Női zsoltárszerzők
A protestantizmus első évszázadaiban jó néhány „privát”, személyességet fokozott mértékben rejtő izgalmas zsoltárátirat született Európában. Alább két brit és egy magyar történelmi alak ilyen – figyelemre méltó – költői kísérletét villantjuk fel – írja a reformatus.hu.
A közelmúltban – héberből készült nyersfordítások alapján – felkérésre hat zsoltárt hangoltam át, nem csupán női, de a mi századunkat, sorstörténetünket is tükröző módon. Szívből remélem, hogy ez a nagy lelkesedéssel tervezett jelenkori Psalterium „antológia” előbb-utóbb napvilágot lát. Addig is hadd hívjam fel olvasóink figyelmét három olyan hölgyre, akik a XVI–XVII. században voltaképpen ugyanezt a felfogást követve, kora újkori Davidákként tolmácsoltak zsoltárokat. Közülük az első a zsoltárok iránti rajongásáról is nevezetes I. Erzsébet angol királynő. Amikor féltestvére, a katolikus Véres Mária foglya volt, akkor francia zsoltárkönyvével vigasztalódott, s abba írt egy szokatlan tulajdonosi bejegyzést Máriáról, vele egy vérből való kínzójáról: „Sem görbe láb, / sem vaksi szem, / És semmi lelki torzulás / Félig oly ocsmány nem leszen, / Mint ha egy gyanakvó gyaláz.” (Petrőczi Éva fordítása)
Már ifjú uralkodónőként átültette angolra a 13. genfi zsoltárt, amely a mi Szenci Molnárunk változatában harmincöt sor, míg Erzsébetnél csak huszonnégy. Ezúttal azt a nyolc sort idézem, amely jól illusztrálja a zsoltárok halhatatlanságának a hit kifejezése mellett mindmáig fontos másik célját is: hogy minden kor minden psalmusfordítója üzenni tudjon nekünk saját koráról, az őt ért fájdalmakról, méltánytalanságokról. Tehát a zsoltárfordítás egyben önálló költői teljesítmény, sokszor egyenesen a személyes lelkigondozás, gyászmunka része. I. Erzsébet így tekintett vissza bántó élményeire, természetesen a zsoltár szövegéhez híven: „Mind, aki igaz hitre nem jutott, / S tagadja Istenét, bolond. / Bővölködnek sok mocskos tettben, / Bölcsesség nem lakik ezekben… / Hamis szívük, s a nyelvük is, / Ajkukon csak méreg lakik, / Elméjük bomlott, szájuk tátva / Készek a vérben-gázolásra.” (Petrőczi Éva fordítása)
A történelmi éleslátása és zsoltárközeli élményei ellenére mégis csak amatőr tollforgató királynőnek volt egy nagy tehetségű, kortárs költő-műfordító riválisa is, Mary Sidney, Pembroke grófnője, aki testvére, a Magyarországon is járt költő, lovag és diplomata, Sir Philip Sidney tragikusan korai halála után az ő addig elkészült negyvenhárom fordítását teljes Sidney-psaltériummá egészítette ki, s példáját egy-egy zsoltár erejéig több hölgy követte. Egy mai angol irodalomtörténésznő találó módon „nested voices”-nak, „fészekből felszálló hangok”-nak nevezte ezeket a szövegváltozatokat, a női kegyesség megnyilatkozásaként értékelve őket. A Mary-változatok közül most az 52. zsoltár pontos, de nőiesen gyöngéd sorait idézzük: „Zöldellek én, miként / A szép olajfa, / Kinek Isten házában gyökérzetét / Plántálák jó talajba. Hű szerelmében megbízom, / Hisz hív társam lett nékem. / Ő nem hágy el soha, tudom, / Végigkíséri éltem.” (Petrőczi Éva fordítása)
A kora újkor írástudó magyar hölgyeit is megérintette Dávid király költészete. Ám irodalmunknak az angolénál lassabb ütemű fejlődéstörténete miatt ez a műfaj nálunk később bukkanhatott fel. Közülük a legbizosabban azonosítható Thököly Sebestyén második felesége, nagylucsei Dóczy Zsuzsanna, akire természetesen nem angol pályatársai hatottak, hanem Balassi Bálint. A tizenkét gyermeket világra hozó Zsuzsanna nagyasszony a 34. zsoltár parafrázisát írta meg. Szövegének tizedik strófája győzött meg arról, hogy ezeket az anyai hangvételű sorokat csak női kéz vethette papírra: „Nosza, jertek előmben, édös magzatim, / Hirdessétek előttem, édös fiaim, / Ime megtanítlak az Úrnak új félelmére, / Az szent és jó életre / Szépön oktatlak.” Ha e sorokat öszszevetjük a párhuzamos Szenci Molnár-szöveggel, ott az érzelmesebb „édös magzatim” helyett csak „fiak” szerepelnek, a „szépön oktatlak” helyett pedig „megtanítlak”. Mindez természetesen semmit nem von le a Szenci Molnár-fordítások örök értékéből.
Petrőczi Éva