Meddig oszthatók a ruszinok?
A kárpátaljai ember számára nem újdonság, hogy régiónkban semmi sem bizonytalanabb, képlékenyebb, mint az, ami már megtörtént, a népszerű mondás szerint az ember sohasem tudhatja, hogy „mit hoz a múlt”.
Ráadásul a „ruszinkérdés” régiónkban az elmúlt évszázadban mindig is kényes és agyonpolitizált téma volt, nem csoda hát, ha sok csűrés-csavarásnak lehetünk a tanúi, ha sehogyan sem akar „megnyugodni”, kikristályosodni történelmünknek ez a dimenziója.
Ki kell ábrándítanom azokat, akik esetleg úgy hiszik, hogy nekünk, magyaroknak legalább ehhez a kérdéshez nincs többé közünk – ha már egyszer úgy alakult a történelmünk, ahogyan alakult –, azokat, akik ezért talán legszívesebben arra buzdítanák szláv polgártársainkat, hogy most már intézzék el ezt az ügyet egymás között, s hagyjanak nekünk békét: a történelemből nincs kiszállás, az általunk is íródik tovább mindaddig, míg létezünk. Ha másért nem is, azért mindenképpen szereplői maradtunk a történelemnek e tájon, mert a számos ruszin politikai irányzat mindegyikének elmaradhatatlan eszköze-kelléke a saját történelemkép, amelyeknek viszont szinte egyetlen közös momentuma, hogy bennünket, magyarokat hódítókként tartanak számon, akik így vagy úgy, többé vagy kevésbé, de évszázadokon keresztül útjában álltunk a szlávok egységesülésének és boldogulásának kárpátaljai jelenlétünkkel.
A legelterjedtebbnek számító három megközelítés közül az egyik végletet az ukrán nacionalisták képviselik a ruszin kérdésben, akik eleve elutasítják, hogy a ruszin önálló nemzet vagy népcsoport volna. Szerintük a ruszin legfeljebb egy ukrán nyelvjárás, s a kulturális különbözőségek is csupán a hosszú elszigeteltség következményei. Erősen leegyszerűsítve a dolgot a nacionalisták azt állítják, a ruszinoknak meg kellene elégedniük azzal, hogy őrzik a mókás tájszólásukat és összehordják a tájházakban meg múzeumokban, ami a kultúrájuk tárgyi emlékeiből megmaradt. Érthető, hogy ebben a koncepcióban nekünk, magyaroknak csak a jöttment betolakodók és hódítók szerepe juthat, akik majd egy évezreden át próbálkoztunk az „ukránság” asszimilációjával Kárpátalján.
A következő megközelítés vagy koncepció azok körében népszerű, akik a kárpátaljai regionalizmus ideáját lovagolják meg, s ilyen vagy olyan megfontolásból valamiféle autonómiát, különleges státust képzelnek el a megye számára. Szerintük a ruszin igenis önálló nemzet. E nézőpont egyik alkoncepciója arra fekteti a hangsúlyt, hogy a ruszinság számára a kibontakozás és a felvirágzás lehetőségét az Ukrajnával való egyesülés hozta meg, s Ukrajnán belül kell megtalálni a ruszinság helyét, biztosítani fennmaradását. A másik meggyőződés Kárpátalja nemzetiségi sokszínűségét tolja előtérbe, mondván ezen a vidéken évszázadokig éltek egymás mellett békében a ruszinok a többi nemzetiséggel, így a magyarokkal is, s ezt a gyakorlatot kellene megőrizni, lehetőség szerint valamilyen autonóm területi formáció keretében, amely egyrészt segítene távol tartani a ruszinok beolvasztására törekvő galíciai ukránokat, másrészt megőrizné a Nyugat-Ukrajnától erősen különböző régió egyediségét. Ha kivitelezhetetlen az autonómia, egyesek szerint a saját államiság megteremtésétől sem szabad visszariadni. Érthetően e koncepció hívei barátságosabban tekintenek a magyarságra, mint a nacionalisták, attól azonban távol állnak, hogy valamiféle társnemzetnek tekintsenek bennünket. Leginkább úgy néznek ránk, mint akik megérdemeljük, hogy táncoljunk és énekeljünk kedvünkre, lengessük a zászlót és szavaljunk, arról azonban nemigen beszélnek, hogy politikailag miként integrálódhatnánk a magunk 12 százalékos lakosságon belüli részarányával „az ő többségi világukba”. Ezen persze aligha csodálkozhatunk, hiszen a politikai kultúra a sok más tekintetben egyedi Kárpátalján nemigen különbözik az ukrajnaitól.
