Tiszaújlak múltja és jelene

Beregszász és Nagyszőlős között, félúton helyezkedik el a magyar történelem egy Kárpátalján „maradt” fontos települése, Tiszaújlak. A Tisza-parti település nemcsak a magyar história néhány nagy és meghatározó eseménye kapcsán említendő, hanem ipari élete, híres szülöttei révén is.

Őrzi őseink lábnyomát…

Tiszaújlak nevét a levéltári okmányokban 1304-ben említették először Wylak (Ujlak) néven. Neve az ’új’ melléknév és a ’lak’ (udvarház, lakóház) főnév összetételéből keletkezett. A későbbiekben Uylak, Wylack és Vylac néven is említették. De nevezték hajdan Szent Ilona Szigetének is. A Tisza előtag 1773-ban került nevébe, megkülönböztetésül más azonos nevű településektől.

Területét a honfoglaláskor Töhötöm törzse szállta meg. 1657-ben a lengyelek, 1661-ben pedig a törökök betörését is megszenvedte. Neve többször is felmerül a Rákóczi-szabadságharc kapcsán. A Thököly Imre által vezetett Habsburg-ellenes felkelésben is része volt. A felkelésben való részvételt az osztrák katonaság a résztvevők megkínzásával és kirablásával torolta meg. 1702-ben Esze Tamás, a Rákóczi-szabadságharc egyik vezéralakja – mert azzal vádolták meg, hogy lopott sót árul – megtámadta a sóházat, 1703. május 24-én pedig (miután Majos János kuruc kapitány és Ilosvay Bálint kuruc ezredes katonái elfoglalták Tiszaújlakot) el is foglalta azt. A II. Rákóczi Ferenc által vezetett szabadságharc egy fontos ütközetére is itt, Tiszaújlak mellett került sor, 1703 júliusában.

Itt született 1848. június 20-án Vékony Antal író, költő, a Csatáry József emlékezete, A dongó és a Sziget ostroma írója; 1875. szeptember 12-én pedig dr. Steinberger Sarolta, az első magyar orvosnő és Szűcs Nelli, Jászai Mari-díjas színésznő, továbbá hosszú évekig itt élt és alkotott haláláig Kolozsvári László festőművész, a Révész Imre Társaság alapító tagja.

A Turul szárnyai alatt

Tiszaújlak legfőbb nevezetessége a XX. század elején emelt Turul-emlékmű. Ez Tiszaújlak és Tiszabökény határában, egy mesterséges halom tetején áll. Az emlékmű a kuruc csapatok 1703. július 14-én Tiszaújlak és Tiszabecs határában lezajlott, első győzelmet hozó csatájának állít emléket. A 18 méter magas oszlopon kiterjesztett szárnyú turulmadár állt, amely csőrében kuruc kardot tartott. A helyiek s a kárpátaljai magyarok körében egyaránt tisztelet övezte a történelmünk szempontjából fontos emlékművet. Minden évben sor került a Turul-ünnepségre, amelynek során a lovas legények és a megemlékezők együtt vonultak a Turul elé. 1945-ben a helyi vezetők azonban a szovjethatalomhoz való elkötelezettségük bizonyításaként földig romboltatták az emlékművet. A madár Ungvárra került. Hosszas huzavona után végül 1989. július 16-án avatták fel az új emlékművet. A Turul iránti tisztelet és megbecsülés a mai napig sem hagyott alább, hisz ma is minden évben megemlékeznek a magyarok a nagy csatáról.

A bor és a mákos guba

Vallási megoszlását tekintve Tiszaújlak lakóinak legnagyobb része római katolikus vallású. Őket követik – számukat tekintve – a görögkatolikusok, reformátusok, ortodoxok. Az egyházi ünnepek megünnepléséhez hajdan is számos szokás tartozott, s ezek nagy többsége, ha némiképp máshogy is, de a mai napig fennmaradt.

Karácsonykor elmaradhatatlan volt a mákos, diós kalács, a mákos guba (bubujka). Kántálni sokan már naplementekor elindultak, 10-20 fős csoportokban, férfiak és asszonyok, s kivilágos hajnalig szólt a faluban a Mennyből az angyal, a Leszállt az ég dicső királya, Az Istennek szent angyala.

A vízkereszt ünnepén megszentelt vizet leginkább ijedtség ellen, gyerekeknél alkalmazták. A szentelt vízzel való meghintést, megitatást gyakorta kísérte ima is.

A cicukaszentelés (barkaszentelés) szokása is élt. A megszentelt cicukaágakat a házban tartották, mert úgy gondolták, megvédi azt. Amikor elszáradt vagy már volt friss, elégették.

