110 éve született Lőrincze Lajos nyelvész

Megnől az ember szíve című kötetében így írt magáról Lőrincze Lajos: „Nyelvész én nem úgy lettem, hogy egyszer csak megvilágosodott, márpedig csak az lehetek (…) Inkább a sorsom hozta úgy: olyan helyen születtem, hogy már második gimnazista koromban szentgáli dialektusban készíthettem el egyik iskolai írásbelimet. Első egyetemi szemináriumi dolgozatomat Laziczius Gyulának írtam a szentgáli tájszavakról. Emlékszem tanárom mosolyára: »De jó földszagú példái vannak« – dicsérte meg, amit nem magamnak, hanem földijeimnek köszönhetek”

Lőrincze Lajos a Veszprém megyei Szentgálon született 1915. november 24-én. A református elemi iskolai tanulmányai után a Pápai Református Kollégiumba nyert felvételt, s itt tett érettségi vizsgát. A pápai internátusban eltöltött évek termékeny időszaknak bizonyultak, amelyre így emlékezik vissza: „Érdekes volt a képzőtársaság, Petőfi képzőtársasága, amelyben (bemutattak) bemutattunk mindent, bemutattuk kezdeményezéseinket, verseinket, novelláinkat, tudományos kísérletezéseinket, sőt ott próbáltam ki én is a folyóiratszerkesztést. A pápai kollégiumi lapoknak én is szerkesztője voltam és rendszeres cikkírója”

Felsőfokú tanulmányait az Eötvös kollégium tagjaként a Pázmány Péter Tudományegyetem bölcsészkarán végezte. 1941-ben szerzett magyar-német szakos középiskolai tanári diplomát. Pais Dezső professzorhoz írta szakdolgozatát, amelyben Szentgál helyneveit vizsgálta. Ugyanebben az évben a Magyarságtudományi Intézet gyakornoka, majd földrajzi névgyűjtési referense lett. 1949-ben lett a későbbi MTA Nyelvtudományi Intézetének munkatársa. 1952-ben szerezte meg kandidátusi tudományos fokozatát, később címzetes egyetemi docensi címet kapott.

A Nyelvtudományi Intézet munkatársaként A magyar nyelvjárások atlaszának anyaggyűjtésében vállalt oroszlánrészt: munkatársaival másfél évtizedig járta az országot és a környező államok magyarlakta vidékeit. A munkálatok tapasztalatairól így nyilatkozott: „Nagyon fontos éveknek tartom azokat, amelyeket a Nyelvatlasz munkálataival töltöttem el. Nem hiszem, hogy van még egy vagy lesz még egy generáció, amelyik annyira jól ismeri majd a magyar nyelvjárásokat, mint mi, akik ebben a munkában részt vettünk, hiszen ahol magyarul beszélnek, majdnem mindenhol megfordultunk”.

1959-től osztályvezetői, majd helyettes igazgatói kinevezést nyert a munkahelyén, 1971-től tanácsadói tisztet töltött be. Kutatásai a névtudomány és a nyelvjáráskutatás mellett a mai magyar nyelv és a nyelvművelés tematikájába rendeződtek. Lőrinczét az elmúlt évszázad magyar nyelvművelésének legnagyobb hatású egyéniségeként tartják számon, munkássága révén az emberközpontú nyelvművelést kívánta meghonosítani a korábbi nyelvközpontúval szemben. Meggyőződése szerint a nyelvművelés tárgya nem elsősorban a nyelv, hanem maga az ember.

A nyelvművelő előzmények kapcsán kevesen tudják, hogy 1938-ban – még egyetemistaként – Lőrincze nyerte az első szépkiejtési versenyt egy Móra Ferenc-novella felolvasásával. A versenyen megismerkedett a tiszta beszéd ügyét (is) szorgalmazó Kodállyal, akihez aztán haláláig töretlen barátság fűzte. Ez vezetett később oda, hogy 1952-ben Kodály Zoltán biztatására átvette Halász Gyulától a Magyar Rádió felújított nyelvművelő műsorát, az Édes anyanyelvünket. Az ötperces műsor 1955-től vasárnap reggelente, majd 1961-től már heti háromszor hangzott el. A külföldön élő magyaroknak szóló adásban is sugározták. A rádiósorozatot negyven éven át, szinte a haláláig folytatta.