Létezik még egy „orosz” megközelítés is, amely az előbbitől főként abban különbözik, hogy Ukrajnát mellőzve az összképből, az önálló nemzetként tételezett ruszinokat a keleti szlávok nagy családjába sorolja, s így Moszkvára szegezi vigyázó szemét. Függetlenség- és autonómiapárti szemlélettel egyaránt találkozhatunk e koncepció hívei között, s abban sem különböznek a többiektől, hogy bennünket az egykori megszállókként kezelnek. Ezen kívül láthatóan ők sem szeretnek afféle „részletkérdésekkel” foglalkozni, mint hogy milyen szerepet, sorsot szánnak jövőképükben a kárpátaljai magyaroknak.
Úgy tűnik, a ruszinkérdés számos eddigi megközelítéséhez most némileg váratlanul egy újabb adódott, egyesek szerint azért, mert „volt rá igény”. A karpatnews.in.ua portál minapi írása a harmadikként ismertetett, „orosz” koncepciónak egy érdekes alváltozatát skiccelte fel. Az orosz nyelvű cikk szerzője ismeretlen, s nyilvánvalóan egy másik, pontosan meg nem nevezett írás ihlette, amely talán valamelyik kelet-ukrajnai portálon jelenhetett meg. Publikálása a kárpátaljai hatalompárti portálon csak azzal magyarázható, hogy jól illeszkedik valamely aktuálpolitikai témához. Miután tekintélyes terjedelmű írásról van szó, az alábbiakban csupán néhány szemelvényt ajánlunk belőle olvasóink figyelmébe.
„Létezik Európa közepén egy majd egymilliós népesség, amely még az én időmben is nem csupán a maga virágzó tájait tekintette Hazájának, hanem az egész Orosz Térséget, amelyen kialakult a Kijevi Állam, melyet Moszkva örökölt meg, s tágított előbb cárságként majd Birodalomként a világ négy égtája irányában – írja az ismeretlen szerző. – Ez a nép 900 éven keresztül orosznak tekintette magát, s amikor keleten megjelent az orosz emberek erős állama, az világítótoronnyá, reménységgé lett a számára. De a reménységnek nem adatott valóra válni. A kárpátoroszokat előbb az »egy és oszthatatlan« (lényegében mesterséges, darabokból összerakott) USZSZK oltárán áldozták fel. Amikor pedig ez utóbbi mesés módon független állammá alakult át, a »puha« népirtást a kíméletlen váltotta fel (nekem helyénvalóbbnak tűnik a nyelvirtás szó, de ilyen kifejezés nem létezik, úgyhogy nem ragaszkodom hozzá; főként, mivel egy élő nyelv megsemmisítése nem egyéb, mint az etnosz megsemmisítése). És ma, ezen népesség szószólóinak hangzatos szólamai ellenére Moszkva a barátságos kijevi kézfogások közepette úgy tesz (politikai korrektségből), mintha nem venné észre a szlávoknak ezt az egyedi hajtását, amely majd ezer éven át kitartott az „orosz eszme” mellett.
Az első Rjurikovicsok idejében az általuk uralt területeken a Kárpátok gerince két egyenlőtlen részre osztotta a fehér horvátok törzsszövetségét. A nagyobbikon közülük, az északkeleti előhegységben, amelyet még jóval a szlávok előtti időkben neveztek el Galíciának (a jövevények nyelvén Halicsina), létrejött az azonos nevű fejedelemség (másként Cservena Rusz) a Kijevi Rusz részeként. A hegyvidéki hágóktól délnyugatra rekedt kisebbség Pudkarpatszka Rusznak nevezte a maga vidékét, magukat pedig ruszinoknak hívták, ahogyan a galíciaiak többsége is tette nyíltan és büszkén egészen 1945-ig (…).”
„A szomszédságban élő vérrokonaiktól eltérően a kárpátaljai ruszinok nem maradtak sokáig a keleti szlávok első államában. A frissen megtérített magyarok katolikus kereszttel a nyakukban, a lelkükben azonban megmaradva hunoknak már a XI. század elején csatolták Pudkarpatszka Ruszt a maguk elnémetesedő királyságához. És a pravoszláv ruszinok etnikai szigetecskéje számára ezután egymás után teltek a hosszú évszázadok hazai tájon, de idegen államban, függésben azoktól a hajthatatlan házigazdáktól, akik hitben, nyelvben, világnézetben, életvitelben idegenek voltak a számukra: kemények, mint a sztyeppeiek, és szász módra pragmatikusak.
