet) olyan provokatív leveleket szerkesztett és terjesztett, amelyek a románokat az ukránok ellen uszították. A „Lom” akció nem hozta meg a kívánt eredményt; a német és szovjet részről a lengyel felderítés hatalmas erőit vonta el, ami a Lengyelország elleni német támadás késői felismerését vonta maga után.
„Focisták”
Dąbrowski könyvének ötödik részében az 1938 novembere és 1939 márciusa közötti időszakot, a vidék autonómiájának idejét taglalja. Az 1938. szeptemberi müncheni egyezményt követően a csehszlovák vezetés kénytelen autonómiát biztosítani a szlovákok, ezt követően pedig a Pidkarpatszka Rusz számára is. A bécsi döntést (1938. november 2.) követően Csehszlovákia és Kárpátalja magyar lakta területeit elcsatolták. Augusztin Volosin autonóm kormánya Ungvárról Husztra került át (előzőleg Bródy András minisztert árulás miatt kiutasították). Helyzete minden tekintetben összetett volt. Ellenséges övezetben létezett (Magyarország és Lengyelország), Prágában nem bízva, az új hatalom a németek támogatását kereste. Németország továbbra is csak váltópénzként tekintett erre a vidékre. A helyzetet tovább bonyolították a Volosin köré csoportosuló helyi politikusok és a radikális ukrán szervezetek közötti súrlódások is. Ezeket a konfliktusokat a lengyel és német felderítés Volosin környezetébe, a Kárpáti Szicsbe és az UNSz helyi szervezeteibe beépített emberei okosan kihasználták.
Úgy tűnik, abban az időben senki nem is sejtette Hitler valódi szándékait. Ugyanakkor Csehszlovákia teljes szétdarabolása már napirendi pont volt. 1939. január 16-án Hitler és Csáky István magyar diplomata találkozóján a lengyel-német-magyar kapcsolat és Kárpát-Ukrajna ügyében Hitler így nyilatkozott: „Lengyelországnak, Magyarországnak és Németországnak úgy kell együttműködnie, akár egy focicsapatnak…” És valóban, 1939 márciusának első felében a „focisták” jól együtt tudtak működni, melynek következményeképpen Csehszlovákia megszűnt létezni. Először Szlovákia hirdette ki függetlenségét március 14-én, majd Németország szerezte meg Morvaországot, Magyarország pedig Kárpát-Ukrajnát. Az eredményekkel elégedett azonban csak Németország volt: Kárpátalja nekiítélése után Magyarország végleg Németország befolyása alá került, Lengyelország pedig csaknem minden oldalról Németországgal lett határos. Dąbrowski véleménye szerint Németországnak Kárpát-Ukrajna ügyében éppen ez a megoldás szolgált alapul arra, hogy Hitler és Sztálin közeledjenek egymáshoz, amely a Molotov—Ribbentrop-paktum aláírásával végződött 1939. augusztus 23-án
«Kárpáti Vatikán»
A könyv utolsó fejezete a Szlovákia és Kárpátalja területére vonatkozó lengyel politikát taglalja Kárpát-Ukrajna fennállásának idején, valamint a második világháborút megelőző időszakban; kitér a lengyel állampolgárok véleményére is a fent említett kérdésekben. A „Lom” hadművelet 1939. decemberi befejezése után Lengyelország megkísérelte folytatni diverziós tevékenységét Kárpátalja ellen, ahol az ukrán erők kerültek hatalomra és jelentős számú galíciai menekült tartózkodott, akik radikális ukrán szervezetek tagjai voltak, s már kihasználták a belső ellentéteket. Lengyelország csakúgy, mint korábban Sztepan Fenczikre és fasiszta pártjára, valamint Marinára és Rauchra támaszkodott. Ahogyan Ungvárról besúgták, Julij Marina olyan titkos szervezetnek volt a vezetője, amelynek tagjait fel lehet használni a terrorista és diverziós célok elérése érdekében. Sztepan Fenczik felajánlotta a lengyeleknek szolgálatait a magyar fasiszta nyilas párttal való kapcsolat elsimítása ügyében, valamint Vlagyimir, az orosz trón várományosának segítségét. Jókora figyelmet fordított a szerző az ukrán táboron belüli kapcsolatok tárgyalására. A lengyelek viszonylag jól informáltak voltak a belügyeket illetően, köszönhetően saját kémeiknek Kárpát-Ukrajna kormányában. Az olvasónak érdekes lehet megismerkedni a különböző áramlatokkal, vezetőikkel, a közük lévő kapcsolatokkal, az őket mozgató érdekekkel. Részletes leírást ad a könyv Kárpát-Ukrajna eseményeiről is, bár ebben a kérdésben semmi lényegeset nem közöl. A szicstagokkal kapcsolatban Dąbrowski csak néhány olyan esetet ír le, amikor a lengyel oldal önbíráskodott velük szemben. A szicsovikok Vereckei-hágónál történő kivégzésével kapcsolatban a szerző nem ad közre archív anyagokat.
A lengyel társadalom Kárpátaljához és az itt lévő ukrán mozgalomhoz negatívan viszonyult, bár az újságírók és politikusok között akadtak olyanok is, akik reálisabban tekintettek a vidék politikai életére. Stanislaw Los így ír: „Kárpát-Ukrajnát azért hozták létre, hogy beragyogja a nemzeti ukrán társadalom tudatát mint egyetlen nem szovjet politikai ukrán szubjektum…”. „Kárpát-Ukrajnát a Vatikánhoz hasonlította – írja Dąbrowski – kicsi volt bár, de egy határozott elképzelés tűzfészkeként jött létre.” Kárpát-Ukrajna Magyarország általi (Németország engedélyével történő) elfoglalása után Lengyelország kétségbeesett helyzetbe került. Ahogy azt egy lengyel történész megjegyezte: „Lengyelország kétszer veszített, az ukrán oldal ellenséges hozzáállásával elveszítette bizalmát barátai iránt.”
Ily módon Dąbrowski könyve rendkívül értékes, fontos és érdekes munka Kárpátalja XX. századi történelme szempontjából. Nemcsak feltárja Lengyelország szerepét a folyamatokban, melyek Kárpátalján a két világháború között zajlottak, de betekintést ad a vidék történelmének eddig ismeretlen fejezeteibe is.