A húsvétot megelőző 40 napig tartó böjt ideje alatt nem volt szabad húst enni. Az ünnep kezdetén először a szentelt dolgokat (bor, sonka, tojás) kóstolták meg. A szentelés alatt adományként nemcsak pénzt, de tojást is adtak, adnak a hívek. A szentelt ételek maradékát elégették, mert úgy tartották, hogy abból semmilyen állat nem ehet.

Pünkösd ünnepén a Szent Ilona tiszteletére felszentelt római katolikus templomban körmenetet tartottak. A körmenet alatt a fiatal, hithű lányok, ministránsok rózsaszirmokat hintettek a földre. De virágdíszbe öltözött a templom is, egészen az oltárig virágokkal díszítették fel. Margaréta, tulipán, rózsa szépsége és illata emelte az ünnep fényét. A virágok a békét, megnyugvást, jóságot és szeretetet jelképezték.

Szerencsemalac, vőfély és nyoszolyólány

A visszafogottabb módon zajló egyházi ünnepek és események mellett azért bőven volt alkalom a mulatásra is, hisz a jó munkásember mindig is szeretett mulatni.

Szokásban voltak a bálok. Ezek elmaradhatatlan mozzanata volt a zenén és táncon kívül a sorsolás (tombola). Ennek fődíja egy szerencsét hozó malac volt.

Az esküvő a pár és a család számára is fontos eseménynek számított. A lánykéréstől a nagy napig nagy készülődés előzte meg. A lány kezét nem feltétlenül a leendő vőlegény apja, hanem sok esetben például a testvére vagy a keresztapja kérte meg. Az eljegyzés után a pár családjai látogatást tettek egymásnál: megtekintették, hogy él a leendő vő, meny, kinek mije van, ki mit ajándékoz a fiatal párnak. Az esküvőt megelőző napon történt a koszorúkötés, a vőfélyek pedig „kéregetni” és hívogatni jártak. Mindenki adott, amit tudott: élő tyúkot, libát, bármit, ami az esküvőhöz vagy a készülődéshez kellhetett. Minden koszorúslány párja egy vőfély volt. A módosabb esküvőkön akár 10-12 pár is volt. Ők kísérték a házasulandókat a templomba.

70 éve a kaptafánál

A településen egykor számos kézműves mesterség élt. Ezek közül az egyik legnépszerűbb, ma is fennmaradt mesterség a susztereké volt. Persze, ahogy változik a világ, úgy változott a szakma is. Ma már kevés mesteremberről mondható el, hogy ismeri a cipőkészítés minden csínját-bínját. No, de Tiszaújlak szerencsés.

Id. Horváth István több évtizede űzi a susztermesterséget, amit édesapjától, a szintén tiszaújlaki születésű néhai Horváth Istvántól tanult meg.

– Apám Pesten volt cipész. A Váci utcán dolgozott segédmunkásként. Tőle tanultam meg ezt a szakmát. Őt pedig Ferenc József királyi udvarának susztere tanította. Meg is van még apám könyve, amiben anatómiai rajzok (például bokasüllyedéses láb), mintaszerkesztés, mérettáblázat is van. Tizennégy éves koromtól a saját magam embere vagyok.

A 84 éves mesterembernek nem csupán mestersége érdekes, hanem az is, ahogyan űzni kezdte azt.

– A négy polgárit tiszta kitűnővel végeztem. Matematikából elég jó voltam. Az osztálynak elírtam egy krétát szünetben, mikor jött a számtanóra. Egyszer a tanár csinált egy hibát egy példában a táblánál, én meg beleszóltam, hogy valami nem jól van. Kihívott a táblához, én meg odatettem egy pipát a hiba mellé, felírtam, kiszámoltam a példát, és valami egész más jött ki, mint neki. Emelte a kezét, hogy pofon üt, de elkaptam a kezét és azt mondtam neki: Aki nem tud számolni, az engem nem fog pofon verni! Hazaküldött, nekem meg nem kellett kétszer mondani. Hazamentem, de 10 perc múlva már jöttek, hogy menjek vissza, tanuljak tovább. De nem mentem. Azt mondtam, hogy olyan tanártól, aki kevesebbet tud, mint én, attól nem akarok tanulni. Apám erre azt mondta: „Ha nem akarsz tanulni, akkor leszel suszter!” Hál’Istennek, hogy nem mentem vissza. Így legalább a szakmát kitanultam.

Horváth István tehát olyan tudással rendelkezik a susztermesterségről, amilyennel valószínűleg senki más Tiszaújlakon. Dolgozott cipőgyárban is, Királyházán, s a környék több községéből is jártak hozzá. Mint elmondta, a cipőtalpra ragadt sárból is meg tudta mondani, ki honnan érkezett. A cipők, amelyeket ma is készít, páratlan tudásról és rutinról tanúskodnak.

