Az ukrán mentalitás afrikai gyökerei

A Nyugat bírálata haszontalan, nemzedékeknek kell még felnőniük, amíg a törzsi szokásokat felváltják a kulturált együttélés elvei Ukrajnában – állítja Galina Akimova a versii.com portálon megjelent írásában, amelyből az alábbiakban az olvasó figyelmébe ajánlunk néhány gondolatot.

Ezen opusz megírásának az ötlete onnan ered, hogy a Transparency International közzétette soros jelentését az ukrán korrupcióról, a hadiipari komplexumban 20 milliárd dollárra becsülve azt. Egy hónappal korábban a lehetséges 174-ből a 144. helyre soroltak vissza bennünket, az afrikai államok közé. Hálásak vagyunk persze a tény konstatálásáért, de ez haszontalan, akárcsak a nyugati bürokraták receptjei. Ez az egész nem fog működni, amíg a Nyugat meg nem érti a mi korrupciónk lényegét, amely nem egyes vállalkozások preferálásában rejlik, hanem abban, hogy egyáltalán nem létezik garancia semmiféle üzlet érinthetetlenségére. Ez mellesleg afrikai megközelítés, tribalizmusnak nevezik.

A Wikipédiából: a tribalism vagy tribalizmus (ang. Tribalism, az angol tribe – törzs szóból) a társadalmi-politikai törzsi elkülönülés formája, amely az államhatalmi szerveknek a törzsi-nemzetségi kapcsolatok alapján való kialakulásában nyilvánul meg.

Szláv értelmezésben a tribalizmus a rokonság és a komaság. Nálunk Juscsenko alatt nyilvánult meg különösen erőteljesen. De a korrupciós gonoszság válfajaként a cári Oroszországban a legrégebbi időktől kezdve ismert. (…)

Ám a komaság meglehetősen ártalmatlan valami. A bürokratadinasztiák léte ugyanolyan normális jelenség, mint a színészeké vagy a bányászoké, mint az állatidomárok és az orvosok „klánjaié”. Ellenkezőleg, azokból az emberekből, akik az anyatejjel szívták magukba az érdeklődést egy bizonyos hivatás iránt, ebben a közegben nőttek fel, gyakorta jó szakember válik.

Ezért nem a dinasztiákról beszélünk. Ukrajnában a korrupció alapja gyakran a nem rokoni kötelékek által összefogott „törzsi csoportok”, melyek egymásba kapaszkodva megvetik a lábukat a legelőnyösebb helyen, ahol döntéseket lehet hozni, s elkezdenek agyonverni mindenkit maguk körül. Más szóval, levágják a tyúkot, amely ha nem is aranytojást, de valamit mégiscsak tojik.

Egy alkalommal a repülőgépen véletlenül kihallgattam két vidéki tisztviselő beszélgetését, akik láthatóan egy fővárosi tanácskozásról voltak hazatérőben enyhén pityókásan. Egy telepről beszélgettek, amelynek olyan mulatságos neve volt: Szigetecske, vagy Úszó. De nem ez a lényeg. Egyikük kérdezi: „Mire kell az neked?” Mire a másik így válaszol: „Hadd legyen. A tartalék nem kér enni. Mi most felemeljük a bérleti díjukat, felülvizsgáljuk a földkiutalási határozatukat és megadják magukat, kérni sem kell majd”.

Hát mondják meg, jóemberek, mi az ördögnek kell ennek a városi vagy megyei pofának az az Úszó? Talán bizony üzleti tervet dolgozott ki a fejlesztésére? Egymásnak adják a kilincset nála a befektetők? Dehogy! Egyszerűen őt, akárcsak a hozzá hasonló pofákat, megfertőzte egy vírus, amitől elmarja a más vállalkozását, amelybe az már pénzt és munkát fektetett. Az emberek megpróbáltak belefogni valamibe, most pedig azon az alapon döntenek a sorsukról, hogy „a tartalék nem kér enni”.

Az Úszó elmarásának munkaigényes folyamatába bizonyára bekapcsolódik majd ennek a mucsai főnöknek az egész törzse: a komája, a barátja, a veje, a rendőrfőnök, az adóhatóság vezetője, az ügyész, a helyi bíró. Nem lesz tervük a jövőre nézve, csak céljuk: megkaparintani a kész vállalkozást. Hogy miért kell megkaparintani? Az más kérdés, addig még nem jutottak el.