Kilencszáz (!) év alatt nem sok minden változott a kárpátok fala alatti szláv rezervátum lakói számára. A királyságot birodalom váltotta fel Bécs központtal, a birodalom idővel dualistává alakult, osztrák-magyarrá, a hegyi vagy síksági településről származó ruszin pedig csak akkor érhetett el sikert a döntően német-magyar lakosságú városban, ha apái nyelvét, hitét és életmódját az urakéra cserélte.
Igaz, a ruszinnak nem volt tilos főni a nemzeti kondérban: ropd a táncot a saját ünnepeiden a saját dudád hangjára, írj, olvass, beszélj az őseid nyelvén, nyiss iskolákat, ahol az anyanyelveden beszélnek, őrizd és ápold egyedi kultúrádat, csak fizesd az adót ennek vagy annak a koronának, az Árpádoknak, Korvin Mátyásnak, vagy a Habsburgoknak.”
Mielőtt folytatnánk a múltidézést a legújabb kor sorsfordító eseményeivel, érdemes leszögezni, hogy a szerző egész múltképe már a kezdetek kezdetén megbukik azon a rég megcáfolt állításon, miszerint régiónk szláv lakossága az említett fehér horvátok leszármazottja lenne. Valójában még az sem bizonyított minden kétséget kizáróan, hogy az amúgy egyértelmű térségbeli szláv jelenlét Kárpátalján felfedezett nyomai a honfoglalás korából, s az azt megelőző időkből a fehér horvátokra utalnak-e. Az viszont bizonyos, hogy az Árpádék által ezen a vidéken talált szórványos szláv lakosság az elkövetkező évszázadok során feloldódott az e területen megjelenő új népességben. De ettől függetlenül sem hozhatók összefüggésbe a ma ezen a vidéken élő ruszinsággal, akiknek elődei bizonyítottan a XIV-XVII. század folyamán szivárogtak be e tájra, jellemzően keletről, Galíciából. Ennek ismeretében azután a szerző egész szépen felépített, megható koncepciója az elnyomásban is kitartó őslakosokról nem egyéb megható mesénél, mely a valamiért kényelmetlennek érzett valóságot hivatott elkendőzni.
És most következzék a folytatás! „Miután pedig a Saint-germaini szerződés alapján 1919-ben Kárpátalját autonóm területként a születő Csehszlovákiához csatolták, az ezután következő 19 évet a kis szláv nép újjászületésének kezdeteként tarthatjuk számon, melynek lélekszáma az autonómia területén körülbelül 400 ezer fő lehetett. A müncheni összeesküvés, melynek eredményeként a vidéket Horthy Magyarországa szerezte meg, megszakította e nemzeti felemelkedést, miután a régi urak új köntösben nekiláttak a »vidék magyarosításának«.
Meglehet, elérték volna a kívánt eredményt, ám vetélytársaik jelentkeztek, az »ukránosítók«, akik, mint később kiderült, felülmúlhatatlan mesterek az egynyelvűség és az unitarizmus pikáns dolgában. Érdekes, hogy a keleti szlávoktól való kilenc évszázadnyi elszigeteltség során a kárpátaljai ruszinok népi emlékezete rendületlenül őrizte az orosz egység szívet melengető emlékét, valamint az erős, lelket tápláló orosz gyökerekét. Hangsúlyozom: az oroszokét! (…) Ha el is jutott hozzájuk a hegyeken át az Ukrajna kifejezés, földrajzi asszociációkat keltett. Legközelebbi, ugyanazon vérből való szomszédjaik, Galícia ruszinjai, miután ellengyelesedtek (különösen a társadalom felsőbb rétegeiben), magukra aggatták az uniátus öltözékeket, majd bekapva Bécs csaliját az élére álltak az ukránság Moszkva és Pétervár elleni »felszabadító mozgalmának«, a Rusz legnyugatibb, tudatában a pravoszláviához hű szilánkja számára rosszabbakká váltak az idegeneknél, osztrák-ukránokká lettek.”
Ezen a ponton kénytelenek vagyunk kiigazítani a szerző egy újabb jelentős tévedését, amennyiben köztudott, hogy a vallási unó a XVII. században a későbbi Kárpátalja területére is kiterjedt, vagyis nem ebben keresendő a nyugat-ukrajnai és a kárpátaljai szláv népesség közötti különbségek gyökere. Számos elemző úgy tekinti, hogy az orosz-bizánci és az európai kultúra közötti határ a katolikus (illetve görögkatolikus) és a pravoszláv vallás elterjedése alapján húzható meg Kelet-Európában. Ezt a vallási-kulturális mezsgyét a szerző is érzékeli, ám kétségtelen tény, hogy állításával ellentétben az itteni ruszinság ettől a határtól egyértelműen nyugatra helyezkedett el mind földrajzilag, mind kulturálisan.