Tiszaújlakon mindig is rengeteg mesterember volt. Köztük sok suszter is. Mint azt Horváth István elmondta: „Aki meg tudta fogni a kalapácsot, de nem a fejét fogta, hanem a nyelét, az mind a suszter szakmát dolgozta. De abbamaradt. Kihalt.”

A legtapasztaltabb újlaki suszter mesterségéről megtanulta: „A jó suszter olyan, mint a cigányprímás. Ő érzi ujjaival a húrokat, tudja, hogy váltson ki velük hangokat. A suszternek pedig a bőrt kell éreznie, hogy meddig hajlandó nyúlni. Mert hiába van lenyúzva, a bőr él.”

Bőrdíszművesség ma

A tiszaújlaki születésű Petrusinec Vladimir és felesége, Ilona bőrdíszművességgel foglalkoznak, s ezzel szereztek maguknak igen jó hírt a szépet és hagyományokat tisztelők és szeretők körében.

– Cipészként kezdtem, de amikor leállt a cipőipar, belefogtam a lószerszámgyártásba – mondta el a bőrdíszműves férj. – Kifejezetten lovas szerszámokat, többnyire kocsihámokat, igásszerszámokat készítettem. Ennek már úgy 20 éve. Ennek technikáját és a tudásomat az évek során népi irodalomból és magyarországi szíjgyártók által sikerült fejlesztenem. Van egy nyeregkészítéssel foglalkozó barátom Érden, ő mutatott meg néhány fogást. Ma már a feleségemmel együtt dolgozunk, akivel 7 éve vagyunk házasok. De ő már a menyasszonysága alatt elkezdte. Tavaly óta bőrdíszművességgel is foglalkozunk. Könyvekből és az internetről igyekszünk megtudni mindent arról, hogy miket használtak az ősi magyarok. Készítünk tarsolyokat, karkötőket, nyakláncokat, könyvborítókat, derékszíjakat, egyéb bőrdíszműves dolgokat is. A téli időszakban inkább a lovas felszereléssekkel foglalkozunk. Idén nagyon sok fesztiválra, rendezvényre hívtak meg bennünket. Igyekszünk egy kis ízelítőt adni az érdeklődőknek abból, amit csinálunk. Megismertetjük a közönséget azzal, hogy egyáltalán van, és él még ez a mesterség a környékünkön, nem halt még ki teljesen.

– Milyen bőrből és hogyan készülnek ezek a dolgok?

– Kész bőrt szoktunk vásárolni, abból készítjük a lovas felszereléseket, ékszereket. Többnyire marhabőrrel dolgozunk. A lovas felszereléseket 3-6 mm vastagságú bőrből szoktuk készíteni. De nagyon vegyes a paletta. Dolgozunk kecske- és disznóbőrrel is. A munkafolyamat a szabással kezdődik, a többi pedig attól függ, hogy épp mi készül. Van, amit géppel varrunk, és van, amit kézzel. Például a kocsi- és hintóhámokat. Az igásszerszámokat általában itt, Ukrajnában sikerül eladnunk. A bőrdíszművesség pedig kifejezetten kézműves munka, mert abból áll, hogy fonunk, szironyozunk (az átszúrt bőrbe egy másik bőrdarabot fűzünk és azzal fonunk), kiponcoljuk (mintákat ütünk belé), faragjuk a bőrt stb. A régi stílusú dolgokat igyekszünk korhűen elkészíteni. Például a tarsolyokat többek között egy Szolyván talált lelet alapján. Annak a mintáját verjük fel a tarsolyra. De a karkötőknek is megvan a maguk régi stílusa. Próbáljuk ezt követni. Minden tárgyunk készítésében igyekszünk folyamatosan fejleszteni magunkat, új dolgokat keresni. Az ukrán emberek nem értik ezeket a dolgokat, de mi tudjuk, hogy a mienk, az őseinké.

Mindenképp örömre ad okot az, hogy Tiszaújlak s a tiszaújlakiak hűen őrzik és tisztelik történelmünk mozzanatait. S bár sok dolog lassan kikopik az emberek emlékezetéből, mindennapjaiból, biztosak lehetünk abban, hogy a Tisza s Tiszaújlak örökre megőrzi majd sok hős magyar ember emlékét.

Akinek van kiegészítenivalója Tiszaújlak múltjához, jelenéhez, értékes tárgyaknak, papíroknak van a birtokában, és azt szívesen megmutatná, jelentkezzen levélben szerkesztőségünknél.