Ez az ukrán hagyományokhoz igazított tipikus afrikai tribalizmus példája. Náluk a klán azon az alapon áll össze, hogy tagjai egy törzsből származnak, nálunk meg az számít, hogy egy faluból, egy diákszállóból valók, egy fürdőbe járnak, ugyanazon ivócimborák közé. No, az is lényeges különbség még, hogy bár a hadiiparban 20 milliárdos a korrupció, mifelénk lényegesen alacsonyabb az egy főre jutó Kalasnyikov géppisztolyok száma, mint az afrikai törzseknél. Ennek tudható be, hogy náluk lendületesebbek a vállalatfoglalások („рейдерские захваты” – a szerk.), nem vonják be azokba sem a rendőrséget, sem a bírókat. PR-kampányokra sincs költségvetésük. Beszáguldanak az idegen faluba, lövöldöznek egy sort, s már kész is a vállalatfoglalás.

Nem csoda, hogy minden a domináns nemzetnek jut. Guineában egy bizonyos Lansana Conté idejében a szuszu törzs volt a domináns, amely az ország lakosságának mintegy 15 százalékát képezte. Az egész hadsereget, a rendőrséget és a hivatalnoki apparátust kizárólag a szuszuk közül toborozták. A szuszu nyelvet erőltették államnyelvként. A többi népes törzs – a fulbék és malinkék – tagjai másodrangú embereknek érezték magukat. Legfeljebb bérmunkásokként dolgozhattak a szuszuknál, mert az egész nem szuszu biznisz gyorsan a szuszuk kezére került.

Hasonló volt a helyzet Ruandában, ahol a hutuk és a tuszik éltek. A tuszik domináltak, a hutuk engedelmeskedtek. A vegyes házasságok révén a köztük lévő különbségek fokozatosan eltűntek. Ennek ellenére a tuszik rendre emlékeztették a hutukat, hogy hol a helyük. 1973-ban a hutu gyerekeknek megtiltották, hogy középiskolában tanuljanak, az egyetemről már nem is beszélve. A fogyatékosok speciális oktatási intézményeit látogathatták.

Ez a félreérthetetlen politika oda vezetett, hogy a hutuk tömegesen menekültek a szomszédos országokba. (…) Ott kerestek egy kis pénzt, s azon géppisztolyokat vásároltak. Hazatértek és alaposan meglövöldözték a kormányhadsereget. Azután két föld-levegő rakétával lelőtték azt a repülőt, amelyben Ruanda és Tanzánia elnöke repült (tárgyalni indultak). Az afrikai hagyományok szerint, ha törzsfőnök halott, a törzs veszített, s meg lehet enni (vagy megsemmisíteni – ez a korszerűbb változat). És akkor a hutuk kiirtották a tuszikat. Majdnem egymillió embert. Száz nap alatt. Nagyon kegyetlen. Úgymond bosszút álltak a vállalatfoglalásokért, és azért, mert a gyerekeiket nem járathatták iskolába. Bár kétlem, hogy az iskola lett volna a népirtás fő indítéka. (A szerző csak igen nagy vonalakban és nem minden részletében egyértelműen vázolja a tuszi–hutu konfliktust, az írás tárgya szempontjából azonban ennek nincs jelentősége – a szerk.)

Egyébként amikor hallgatom, hogy a Szvoboda aktivistái miként erőltetik a „рiдна мова” kizárólagosságát és a „kgb-sek” átvilágítását, miközben egyetlen szót sem ejtenek a biznisz érinthetetlenségének garanciáiról és a konkurencia garanciáiról az üzleti életben, a tuszi–hutu változat jut eszembe a „fogyatékosok speciális oktatási intézményeivel”, és az, hogy mi lett ennek a vége.

S amikor a mi nagy ellenzékijeink arról beszélnek, hogy rabságban sínylődő vezérük „a szabadság ikonjává vált világszerte”, eszembe jutnak a „narancsos” vállalatfoglalások, a borotvált fejűek tömegei, amint betörnek a gyárakba, piacokra, magántársaságokhoz. Nőként ellenzem, hogy egy nő börtönben üljön. De mi akadályozta meg a „narancsosokat” abban, hogy véget vessenek a fosztogatási hullámnak a gazdaságban, amely ugyanolyan népszerűnek számított a Majdan utáni időszakban, mint a védelmi pénzek szedése a vadregényes kilencvenes években?!

