Vasárnapi üzenet: arcunk, hangunk, szívünk…
Kiáltó szó vagyok-e a pusztában, vagy a zaj, amely elnyomja azt? Mekkora a felelősségem abban, milyen arca, hangja, szíve van az egyháznak? Néhány gondolat és kérdésfeltevés a misszióról.
Gyakran sopánkodunk azon, hogy a keresztyénség hangja egyre halkabb társadalmunkban. Keressük a módját annak, hogy a Jézus által ránk bízott misszió megőrizze erejét, sőt, új erőre kapjon, de ettől csak még erőtlenebbnek tűnünk. Vannak ugyan ébredések közöttünk, példaértékű közösségek, emberek, de sokszor észre sem vesszük őket a nagy zajban. Valljuk be, mi magunk is sokszor erősítjük ezt a zajt, miközben arra várunk, hogy valakik végre változtassanak valamin, hogy minden jobban működjön. Mert működni elműködgetünk, kipipáljuk mindazt, ami elvárás, megnyugtatjuk a lelkiismeretünket, majd széttárjuk a kezünket, mondván, hogy mi csak ennyit tehetünk. Ujjal mutogatunk másokra, akik szerintünk többet tehetnének, de magunkat nem keressük a misszióban.
Pedig egyetlen kérdést kell feltennünk magunknak: hol van az én felelősségem a misszióban? Ezt a kérdést persze több részletre is bonthatnánk. Például: mit tükröz az én életem a keresztyénségről, hitemről, megváltottságomról? Mit tudok átadni, megfogalmazni, felmutatni Krisztusból úgy, hogy az valóban újjászületett énemből fakadjon, és ne csak felmondott frázisokból vagy üres kegyeskedésből álljon? Mitől lesz vonzó a példám mások számára? Mitől lesz hiteles? Honnan tudhatom, mit és hogyan kellene tennem és mondanom ahhoz, hogy másokat a tanítványság útjára segítsek? Egyáltalán: elég erős-e a hangom ahhoz, hogy másokhoz elérjen? Kiáltó szó vagyok-e a pusztában, vagy a zaj, amely elnyomja azt? Mekkora a felelősségem abban, milyen arca, hangja, szíve van az egyháznak?
Arcunk
Annak idején a korai keresztyénség sikeréhez nagyban hozzájárult, hogy olyasmit kínált követőinek, amelyet egyik akkori vallás sem: emberarcú Istent. Mert hiába voltak antropomorfok a mediterrán népek istenségei, hiába ruházták fel őket emberi hibákkal, vágyakkal, vonásokkal, mégis elkülönültek a közönséges halandóktól, elérhetetlenek voltak és szeszélyesek, akiknek ki vannak szolgáltatva az emberek, és csak néhány beavatottnak adatott meg, hogy ne a hierarchia legaljájáról tekintsen fel rájuk. Krisztus szakított a hierarchikus gondolkodással, és testvériséget kínált követőinek, szeszély helyett szeretetet, kiszolgáltatottság helyett kegyelmet. Osztozott nyomorúságunkban, fájdalmainkban, szenvedéseinkben, átvette terheinket. Emberré lett, hogy Isten gyermekei lehessünk.
Az egyház Krisztus teste. Krisztus a fő, ő ad arcot az egyháznak. Már, ha hagyjuk neki. Mert, valljuk be, hajlamosak vagyunk olyan arculatra törekedni, amely egyre kevésbé emlékeztet az Ő arcmására. Pedig a misszió csak akkor kaphat erőre, ha mások valóban Krisztus arcát látják, ha ránk néznek. Én vajon Krisztus-arcú egyházat kínálok a világnak? Mit jelent ma Krisztus-arcúvá lenni, és mennyiben jelent ez egyúttal emberarcúságot is? Képes vagyok Krisztus szemével nézni magamra és másokra? Ezeket a kérdéseket újra és újra fel kell tennem magamnak, ha azt szeretném, hogy Isten saját képmására formáljon át – és egyúttal Tőle kell kérnem ezt. Amíg én nem hordozom magamon Megváltóm arcát, addig az a kép, amit sugárzok egyházamról, nem lesz se Krisztus-arcú, se emberarcú.
Hangunk
Szeretnénk minél többeket megszólítani a misszió keretein belül, és sokat töprengünk azon, hogyan lehetne ezt a legeredményesebben megoldani. Hogyan érdemes az emberekhez szólnunk? Mitől lesz tiszta és erős a hangunk? Hogyan juttatja el mások szívéig az evangéliumot? Keressünk egyetlen, közös hangnemet, vagy mindig ahhoz igazodjunk, akivel éppen beszélünk? Érthetőek-e azok a szavak, kifejezések, amelyeket használunk, vagy észre sem vesszük, hogy más nyelven beszélünk, mint világi honfitársaink? Hogyan kerülhetjük el, hogy zajjá legyünk, amely elnyomja a tiszta evangélium hangját? Tudjuk-e mikor kell hallgatnunk, mikor kell megszólalnunk, és őszinte-e másokhoz fordulásunk? Képesek vagyunk-e a párbeszédre, vagy csak a saját hangunkra vagyunk kíváncsiak?
Lenyűgöző eleme az evangéliumoknak, ahogyan Jézus mindenkivel megtalálta a hangot a koldusoktól kezdve a főpapokig, a zsidóktól kezdve a rómaiakig, tanulatlanoktól az írástudókig. Nemcsak arra ad példát, hogyan kommunikáljunk a legkülönbözőbb emberekkel, de arra is felhívja a figyelmünket, hogy a Szentháromság Isten az egyedüli, akinek a hangja mindenki szívéhez elérhet. A misszió során tanítványai nem keresték a szavakat, nem töprengtek a retorikai fogásokon, nem a maguk tehetségére támaszkodtak, hanem hagyták, hogy a Szentlélek munkálkodjon bennük. Tudtak hallgatni, megszólalni, párbeszédet folytatni. Nem a saját hangjukat keresték, hanem Istenét közvetítették. Tegyük fel magunknak a kérdést: én kinek a hangját erősítem fel? A magamét, más emberekét vagy Jézusét?
Szívünk
Ha elvesztettem a fókuszt, eredménytelen lesz minden misszióra irányuló törekvésem. Bár ezért sokakat hibáztathatok, ha nem nézek szembe azzal, ami rabul ejti a szívemet, akkor nem látom a valódi okokat. „Mert ahol a te kincsed van, ott lesz a te szíved is” – figyelmeztet Máté evangéliuma 6. fejezetének 21. verse. A fókuszvesztés valódi oka, hogy egyre többen dédelgetünk hamis kincseket a szívünkben, sokszor észre sem véve, mennyire fontosak számunkra ezek. Bálványokat építünk célokból, eszközökből, részigazságokból, példaképekből, olykor még áldozati szerepekből is. Mindezt pont azok veszik észre rajtunk, akiket megszólítanánk a misszió keretein belül. Hiába mondjuk nekik, hogy az Ige áll a középpontban, ha nem ezt tükrözik cselekedeteink, ha nem erről tanúskodik életünk.
Ámen.
Nyitókép és szöveg: Barna Bálint
Forrás: parokia.hu