195 éve született Szendrey Júlia

„A szerelemben minden érdem, a házasságban semmi sem több a puszta kötelességnél, mit minden ember tartozik megtenni” – rögzíti keserű sorait 1854. október 27-én négyoldalas töredékében Szendrey Júlia. A „nemzet özvegye” ezt már a második, Horvát Árpád történésszel kötött, alapvetően boldogtalan házasságának negyedik évében vetette papírra. 

A váteszköltő hitvese, a nemzeti emlékezet által kultikus alakká vált asszony, Szendrey Júlia 1828. december 29-én született Keszthelyen Szendrey Ignác, a Festetics-birtok gazdatisztje és Gálovits Anna első gyermekeként. Testvérével, Máriával (Gyulai Pál későbbi feleségével) együtt sokoldalú, kiváló nevelésben részesült. Németül, franciául írt és olvasott, festett, jól táncolt, széles körű művészeti és irodalmi érdeklődéssel bírt. Mindkét leánygyermek kitűnően zongorázott. Maga Ábrányi Kornél, a kor neves zeneszerzője is gyakran látogatta a családot.

Júlia 1838–40 között Mezőberényben, a nagy múltú Wenckheim-intézetben tanult, majd 1840-ben Pestre utazott, hogy a módos családok gyermekeit fogadó Tänczer–Lejtei-intézetben tanulhasson további négy évig. Végül újra visszatért Mezőberénybe, tanulmányait a Celestim-kastélyban fejezte be. A művelt úrilány 1844-ben, miután édesapja elvállalta a Károlyiak gazdatisztségét, családjával Erdődre, a várba költözött. Bár a fiatal lány számára szülei több lehetséges férjjelöltet is számba vettek, a tizennyolc éves Júlia 1846. szeptember 8-án a nagykárolyi megyebálon megismerkedett az akkor már országszerte ismert poétával, Petőfi Sándorral.

Az ábrándozásra hajlamos, érzékeny lelkületű leányban fellángoló Petőfi-szerelem a maga bonyolultságával, nehézségeivel együtt is elsöprő volt – Szendrey Ignác nemcsak a köztük húzódó társadalmi különbségek, hanem lánya természete miatt is ellenezte a házasságkötést Petőfivel: „Apám azt mondta, hogy én boldogtalan leszek Sándor mellett. Asszonynak még nem adatott olyan boldogság, mint amit én éreztem, mikor együtt voltunk Sándorommal. Királynője voltam, imádott engem és én imádtam őt. Mi voltunk a legboldogabb emberpár a világon s ha a végzet közbe nem szól, ma is azok volnánk.”

Júlia nemcsak Petőfi szerelme, hanem múzsája is lett. A házasságkötést ellenző hangok és a szülői támogatás teljes hiánya ellenére kitartott választottja mellett: a poéta – a hajthatatlannak mutatkozó apával való összetűzése után – meg akarta szöktetni, erre azonban Júlia nem vállalkozott. De megígérte, várni fog rá. A hiúságában sértett költő megharagudott a leányra, elutazott, és felindulásában egy színésznőt kívánt azonnal feleségül venni. A rögtönzött frigyből azonban – eskető pap híján – semmi nem lett.

Számtalan félreértés, bizonytalanság, két külön töltött hónap és a költő állítólagos csapodárságáról szóló hírek után Júlia felismerte érzéseinek valós mélységét, és kinyilvánította elhatározását a helyi uradalmi inspektor lányának, legkedvesebb barátnőjének, Térey (Fleckl) Marinak írt levelében:

„Végre lerázhatom magamról az örökös okoskodás jégpánczélját, mit rám erőltetnének… mit eddig összetépni erőm nem volt s most szabadon lélekzem. Hisz csak nem akarják, hogy elmenjen az eszem s hogy mit több, ne legyek boldog sem ezen, sem a más világon! Ha mint Sándorom neje leszek boldogtalan, mi csak tőle függ – lesz erőm tűrni mindent, mit rám küld az ég és kivívni magamnak a jövő üdvösségét, de ha elszakasztanak tőle, ha még nem is láthatom, úgy veszve, veszve lesz számomra minden.”

