Meztelen világ

Sokat gondolkodtam mostanában (is) azon, hogy miért van az, hogy sokunk nehezen viseli el, hogy mások másképp gondolkodnak a világról. Egy könyvtárra való szakirodalom biztos van, ami arról szól, hogy milyenek az istenképeink, vagy egyáltalán, ezeknek az istenképeknek a teológiai/kegyességi lecsapódásaival biztos, hogy meg lehet tölteni egy könyvtárat. Elkezdtem olvasni egy vaskos hétszáz oldalas rendszeres teológiai könyvet. A rendszeres teológiának az a feladata, hogy rendszerbe foglalja, hogy mit hisznek a keresztények. Ez a rendszer van, hogy nagy egyszerű, és van, hogy nagyon bonyolult, de minden rendszeres teológiának az a célja, hogy világos gondolatvezetéssel leírja, hogy miben hiszünk és persze ezzel együtt, hogy miben nem. Sokféle rendszeres teológia van, mert sokfélék vagyunk, és a szerzők is sokfélék. Az, hogy melyik egyházban nőttél fel, és tanultad meg beszélni a vallásos nyelvet, hogy milyen kegyességet képviselt a felekezeted, és te azt megtartottad-e vagy rájöttél a tévedésekre, és lázadtál ellene, elkezdted újragondolni, attól függően alakul majd a saját teológiád. Érdekes egy ilyen rendszeres teológiát olvasni, mert általa kapsz egy nagyon komplex összképet arról, hogy a szerző hogyan látja Istent, a világot, a Bibliát, az embert, a hitet, szóval egy lenyomat, ami elárulja a szerzőt is. Eljátszottam a gondolattal, hogy írok egy könyvet. Úgy látom értelmét, hogy saját hitem fejlődéséről írnék, amolyan Adrian Plass-osan, csak persze nem olyan zseniális humorral. Aztán leesett, hogy ez mekkora lelki-szellemi meztelenség. Persze, mondhatod, hogy de hát, aki blogol és ennyire személyes témákat feszeget, és nem fél magát a maga valójában megmutatni, mit szöszöl a lelki-szellemi meztelenségen. Igen, részben igazad lehet, de mégis. Gondold el, hogy ha egy kerek történetben elmesélnéd a hited fejlődését, mennyi olyan dolgot is elmesélnél, amit te nem látsz, nem láthatsz, mert benne vagy. A saját életem is egy könyv. Korábban írtam, hogy egy könyv csak azokra a kérdésekre tud választ adni neked, amelyeket képes vagy megérteni, kvázi, már meg tudtad fogalmazni hozzá a kérdést. Talán furcsa, amit mondok, de attól függetlenül, hogy a saját magad könyvéről van szó, lehetséges, hogy olyan válaszokat fogalmazol meg benne, amelyekhez még a szükséges kérdést nem tudtad megfogalmazni. Tehát, a válasz benne van a könyvedben (ami nyílván hited és ezzel együtt személyiséged fejlődéséről szól), de te nem tudsz róla, mert még nincs meg a kérdésed, így nem látod a választ sem, ezért nem tudsz egy összefüggő képet alkotni az egészről. Gondolj bele abba, hogy valaki kívülről olvassa a leírásodat, és számára teljesen világos, hogy mi miért történt, vagy történik úgy ahogyan. Ez a meztelenség. Az olvasó egy tükör, amiben meglátod azt is, amit eddig nem láttál. Egy beszélő tükör. A meztelenség intimitás. Egyrészt jó, hogy felismerheted életed rejtett összefüggéseit, másrészt viszont ezt csak egy szeretet-kapcsolatban tudod igazán elhordozni. Gondold el, hogy ha az ellenségednek lesz nyilvánvaló mindaz, amit még te sem értettél. Megalázó. Olyan, mintha a testeddel kapcsolatban valami a nászéjszakán derülne ki, és a párod kiröhögne, majd másnap be is adná a válókeresetet. A hitről könyvet írni nagyon nehéz dolog. Sokáig úgy gondoltam, hogy csak a kis taknyos kölyköket érik olyan kritikák, amelyeket néha rettentő nehéz elhordozni. Bántó, az intimitás helyzetét nem felismerő, megalázó megjegyzések. Ahogy egyre többet olvastam, és a könyvekhez a kritikákat, vagy az elemzéseket is hozzáolvastam, rájöttem, hogy ez soha nem ér véget. Ha valaki felfedi magát, azzal ezt mondja: „ide célozzatok”, önként vállalt célpont szerep. Ugyanakkor saját blogos tapasztalataimból tudom, hogy hihetetlen sokat fejleszt az ember tűrőképességén, ha támadások érik az állításait. Fejleszt, mert folyamatosan megpróbálja az állításaidat, és ha igazad van, erősebben állsz majd bennük, ha tévedtél, és van benned elég alázat, akkor korrigálsz rajtuk, és megköszönöd az új szempontokat. Fejlődsz, mert az én-központú világod egyre nagyobbá válik, amiben egyre többen otthonra találnak, miközben te is egyre otthonosabban érzed magad benne. Az ember szellemi-lelki fejlődése olyan, mint egy család gyarapodása. Idővel rettentő sokan lesztek, de mégis összekötnek a gondolatok, a hasonlóság szeretetet táplál a másik iránt, összetartozónak érzitek egymást. Ez a gondolati család. Rájöttem, hogy az én-központú, beszűkült világlátás olyan, mintha egész életedet egyedül kellene leélned egy vityillóban. Magány. Együtt gondolkodni és egymás gondolati rendszereibe beengedni a többieket olyan, mintha együtt alkotnátok egy hatalmas nagyvárost. A lakosok sok helyről jöttek, de összeköti őket a város közös volta. Egymásra utaltság. Ez egy fájdalmas folyamat, mert minden a másikhoz történő közelebb-kerülés által valamit elveszítesz személyes hagyományaidból. A kérdés mindig az, hogy gazdagabb lettél-e végül, és nem vagy-e magányos a gondolataiddal. Félnék írni. Mert félteném magamat tőle.
Forrás: Újragondoló