Sikerült olyan formát kialakítania, amely szórakoztatva tanította a hallgatóságot. 1979-től a műsor szerkesztőbizottságának elnöke lett. Műsorában a magyar nyelv egy-egy kérdésével foglalkozott, ízesen szép beszédét a közönség széles rétegei hallgatták. Lőrincze Lajosból katedra nélkül lett a nemzet magyarnyelv-tanára. Tudományos pontossággal, ízes nyelvjárásban válaszolt a hozzá intézett kérdésekre, de sohasem vált kioktatóvá vagy tudálékossá.

Széles körben ismertté tette nevét a Magyar Televízió első telefonos nyelvművelő műsora, a Tessék kérdezni – a nyelvész válaszol, amelynek műsorvezetője volt. 1953-tól a Nyelvtudományi Társaság alelnöke volt, ezen belül a magyar szakosztály elnöke. 1954-től a Magyar Nyelvőr felelős szerkesztője lett. 1972-től szerkesztőbizottsági tag volt a Nyelvünk és Kultúránk című szakfolyóiratnál, 1979-től főszerkesztője az Édes anyanyelvünk című folyóiratnak. Társalapítója volt a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társaságának.

Fontosabb művei a következők: Földrajzi neveink élete (1947), Magyar nyelvjárási bibliográfia 1817–1949 (Benkő Loránd szerkesztőtárssal, 1951), Nyelv és élet (1953), A magyar nyelvatlasz anyaggyűjtésének módszere (1955), Nyelvművelő (1956), Édes anyanyelvünk (1961), Nyelvőrségen (1968), Emberközpontú nyelvművelés (1980).

Élete során számos díjjal ismerték el munkásságát. 1970-ben az anyanyelvi műveltség terjesztése és a magyar nyelvművelés terén végzett több mint két évtizedes munkájáért elnyerte az Állami Díj II. fokozatát, 1975-ben SZOT-díjjal, 1981-ben Apáczai Csere János-díjjal jutalmazták. 1985-ben neki ítélték oda a Révai Miklós-emlékérmet, továbbá ugyanebben az évben, 70. születésnapján a Magyar Népköztársaság Zászlórendjével tüntették ki. 1990-ben Pais Dezső-díjat, 1992-ben pedig Kosztolányi Dezső-díjat, valamint Erzsébet-díjat adományoztak neki.

1985-ben nyugdíjba vonult, de továbbra is részt vett a tudományos közéletben és a nyelvművelésben. Több mint kétéves, türelemmel viselt szenvedés után Budapesten halt meg 1993. október 11-én.

A betegágyán vele készített utolsó interjút a Kossuth Rádió csak halála után, október 12-én adta le. Az alábbi részlet ebből származik: „Ha visszanézek életemre, azt mondom, hogy nincs semmi, amit megbántam volna. Ezt belém nevelte a pápai iskola, meg a szentgáli is. Jó magyar embernek lenni, szeretni kell ezt a földet, ezt a népet, ezt a hazát, ezt a nyelvet. Igyekeztem a hitemhez hű maradni, a felfogásomhoz, és ettől nem tudott eltéríteni semmi sem. Ez az, ami megnyugtató számomra. Ami valamikor kedves volt nekem, és amiről meg voltam győződve, hogy helyes, azt tulajdonképpen végig meg tudtam tartani, és valóban az a tanulság, hogy hit és meggyőződés nélkül nem lehet semmit se igazán elvégezni.”

Forrás: Élet és Tudomány 2023/38

Nyitókép: kultura.hu