A mámorosan megélt, viszonzott szerelem beteljesüléseként a költő 1847. augusztus 5-én eljegyezte őt. „Oh lásd, így szeretlek én, mint lelkem mennyországát, szeretlek, mint földi üdvösségem teremtőjét (…) Én csak mióta te szeretsz, kívánnék tündökölni, vágynék a legjelesebb lenni a világon, vágynék istennő lenni, csak hogy te mondhatnád az embereknek: e hölgy, kit ti csudáltok, kit ti imádtok, e hölgy enyém!” Ugyanezen év szeptember 8-án Júlia édesanyjának jelenlétében, de atyai áldás nélkül kötöttek házasságot az erdődi vár evangélikus kápolnájában.

Mézesheteiket Teleki Sándor – a poéta barátja, a „vad gróf” – kastélyában, Koltón töltötték, majd Arany Jánosnál vendégeskedtek Nagyszalontán. Az év novemberében Pestre, a Dohány utcai Schiller-házba költöztek, lakásukat barátjukkal, Jókai Mórral is megosztották. A fiatalasszony élvezte a költőfeleség szerepét és társadalmilag kiváltságosnak tartott helyzetét. Kultusztörténeti szempontból kimutatható, hogy míg a „haza lángoszlopának”, azaz Petőfi alakjának mitizálódásához korai halálának körülményei is nagymértékben hozzájárultak (hiszen áttételesen a nemzet költőjének életpályája nem lehet más, kizárólag, „mint a villámé” – amely természete alapján nagy fényjelenséggel kísérve feltűnik, majd rövid fellobbanás után nyomtalanul távozik), addig Szendrey Júliát nemcsak a költő életében elfoglalt emblematikus státusza predesztinálta a „feleségek felesége” halhatatlan szerepére, hanem a fiatalasszony – a korban szokatlan – excentrikus magatartásformái is.

„Új esztendei ajándékul egy kis unokát várhat édes Anyám” – tudatta a várandós Júlia. 1848. december 15-én megszületett a pár első és egyetlen fia, Petőfi Zoltán. A gyermek keresztapjának, Arany Jánosnak írta a boldog költő: „Kedves barátom, csak két szót írok: apa vagyok.” A családi idill azonban nem tartott sokáig. Petőfi a számára csúfos kudarccal járó 1848. júniusi, szabadszállási követválasztás után újra tevékenyen akart részt venni a forradalmi eseményekben: felesége egyetértő támogatásával 1849 nyarán katonai szolgálatra jelentkezett Bem József mellé Erdélybe.

A költő Tordán 1849. július 21-én – végül is örökre – elbúcsúzott családjától. Felesége és fia többet nem látta őt. Már csak két levél érkezett, majd a halálhír. Bár az osztrák csapatok is keresték Petőfit, hitvese sem nyugodott, gyermekét hátra hagyva maga indult eltűnt férjét vagy legalább holttestét megkeresni.

1849 tele korán beköszöntött. Vastag hó borította Segesvár és a Fehéregyháza–Héjjasfalva közti csatatereket, amelyen egy szomorú, fekete férfiruhába öltözött asszony kereste eltűnt férje nyomát.

Személyazonosságát igazoló iratai mellett egy hevenyészett papírlapot szorongatott – a báró Heydte székelyudvarhelyi osztrák parancsnok által átadott térképet, melyen csupán egy fekete kereszt volt: a feltételezett tömegsír helyének megjelölése, ahol a költő teste nyugodhat.

Egy takácsmester, miután megtudja, hogy Petőfiné Segesvárott van, felkereste őt, hogy elmondhassa neki: „Az egyik sír szélén megtaláltam Petőfi Sándort” – állította Bader, a takács az alélt Petőfinének.

Júlia a sokktól elájult. Másnap jelentkezett a parancsnokságon, néhány katonát kapott maga mellé, akikkel heteken át önkívületben bolyongott a befagyott mezőkön a tömegsírok között – de Petőfit nem lelte. Mert „meghalt, mint Mózes, akit maga az Úr temetett el, hogy senki élő a sírját meg ne találja.”

1850 januárjában visszaindult Kolozsvárra, fiát Szendrey Ignácnál hagyta Erdődön, onnan Pestre ment. Nem tudta elfogadni, hogy férje meghalt, kétes hírek miatt Törökországba készült, hogy nyomait ott kutathassa. Az utazáshoz útlevélre volt szüksége, amelyet Haynau elutasítása után csak Franz Lichtenstein osztrák császári tiszt közbenjárására kaphatott meg. A férfi állítólag – érzékelve Júlia kiszolgáltatottságát – hatalmi helyzetével visszaélve megzsarolta őt: vagy a szeretője lesz, vagy elintézi, hogy Júliát kiutasítsák az ország területéről. Ekkor a kétségbeesett asszony megbízhatónak tartott barátjához, a neves egyetemi tanárhoz, Horvát Árpádhoz fordult segítségért.

