Az Isten a részletekben rejlik?

„Ha felém nyújtjátok kezeteket, eltakarom előletek a szemem; bármennyit is imádkoztok, nem hallgatlak meg benneteket, hiszen a kezetekhez vér tapad!” – olvasható Ézsaiás próféta könyvének első fejezetében. „Megbűnhődik Samária, mert engedetlen volt Istenével szemben. Fegyver által esnek el, csecsemőit sziklához vágják, és terhes asszonyait fölhasogatják” – írja Hóseás könyve a tizennegyedik fejezet elején. „Közel van már az Úr napja, pusztulás jön a Mindenhatótól” – így Jóel próféta.

A Bibliában sok elrettentő, kemény, félelmetes mondat szerepel, és nem egy azok közül Istentől származik, és talán hamar tovább is siklik a szemünk, amikor fenyegetésekkel, intésekkel, határkijelölésekkel találkozunk a Szentírásban. Jobban szeretjük a dicséreteket, a szeretet megnyilvánulásait, a fényes jövő ígéretét magunkra vonatkoztatni. Természetes védekezés lehet, hogy a Biblia kemény üzeneteket megfogalmazó versein átlépünk – kapunk elég pofont a többi embertől, Istentől elég lenne a simogatás. Csakhogy így, félő, Istent igazítjuk magunkhoz, nem magunkat az Istenhez – ilyenkor nem azt keressük, mit akarhat elmondani magáról ő, hanem azt helyezzük előtérbe, mi kényelmes számunkra.

Nemrég egy barátnőm képet küldött, amelyen a sötét éjszakában kereszt világít a pusztaságban. Előterében felirat: „Ezután mindenki hazament. János 7,53”. Felnevettem, amikor ezt láttam, annyira nem illett össze a motivációs plakátok katartikus hatást leső, valójában mára elhasznált formaisága az önmagában semmit sem jelentő üzenettel. Remekül megmutatta, milyen nevetséges kiragadott mondataiban értelmezni, befogadni a Bibliát, még inkább: Istent. (Mint utóbb megtudtam, a közösségi oldalakon néhány éve divatja volt a demotiváló igeverseknek, amelyek a fenti formában, képeken hódítottak. A bejegyzések ma is elérhetők, szórakoztatóak, az általuk bemutatott jelenség pedig elgondolkodtató.)

Hamvas Béláról mesélték az őt ismerők, milyen könnyen keveredett látszólag egyértelmű önellentmondásokba, amikor Istenről beszélt. Őt nem zavarta, hogy akár néhány mondaton belül cáfolt rá önmagára, vélhetőleg éppen azért, mert nagyon jól érezte: Istent nem lehet logikusan levezetni, egyenes utakon magyarázni. Mondják, Hamvas úgy beszélt a Teremtőről, ahogyan a hegymászó próbálja leírni a csúcsot, míg közeledik ahhoz: megosztotta, amit látott, csakhogy a különböző pontokból vizslatva mindig mást mutatott magából a Lényeg. A látszólagos ellentmondás e példa szerint nem zárja ki, hogy mindegyik kép igaz, mindegyik állítás helyes legyen. A valósághoz akkor jutunk közelebb, ha az ellentmondások keltette feszültséget elbírjuk. (Az, hogy Hamvas minden állítása igaz volt-e, külön cikket érdemelne, de az, hogy ő úgy kerülgette a csúcsot, ahogyan csak kevesen tudják, vitathatatlan.)

És hogy mi a helyzet Isten sötét oldalával? Az nyilvánvalóan nem létezik úgy, ahogyan mi el tudjuk gondolni.

„Olvasunk a Bibliában kevésbé szívet melengető jóslatokat, ígéreteket, de a fenyítéseknél és a szigornál ezerszer erősebb az üzenet: Isten szeret bennünket.”

Ha hajlandók vagyunk a tőlünk telhető legegységesebben nézni Istent, egyértelművé válik, hogy ő jó, sőt sokkal jobb, mint mi remélhetnénk tőle. Akkor is, sőt éppen azért, mert vannak olyan részei, amelyek meglepnek bennünket, amelyek befogadhatatlanok. Ő a teljesség, az Alfa és az Ómega (Jel 1,8), az igazság, az élet (Jn 14,6), a feltámadás (Jn 11,25). „Ő a földkerekség teremtője, nem fárad el, és nem lankad el, értelme kifürkészhetetlen.” (Ézs 40,28) Ő az Isten, aki emberi ésszel felfoghatatlan. Ő a Mindenség Ura, a világegyetem teremtője, aki mégis engedi leegyszerűsíteni magát annak érdekében, hogy mi a közelébe férkőzhessünk. Isten megmutatkozik számunkra ezernyi formában, és csak rajtunk áll, mennyit engedünk be belőle. Mert bár ő az Isten, a miénk is lehet.”

Forrás: reformatus.hu