Az olvasó engedelmével átugorjuk a szerző meglehetősen felületes nyelvészeti érveit, melyek szintén a kárpátaljai ruszinok önálló keleti szláv nép voltát hivatottak alátámasztani, s rátérünk a második világháború utáni korszakról írottakra. A történetnek ez a része már sokak számára ismerős lehet: a Vörös Hadsereg érkezésével a ruszin kifejezést törölték a szótárakból, a szovjet személyigazolványokban az ukránt tüntették fel nemzetiségként, az iskolák áttértek az ukrán nyelvre, illetve megjelentek az orosz tannyelvű oktatási intézmények stb. Végeredményben egyetlen nemzedéknyi idő alatt meredeken csökkent az anyanyelvet beszélő ruszinok száma.
„1946-ban a volt autonómiát megfosztották alkotmányától, kormányától és parlamentjétől, miután az USZSZK Kárpátaljai területe lett. (…) Tulajdonképpen vitás a jogi megalapozottsága annak a több mint 60 évvel ezelőtti aktusnak. Az USZSZK és az SZSZKSZ alkotmánya, illetve a nemzetközi jog értelmében a szomszédos országoknak tilos likvidálni az autonóm képződményeket. Pudkarpatszka Rusz önfeloszlatásáról egyetlen népe sem hozott döntést, mivel pedig de jure ezt a köztársaságot nem szüntették meg, mintegy megmaradt Szlovákia kötelékében. Itt pontosítanunk kell: az »ukránosítók« nem feltétlenül ukránok; azok az »internacionalista származású személyek« sorolhatók ebbe a kategóriába, akik egy bizonyos hivatalos propagandát szolgálnak.”
Függetlenül attól, hogy egyébként mi a véleményünk a ruszinságról általában, s konkrétan annak e helyt tárgyalt irányzatáról, igen figyelemre méltók a szerző alábbi sorai a megközelítési mód, s nem utolsó sorban szenvedélyességük miatt.
„Az SZSZKSZ nemzetiségi politikája szeszélyes liberális dámának tűnt: elismerte az egészen kicsiny népeket és népcsoportokat, mint például a Jenyiszej völgyében élő keteket, akik alig ezer lelket számlálnak (…) váratlanul azonban megtagadta ugyanezt majd egymillió új polgárától. A szóban forgó »szeszély« a kremli bolsevikok hallgatólagos álláspontjának következménye volt, melyet még a húszas években alakítottak ki az ukrán nemzeti kommunisták hatására. Ők alkudták ki a jogot az egy és oszthatatlan Ukrajnára cserébe a Szovjetunióhoz való kényszerű »örökös« csatlakozásért. Miféle autonómiáról lehet szó az özönvíz előtti időktől kezdve monolitikus ukrán népen belül?! Miféle ruszinok?! Nincs Isten a világon Istenen kívül…, azaz nincsenek emberek az ukrán világban az ukránokon kívül! Miféle önálló nyelv?! Ez a mova (a nyelv ukránul – a szerk.) dialektusa és kész!”
Egy újabb nagy ugrás az időben, s máris elérkeztünk a rendszerváltáshoz.
„A Szovjetunió széthullása reményt keltett a helyi lakosság kitartó részében, hogy a valóban demokratikus Ukrajna az ugyancsak ténylegesen demokratikus Oroszország támogatásával felülbírálja viszonyát a »nemzetiségi kisebbségekhez«, más nyelven beszélő polgáraihoz. A meglehetősen ismert Csornovil, az apa, aki eséllyel indult annak idején azon ország első elnökének tisztéért, melynek egységét nem az áhított »ámerikaiak« garantálták, vagy jobb híján a törökök, hanem az átkozott moszkalok (az oroszországi oroszok ukrán gúnyneve – a szerk.), amúgy hangosan morfondírozva élesztgette a reményt, hogy a váratlanul függetlenséget nyert állam számára természetes a föderalizáció. Hiszen úgy lett összevarrva ez az ország három évszázad alatt, mint egy rongytakaró a lengyelek, törökök, vlachok, magyarok és ausztriai németek, krími tatárok birtokaiból birodalmi és vörös szuronyokkal. A Krím kapott autonómiát. Rémlik, hogy halva született valamiféle Krivoj Rogi Köztársaság, orosz módra álmos medveként mocorgott a Dombász. Odessza nem lett volna Odessza, ha nem idézte volna fel régi álmait a városi szabadságjogokról (plusz a kikötői illetékek).