A férfi a „megmentőjeként” – még a gyászév letelte előtt – 1850. július 21-én titokban feleségül vette őt. Az alig 21 éves Júlia védelmet, biztonságot remélt második házasságától fia és önmaga számára. Petőfi eltűnésének híre nemzeti gyászt, özvegye új frigyének ténye viszont országos felháborodást, s így számára társadalmi számkivetettséget hozott. Júliának nem köszöntek. Korábbi barátai elfordultak tőle. Az erkölcstelenség és a hűtlenség bélyegét hordozta magán, szánalom és megvetés kísérte. Vádlói ismeretlenül is elítélték. Arany János 1850 augusztusában megírta Júliának címezve „A honvéd özvegye” című versét, amelyben új házasságkötése miatt bírálta az asszonyt – a vers azonban csak Júlia halála után, 1888-ban jelent meg.

Második házassága, amelyből négy gyermeke (Attila, Árpád, Viola, Ilona) született, bár kezdeti stádiumában intellektuálisan inspiráló, érzelmileg boldog és kiegyensúlyozott volt, fokozatosan megromlott: előbb az érzelmi kötődés lazult, majd a testi kapcsolat is megszűnt – a házasfelek eltérő szexuális igénye a teljes elhidegüléshez, s a házasság menthetetlenségéhez vezetett.

Horvát Árpád, a púpos, „örökké mogorva, kedvetlen ember” más asszonyoknál keresett boldogságot. Júlia idegenkedett a testi élvezetek férje által elvárt módjaitól, saját bevallása szerint „minden undorító iránt ösztönszerűleg utálatot éreztem gyermekkoromtól kezdve.” Utolsó két gyermekét már betegen hozta világra, Horvát nem volt tekintettel felesége állapotára sem. Együttélésük végét jelentette, amikor a csalódott asszony felfedezte Horvát pornográf képgyűjteményét, a „legállatiasb kéj” megnyilvánulását.

Az eset következtében Júlia egyértelműen kinyilvánította elköltözési szándékát, amire a férfi kirívó durvasággal reagált: „Jól van, hagyj el, de gyermekedet inkább megfojtom, mintsem kezemből, ha azt a törvény úgy kívánná – kiadnám.” A nő 1867-ben költözött el leányával, Ilonával a közös Hársfa utcai lakásukból a Zerge utcába. Fiúgyermekei a férjénél maradtak. Júlia egyetlen bizalmasa magányában a titkára, Tóth József, aki lejegyezte az ekkor már írni nem tudó, halálos beteg nő szavait.

Az 1868. szeptember 1-jén, öt nappal halála előtt lediktált háromoldalas, végakaratának szánt levelében a sokat vádolt asszony az utókor tudomására hozza: „Minden lépés, melyet ez ember tenne síromhoz, oly fájdalmat okozna poraimnak, mint minő undort éreztem iránta attól a perctől kezdve, mikor levetkőzve magából az embert, teljes állatiságában tűnt fel előttem s mint ilyen gyalázatos buja fotograf képeit házi köröm szentélyébe oly mérhetetlen cinizmussal behozni törekedett, s vadállatiassággal, bennem, nejében kigúnyolt minden érzelmet… s ő, mint férj, amit rám erőszakolni akart: «az asszonynak nincs más kötelessége, mint a férj kéjvágyát kielégíteni.»”

A húszévesen már özvegységre jutó Szendrey Júlia mérhetetlen sok csapást szenvedett el rövid élete során úgy, hogy részvétet, megértést alig kapott. Elvesztette szeretett férjét, eltemette édesanyját, testvéreit, és az alig pár napot élő kislányát. 1849 novemberében, férje holttestének keresésekor Kolozsvárott jegyezte fel: „inkább siratlanul meghalni, mint megsiratva élni.”

Testamentuma zárásában mégis bizakodásának adott hangot feloldozást várva. „De él az Isten, él a nemezis – s nem lehet, hogy mozdulatlan maradjon keze, ha igazságtalanságot lát maga előtt.” Petőfi özvegye mindössze 39 évet kapott a sorstól.

Forrás: mult-kor.hu