Csak ne ököllel!

Sosem felejtem el azt a napot, amikor életem első komolyabb verését kaptam az utcán.

Úgy tízéves lehettem. Az emberben mély nyomot hagy az ilyesmi.

A lakótelepi játszótéren vettek körbe az egyik ellenséges banda tagjai – hatan, heten lehettek talán –, s különösebb indulat nélkül, inkább csak sportból, „nevelő célzattal” behúztak néhányat, aztán futni hagytak. Megszeppenve, hangosan dobogó szívvel, véres arccal, de legbelül a beavatáson átesett bandatag kétes értékű büszkeségétől eltelve szaladtam haza.

Anyám rettenetesen megrémült. Akkor azt gondoltam, hogy a vér, az arccsontomon felrepedt bőr látványa borította ki ennyire. Csak később, amikor eljött az ideje, hogy a saját gyermekemet féltsem, akkor értettem meg, hogy a szülő aggodalma, félelme ilyenkor sokkal mélyebb.

Az ember élete folyamán általában annyi mindenen megy keresztül, annyi fizikai és lelki pofont kap az évek során, hogy ha meg is indítja egy vérző gyermekorr látványa, marad lélekjelenléte megtörölni azt az orrot, elővenni a csípős tinktúrát, ha kell, s még a vigasztalásra és korholásra is futja az erejéből, ami talán az elsősegélynél is fontosabb ilyenkor. A szülő azonban – éppen az élettapasztalat okán – nemcsak az arccsonton felrepedt bőrt látja, hanem miközben azt mérlegeli, hogy össze kell-e varrni a sebet vagy sem, máris a hosszabb távú következményekre gondol. Például kiengedheti-e még a történtek után gyermekét a játszótérre, s ha nem, mihez kezd a lurkóval a lakótelepi lakás négy fala között?

Mindez néhány nappal azután futott végig az agyamon, hogy a sajtó beszámolt a magyar gyerekek ért március 16-i ungvári inzultusokról. Mert igaz ugyan, hogy a gyerekeket komoly megrázkódtatás érte, melyet hiba volna bagatellizálni, az eset hosszú távú következményei azonban ennél is súlyosabbak lehetnek, tényleges hatásukat csak sejthetjük. Például a megtámadottak szülei hogyan engedhetnék el a történtek után a gyermekeiket március 15-én bármilyen rendezvényre, ráadásul kokárdával a mellükön?! És mi van azokkal a szülőkkel, akiknek a családja ugyan nem szenvedte meg közvetlenül a történteket, de hallottak, olvastak az inzultusokról? Ők milyen következtetést vonnak le mindebből a maguk, gyermekeik számára?

Anyám annak idején egy hét szobafogságra ítélt, majd megszabta, hogy meghatározatlan ideig a saját biztonságom érdekében sétáim során nem kerülhetek ki emeleti lakásunk ablakának látóköréből. Lehetséges, hogy az idei esetek után sokan hiányoznak majd a jövő évi március 15-i rendezvényekről? Igen, valószínűleg lesznek, akik otthon maradnak – legalábbis Ungváron mindenképpen. Ami mindenképpen nagy veszteség a magyar közösségnek. A nemzeti ünnepek legfontosabb célja az, hogy erősítsék a résztvevőkben a magyar nemzethez való tartozásuk tudatát. Az Ungváron történtek viszont éppen az ellenkező hatást válthatták ki: félelmet keltettek, azt üzenik, maradj ki ebből, ha jót akarsz. Mindazoknak, akik most a vétkeseket keresik, akiknek az a felelősségük, hogy a bűnösök elnyerjék méltó büntetésüket, erről a „járulékos” kárról sem szabadna megfeledkezniük.

A harminc évvel ezelőtti utcagyerek történetének folytatása is van. Miközben én „börtönömből”, a szobaablakon át bámultam az utcán tobzódó tavaszt, barátaim elhatározták, hogy bosszút állnak az engem ért sérelemért. Sikerült is kézre keríteniük néhányat a támadók közül, akik – gondolhatjuk – aznap szintén vérző orral tértek haza szüleik nagy bánatára. Pontosan emlékszem, milyen jóleső érzéssel töltött el a tudat, hogy volt kinek bosszút állnia, megtorolni az engem ért sérelmet.

El kellett még telnie néhány évnek, mire beláttam, hogy jólesik ugyan a bosszú, de nem jelent megoldást, mert az erőszak csak újabb erőszakot szül. Hiszen a társaim által elpáholt gyerekek később szintén bosszúra vágytak, s azután újra rajtunk volt a megtorlás sora. Így kamaszéveim egy tekintélyes részében bizonyos városrészeken vagy utcákon még fényes nappal is csak lopva mertem végigsettenkedni, sötétedés után pedig végképp nem. Nem volt kiszállás ebből a mókuskerékből egészen addig, mígnem a középiskola elvégzése után más városba költöztem.

Ma tehát, amikor szülőként a március 16-i események következményeit mérlegelem, azért fohászkodom, hogy senkinek se jusson eszébe „visszaütni”, „igazságot szolgáltatni”, „bosszút állni” – bárkik voltak is azok, akik kokárdákat tépdestek a nyílt utcán. Tapasztalatból tudom, hogy viszket az ember tenyere ilyenkor, de hiszem, hogy az erőszak semmire sem jelent megoldást. Sőt, ha egyáltalán hinni akarunk benne, hogy jönnek még idők, amikor a gyermekeink újra félelem nélkül ünnepelhetnek az utcán Kárpátalján, nem tehetünk egyebet, mint hogy megpróbáljuk békés úton rendezni ezt a konfliktust.

A félreértések elkerülése végett: nem meghunyászkodást, önfeladást kérek senkitől, csupán önmérsékletet. Harcolni a jogainkért és keménynek lenni nem csak ököllel lehet. Jussanak eszünkbe például azok, akik a legcudarabb szovjet időkben is templomba jártak, s vitték magukkal gyermekeiket, mert így tartották helyesnek. Végül semmivé lett a vallást üldöző rendszer anélkül, hogy fel kellett volna emelniük a hangjukat – elég volt a csendes ima. Hinnünk kell benne, hogy számunkra, kárpátaljai magyarok számára is létezik még békés megoldás.