»Tán ők különbek nálunk? – gondolták a kárpátaljai ruszinok. Nekünk már volt autonómiánk. Talán mi nem érdemlünk különleges státust, miután majd ezer évig őriztük barátságtalan környezetben az ősök örökségét, a nyelvet, a pravoszláv vallást, az egységes keleti szláv családhoz való tartozás érzését?« Azonban (…) az aktivisták radikalizmusa nem terjedt tovább annál, hogy az »ukrán« szót a »ruszin«-ra cseréljék a személyigazolványok nemzetiségi hovatartozást firtató rovatában. A posztszovjet térségben akkoriban a legkülönfélébb népszavazásokat tartották. Tömegesen. A majdnem autonóm Ungvár is megtartotta a magáét. Azon a megye „szeparatista” többsége (78 %) visszafogottan az önigazgatás mellett foglalt állást (mellesleg Oroszország, amely akkoriban támogatott egy hasonló referendumot a Krímen, a kárpátaljait »diplomatikusan« nem vette észre – ez volt az első komoly repedés az orosz-ruszin kapcsolatokban).”
(…)
„Kijev nem ismerte el a népi akaratnyilvánítás eredményét, s máig figyelmen kívül hagyja azt egy közelmúltbeli ukrajnai népszámlálás eredményeire hivatkozva, mely mindössze 10 090 ruszint (?) mutatott ki. Meglepődtek? Mindez természetes: az ukránság hatalomra került legjobb képviselői a demokráciát a bizonytalan jövőre halasztották, bátran bízva abban, hogy a néphatalom helyén tátongó hiátust a Nyugat segítségével sikerül elfedni a »fiatal demokrácia« cégérrel. Hiszen az elsődleges cél az unitárius, egynyelvű állam kiépítése volt, miután a »függetlenség romantikusai« által elképzelt föderációt bizonyára darabjaira szedték volna az autonómiák. Lám, az egy Szimferopol is mennyi fejfájást okoz!”
(…)
Az ismertetett írás utolsó része a rendszerváltás utáni kárpátaljai ruszin autonómiatörekvések sorsát és a „lvivi-kijevi” ukrán hatalom állítólagos központosító, ukránosító törekvéseit érinti, több ízben is felróva Moszkvának, hogy nem állt ki a ruszin törekvések védelmében Kijevvel szemben.
„Ők nem várnak orosz pénzre, fegyveres segítségre, csak arra az »egyszerű demokratikus gesztusra«, hangra, amit a ruszinoknak népként való elismerése jelent a [Kárpátalja] megyei tanácsot követően. (»Csak mondja ki Oroszország elnöke fennhangon, hogy van egy nép, amelyet az ukránok diszkriminálnak.«) Miért hallgatnak az orosz tömegtájékoztatási eszközök a kijevi-lvivi hatalom gyarmatosító politikájáról? Mert az ukránok és az oroszok testvérek? De hiszen a ruszinok is testvéreik! Talán az oroszok nem pravoszlávok többé, elveszítették a Rusz egységének érzetét? Ukrajna a függetlenség első napjától kezdve köp Oroszországra, az oroszok pedig »hallgatnak, mint a nyulak«. Nem képesek egyetlen szót szólni a sajátjaik védelmében. A szerbeket cserbenhagyták. Ha a ruszinokra is bombák fognak hullani, Moszkva újra elhallgatja a dolgot, írja az Ukrajinszkij vibor (Ukrán választás – a szerk.). (…) És a honfitársak a Kárpátok falán túl egyre jobban kételkednek abban, hogy nekik és nekünk Egy a Hazánk…” – írja befejezésül az ismeretlen szerző.
Az ember nem tud szabadulni az érzéstől, hogy a szerzőben nagy adag indulat munkál, de nem Oroszországra, az oroszokra dühös, hanem a jelenlegi moszkvai vezetésre, annak Ukrajna-politikájára. Attól is nehéz elvonatkoztatni, hogy ez az írás akkor jelent meg, amikor az éppen újra Európa felé menetelő, egyébként oroszbarátnak tartott jelenlegi ukrán vezetés szembekerült a Kreml uraival, akik a gazdasági embargó eszközétől sem riadnak vissza, hogy a posztszovjet térségben létrehozandó vámunió révén még inkább magukhoz kössék Kijevet. Végül, ha azt is figyelembe vesszük, hogy a cikk egy a jelenlegi hatalompárthoz közel álló portálon jelent meg, kétségtelenné válik, hogy a ruszinkérdés változatlanul a politika játékszere, s csak az a kérdés, vajon hány táborra osztható még ez a hányatott sorsú népcsoport, mielőtt elvész a sok „bába” között, s végérvényesen feloldódik Ukrajna lakosságában?
Hét
Kárpátalja.ma