Tulajdonképpen éppen az akkori hatalom – mely hol kányafaültetéssel, hol belső viszályokkal volt elfoglalva – tett úgy, mintha nem venné észre a vállalatelmarások szörnyetegét. A „szörny” viszont nőtt, erősödött, megérezte a vérszagot. És most már senki sem kínlódik kettős nyilvántartásokkal és okmányhamisítással. Olyan kifejező ábrázattal, és olyan ajánlattal keresik fel a tulajdonost, hogy az egyszerűen nem mondhat nemet. Maga adja oda. Önszántából és dalolva. Csak a Kalasnyikov géppisztoly és a véres machete hiányzik „desszertnek”.

Azt mondják, a garantáló a vétkes és a kormány. Mert nem biztosítottak védelmet, nem űzték el a szörnyet, nem kötötték fel a tojásaiknál fogva a megvásárolható bírókat és a gonosz vállalatfoglalókat. De mutassanak nekem legalább egy trafikot, legalább egy gyáracskát, amit személyesen az elnök mart volna el. Nincs olyan. Hogy a modern vállalatfoglalók hangzatos nevekkel takaróznak, a titkosszolgálatok pedig emiatt nem fogják el őket, s okoznak nekik fájdalmat, az a titkosszolgálatok problémája. Pontosabban a gyengeségüké. A titkosszolgálatok, akárcsak a hadsereg, szánalmas hivatalokká alakultak át, amelyek mindegyike kötődik a maga kisvárosi klánjához. S a munkájuk most nem a gonosztevők kézre kerítése, hanem a balekok pénzének lefejése bűnügyek megnyitásával és lezárásával.

Ami pedig a vállalatfoglalókat, s mindenekelőtt a hatalomhoz tartozó vállalatfoglalókat illeti, minden pofát nem lehet szemmel tartani. Minden főnökre nem lehet poloskát rakni, hogy hallható legyen, mivel foglalkozik munkaidőben és azon túl. Adjuk hozzá ehhez a kuláktalanítás genetikai emlékezetét, a népi javak gazdátlanságát, hogy a gyárban vagy a kolhozban a lopás bevett dolognak számított, a magántulajdon fogalma pedig a lakásra és a kertre korlátozódott. Szorozzuk be az egészet a törzsekbe tömörülés afrikai szokásával, s annak a meggyőződésnek a teljes hiányával, hogy a törvényeket be kell tartani, akár tetszik, akár nem. Így érthetővé válik, hogy a jelenlegi körülmények között gyakorlatilag lehetetlen biztosítani a vállalkozás sérthetetlenségének feltételeit.

Még akkor is, ha naponta beszélni fognak erről, s a vállalatfoglaló gengszterek elleni harcra létrehoznak egy speciális szolgálatot, mint amilyen például a rendkívüli hatalommal és rendkívüli emberekkel felruházott amerikai FBI. Ha minden bódé mellé őrt állítunk, a mi szörnyeink akkor is megtalálják a módját, hogy elmarják a magukét.

Segít-e rajtunk a külföld azzal, hogy rendszeresen beleveri az orrunkat a ganéjba? Amikor olvasom azoknak a nemzetközi szervezeteknek a bölcs jelentéseit, amelyek európai irodáikból kísérik figyelemmel a helyzetünket, s megfigyelőik foszlányos benyomásai alapján értékelik azt, majdnem ugyanúgy, ahogyan az afrikai törzsek ellenségeskedéséről vonták le a következtetéseket, tisztában vagyok vele: jó tanácsaik sosem lesznek hasznosak a számunkra.

Mi gyógyíthatja hát ezt a kórt? Egyes szakértők szerint az idő. Az idő mindent begyógyít. Fel kell nőnie néhány nemzedéknyi gyermeknek – akik nem éhesek, nem élték át a kilencvenes évek pénzbehajtásait, nem látták a 2000-es évek durva vállalatfoglalásait – ahhoz, hogy a régi törzsi szokásokat felváltsák a kulturált (a civilizáltról már nem is beszélek) együttélés elvei. Nekünk, ma élőknek pedig bele kell törődnünk abba, hogy a tribalizmus korában élünk. Hálásak lehetünk, hogy nem háborúban, s nem Ruandában kell élnünk.

P. S. Egyébként a szkeptikusok azt mondják, hogy némelyik mentális szokástól sohasem szabadulunk meg, s az az egyetlen kiút, ha specifikus nemzeti sajátosságoknak tüntetjük fel azokat. (…)