Buzgó mócsing… …avagy hol teremnek manapság a hősök?
Abban az időben történt, amikor az emberek még együtt néztek tévét egy családban (papa, mama, gyerekek csendben ültek egy négy lábon álló fekete-fehér készülék előtt a nappali közepén, s még csak nem is sejtették, hogy a képernyő színes is lehet, minthogy azt sem, hogy tucatnyi csatorna létezik és távirányító), hogy egy hősies elemekkel teletűzdelt filmben, mely a napóleoni háborúkról szólt, volt egy nagy jelenet, amikor a döntő csatára készülve az egyik fiatal tiszt a sereg előtt kardját kivonva tört előre és rögtön az első körben le is lőtték, nagyot bukott lovával és holtan terült el a csatatéren.
Ekkor a tévézős áhítatban általános iskolás fiatalságomnak két szava buggyant ki egészen önkéntelenül belőlem: „a buzgó mócsing”. Ebből szüleim rögtön levették, hogy az alattuk járó nemzedékben a hősiességgel, a bajtársiassággal, az önfeláldozással, a mártírsággal baj lehet. Ezen az estén kezdődött el a hős fogalmának átértékelődése kis hazánkban. Később is hívószava lett a családunkban, a „buzgó mócsing” mindenfajta hiábavaló önkéntes áldozatnak és fölösleges hősiességnek.
Van ma a hősöknek terük?
Van akkor manapság olyan egyáltalán, hogy egy ügyért, egy nép közös céljaiért, a hazáért áldozni oda a tehetségünket, vagyonunkat (éves jövedelmünk egy bizonyos százalékát), esetleg az életünket? A mai fiatalság erről való véleményét félnék kutatni. Fogalmazzunk világosan: vannak ma még hősök? Kik ők? Vagy egyszerűen a mai világ másként nevezi a hősöket? Másokat tart annak? Átalakultak az elnevezések és a fogalmak?
Az idei ünnepre készít egy tévécsatorna. A Hősök ünnepe című sorozatának hívó szavai:
– Megvédenek!
– Harcolnak az igazságért!
– Küzdenek a gonosz ellen!
– Együtt dolgoznak egy jobb jövőért!
S a filmek:
Sötét lovag (Batman)
X-Men 2.
A szövetség
Minden maradt a régiben, csak ma a hősöket G.I. Joe-nak, Rambónak, John McClane-nek, hívják? A vásznon megelevenednek a bennünk képződött hősök, mint a Pókember, Batman, James Bond, a 007-es ügynök, akik mindent és mindenkit legyőznek, halhatatlanok, minden frontális ütközést és golyózáport, robbanást túlélnek, mindenkit megmentenek és mi ebben éljük ki hősies és hősök utáni vágyainkat?
S a nemzetért, a haladás ügyéért, a modern Magyarország megszületéséért évi jövedelmét felajánló Széchenyi, a saját és országa szabadságát megéneklő és nem ágyban párnák közt meghaló Petőfi, a vékonydongájú és szintén az erdélyi hadszíntéren eleső Vasvári, a szabadságharcosok rejtegetéséért hosszú várfogságot szenvedő Teleki Blanka? Ők már csak történelmi legendák, s szép képeskönyvek színes lapjairól úgy tekintenek ránk, mint egy régi mesekönyv figurái?
Vagy ma is vannak hősök, de valahogy a hétköznapok szintjén? Leegyszerűsödnek a dolgok? Már lassan az is hősies cselekedetnek felel meg, ha valaki átadja helyét a buszon, segít rőzsét cipelni az anyókának, vagy előreenged valakit az ajtóban (kivéve több „modern” európai államot, ahol ez kifejezetten udvariatlan, megalázó dolog), esetleg megment egy kiskutyust?
Vagy úgy gondoljuk, hogy ma már nincsenek nagy ügyek? Nincsenek nagy dolgok, országmentés, nemzetépítés, összefogás? Állampolgári kötelesség, hogy időnként elmegyünk szavazni és ezzel átadtuk a döntéseket, az irányítást egy magasabb testületnek? Ennyi? Vagy ha ma elmegyek egy szimpátiatüntetésre, vagy kiteszem a házamra a székely zászlót, már ott vagyok a hősiesség küszöbén?
Mit jelent ma hősnek lenni? Vannak-e hősök? Kik ők? Vagy rakjuk el ezt a szót a múlt egyik könnyen feledhető polcára? A nemzeti ügy, az önfeláldozás, a hazaszeretet mellé? Annyival volt könnyebb azon a bizonyos tavaszon, hogy világos volt: ki az ellenség. Tudták mi ellen kell összefogni. Ki fenyegeti az országot. És a forradalomnak nincs logikája. Lelke és lelkülete van. Nem kiszámítható. Én lehet, hogy belehalok, de majd az utánam lévőknek jobb lesz. Nem sokaság, hanem lélek.
Pedig a ’48. március 15-i felvonulás nem különbözött egy mai utcai felvonulástól. Szépen beszámolt volna róla a királyi tévé, meg az alternatív fórumok, nagy posztolások lettek volna, tízezrek lájkolták volna Petőfit, Jókait, Táncsics kiszabadítását – a jobb és baloldal egyaránt -, és a Nemzeti dalt is sokan osztották volna meg az éjszaka sercegő magányában a képernyők előtt. Még néhány jó fotót is lehetett volna mellékelni a Nemzeti Múzeum lépcsőjéről, az esernyős tömegről, majd az ágyúzott várról. A tudósítókon is széles kokárda.
Ki a hős hát ma?
Fiatal barátunk, Dsida szépen fogalmazta:
Amundsen kortársa
Felesége kéri
– Beteg vagy, fiam,
ne menj ma hivatalba! –
Két fia kéri:
– Láza van, apám,
ne menjen hivatalba! –
Dermedt madarak riadoznak:
– Nagyon hideg van,
ne menj ma hivatalba –
Zuzmarás fák közt
bömböl a szél:
– Maradj az ágyban!
Ne menj a hivatalba!
Ő pedig feleli nékik:
– Nem lehet, fiaim,
be kell fejeznem a zárszámadást.
És fölkel az ágyból,
Míg dideregve mosdik,
régi latin szók jutnak eszébe:
Officium, officii = munka, tisztség, hivatal.
Debitum, debiti = adósság, kötelesség.
És titkolja, hogy reszket
és búcsút vesz és elindul a húszfokos hidegben.
Nem lelkesedik, nem rajong,
Nem hajtja feszülő féktelenség,
nem fűti forró fanatizmus.
Hírnév, dicsőség, győzelem hármas-igéjét
nem lengeti rőt lobogón.
Egyszerű józan és kérlelhetetlen,
mint a kenyér,
mint a zárszámadás,
mint a kötelesség.
Nézz utána, barátom,
amint köhögve lép ki az északisarki hidegbe:
Kishivatalnok.
Kissé hajlott és deresedő.
Ötvenéves.
Amundsen kortársa.
Hős.
Az én apám s a te apád, barátom.
Bölcsföldi András
A szerző a budapesti református teológia spirituálisa.
Forrás: parokia.hu