Száztíz éve hunyt el Görgei Artúr, a szabadságharc fővezére
Görgey Artúr az 1848–49-es magyar szabadságharc egyik legtehetségesebb katonai vezetője volt, aki a honvédsereg fővezéreként kiemelkedő hadműveleteivel és stratégiai érzékével meghatározó szerepet játszott a magyar hadtörténelemben. Halálának 110. évfordulóján alakja a magyar történelem egyik legjelentősebb katonai teljesítményének jelképeként él tovább.
Görgői és toporci Görgey Artúr a Szepes vármegyei Toporcon (ma Toporec, Szlovákia) született 1818. január 30-án. Nevének írásmódjában a nemesi származásra utaló y-t az 1848. március 15-i forradalom után változtatta i-re, és aztán élete végéig így használta, nevét ma mindkét formában írják. Spártai nevelésben részesült, apja kívánságára lépett a katonai pályára. A tullni utászakadémia elvégzése után hadnagy lett a magyar nemesi testőrségnél, majd 1842-ben a Nádor-huszárezred főhadnagya. Apja halála után, 1845-ben kilépett a szolgálatból és Prágában vegyészetet tanult. Éhezve-fázva is figyelemre méltó tudományos munkát végzett, elsőként ő mutatta ki a laurinsav jelenlétét a kókuszdió olajában.
Az 1848. március 15-i forradalom után hiába pályázott a műegyetem kémiai tanszékére, ezután a független felelős kormánynak ajánlotta fel szolgálatait. 1848 júniusában századosi rangban belépett a szerveződő honvédseregbe, Jellacic horvát bán betörése után a Csepel-szigetre rendelték az al-dunai népfelkelés parancsnokaként. Neve a pákozdi csata előestéjén lett országosan ismert, amikor a hazaáruláson ért Zichy Ödön grófot statáriális bíróság elé állította és a helyszínen felakasztatta; a csata után neki volt köszönhető, hogy Jellacic tartalék hadosztálya Ozoránál letette a fegyvert.
Az Országos Honvédelmi Bizottmányt vezető Kossuth Lajos felfigyelt rá és tábornokká léptette elő. Görgei részt vett a vesztes schwechati csatában, ezután 1848. november 1-jén a fel-dunai hadsereg parancsnoka lett. A demoralizált sereget néhány hét alatt „összerázta”, gyorsan és kiválóan manőverezett, hatékonyan használta a tüzérséget, mindig higgadt maradt, számtalanszor mutatott példát személyes bátorságával. Windisch-Grätz herceg a szabadságharc eltiprására érkező, túlerőben lévő csapatai elől kénytelen volt visszavonulni, és amikor a kormány 1848 decemberének utolsó napjaiban a védhetetlen Pest-Budáról Debrecenbe költözött, Görgei alig 16 ezer emberével Vác felé hátrált. Itt adta ki 1849. január 5-én proklamációját, amelyben leszögezte: a fel-dunai hadtest harcát az április törvények védelmében folytatja minden külső ellenség ellen, ugyanakkor gyakorlatilag kivonta magát a Honvédelmi Bizottmány közvetlen rendelkezése alól, kiváltva Kossuth bizalmatlanságát.
Görgei, nyomában az osztrák fősereggel, az északi bányavárosok felé indult, hogy üldözőit elvonja a Tiszától, ahol már folyt az új honvédsereg kialakítása. Szüntelen harcok közepette eljutott a Szepességbe, innen február elején a Branyiszkói-hágón áttörve a Felső-Tiszánál egyesült a többi magyar sereggel.
Az 1849. február 26-27-i kápolnai ütközet után, a tiszafüredi haditanácsban a tisztek nagy részét maga mögött tudva elérte az egy hónappal korábban kinevezett fővezér, az alkalmatlannak bizonyult lengyel Henryk Dembinsky felmentését. Kossuth Görgeit, majd néhány nap múlva Vetter Antalt nevezte ki fővezérré, de Vetter betegsége miatt március 31-től ideiglenes fővezérként Görgei irányította a tavaszi hadjáratot.
A honvédsereg áprilisban győzelemről győzelemre haladva felszabadította a Duna-Tisza közét és a Felvidéket, a komáromi csata után az Észak-Dunántúlt. Görgei ekkor nem Bécs ellen indult, hanem a főváros Budát vette ostrom alá, majd foglalta el három hét után, május 21-én. Ezzel egyetértett Kossuth is, aki – jóllehet igen rossz személyes viszonyuk idővel viszálykodássá fajult – az 1849. április 14-i Függetlenségi Nyilatkozatot hevesen ellenző Görgeit nevezte ki a Szemere-kormány hadügyminiszterévé.
Az orosz intervenció után Görgei a július 2-i komáromi csatában visszaverte Haynau táborszernagy kétszeres túlerőben lévő seregeit. Az ütközetben súlyosan megsebesült, amikor személyesen vezette a lovasrohamot, ezután Kossuth leváltotta a fővezéri és a hadügyminiszteri posztról is. Felépülése után hajtotta végre legbravúrosabb hadműveletét: Komáromtól Aradig visszavonulva egy hónapon át saját erői négyszeresét kötötte le, megakadályozva az orosz és osztrák főerők egyesülését, végül erőltetett gyalogmenettel megelőzte a bekerítő orosz csapatokat és augusztus 9-én elérte Aradot.
A Bem vezette fősereg aznap Temesvárnál csatát vállalt a császáriakkal és katasztrofális vereséget szenvedett. Kossuth és a kormány augusztus 11-én lemondott, a politikai és katonai teljhatalmat a diktátorrá kinevezett Görgeire ruházták. A kilátástalan helyzetben (a seregnek ellátmánya nem volt, a honvédeknek már csak fejenként egy lőszere maradt) a haditanács egyhangúan a fegyverletétel mellett döntött. A feldunai hadsereg augusztus 13-án a világosi vár alatt, a szőlősi mezőn az orosz Rüdiger tábornoknak adta meg magát: amikor Görgei utoljára lovagolt el őt éljenző katonái előtt, idegei felmondták a szolgálatot és sírva borult lova nyakára.
A közvélemény – mára bizonyosan tudható, hogy indokolatlanul – árulónak bélyegezte, a Kossuth által is hangoztatott vádat életének hátralévő 67 évében méltóságteljes nyugalommal viselte. A cár személyes közbenjárására elkerülte az aradi vértanúk sorsát, de száműzetésre ítélték, Klagenfurtban tartották házi őrizetben családjával együtt. Csak 1867-ben, a kiegyezés után térhetett haza, de az erkölcsi bojkott miatt nem kapott állást. Egy ideig a Lánchídnál volt alkalmazva, ezután Visegrádon élt visszavonultan.
Az „élő vértanú”, ahogy Móricz Zsigmond nevezte, 98 évesen, 1916. május 21-én Budapesten halt meg. Síremléke a Kerepesi temetőben található, nem messze Kossuth mauzóleumától. Emlékiratait 1911-ben, majd 1988-ban újra kiadták, a két világháború között állított lovas szobrának másolatát 1998-ban avatták fel a budai Várban.
Forrás: hirado.hu