Ünnep két főre

Az ember az ünnepet alapvetően közösségi eseménynek képzeli. Rokonok, valaki, aki minden évben megfogadja, hogy idén nem készít töltött káposztát, majd mégis elkészíti, és mindig van valaki, aki sértetten jelenti be, hogy a krumplisaláta megint túl hagymás lett. Ezt hívjuk családnak, és ezt hiányolja az, aki elköltözött – a kontrollált káoszt.

Mi, akik a háború elől menekültünk, ezt a zajt most csenddel helyettesítjük. Nem azzal a fojtogató, kórházi csenddel, hanem a steril renddel: ahol minden működik, csak valahogy semminek sincs lelke. Itt mindig van áram. Nem ingadozik, nem kell előre feltölteni a telefont „biztos, ami biztos”. Az ember kimegy a piacra, köszönnek neki, visszaköszön, még meg is köszönik, hogy visszaköszönt – minden udvarias, minden funkcionális, csak épp senkinek sem hiányzunk, ha holnap eltűnünk.

Már ősszel, október közepén egymás mellett árulták a Halloween-töklámpásokat és a karácsonyi égősorokat. A Wednesday-csokik mellett a mindenszentek, halottak napi kegytárgyak száma eltörpül: Christina Ricci finom melankóliája sehol, helyette Jenna Ortega flegma tekintete uralja a polcokat a Lidlben, az Aldiban, miközben a gyertyák és angyalkák szerényen bújnak meg a polc alján, úgy tűnik, szégyellik magukat. Mintha az ünnep nem érzés lenne, hanem marketinges előírás:

„karácsony – most már előrendelhető”.

Az új barátaink kedvesek. Néha hoznak házi savanyúságot vagy lekvárt, de ha egyszer kimondom, „semmit ne hozz”, akkor ők ezt nemcsak megértik, hanem végrehajtják.

Precízen. Szabálykövetően.

De amikor eljön az ünnep napja, mind hazamennek a saját családjukhoz, ahol bejglit esznek, és a gasztronómiai jó ízlés totális figyelmen kívül hagyásával almát tesznek a franciasalátába. Nem is várhatjuk el tőlük, hogy velünk ünnepeljenek. 

Mi ketten maradunk. Ketten, egy kanapé, két bögre tea, és az ünnepi filmek, amelyek évről évre ugyanazt hazudják: hogy a szeretet mindent legyőz.

Persze ott van a három macskánk, akik szerint a karácsonyfa egy interaktív mászóka.

A karácsonyfánk minden évben ugyanaz a kicsi műfenyő. Nem nő, nem változik, nem akar nagyobb lenni,

olyan, mint mi: szerény, hordozható, túlélésre optimalizált.

Gombákat és apró gömböket akasztunk rá, és elég organikusak ahhoz, hogy a macskák fejében megszólaljon az ősi ösztön: „Bogyók az erdőben, szabad a pálya!”

Az ünnepi abroszon a macskaszőr lassan összeházasodik a textúrával: az anyag és a bunda szakrális uniója, amit sem porszívó, sem emberi akarat nem választhat szét.

A macskák legalább nem vitatkoznak politikáról az asztalnál – legfeljebb csendben leemelnek egy díszt, és elégedetten távoznak zsákmánnyal a szájukban.

Minden évben lejátszódik ugyanaz a párbeszéd:

– Vegyünk idén nagyobb karácsonyfát! – mondja a férjem, csillogó szemmel.

Én pedig: – Nem attól lesz ünnep.

Neki a fa a nagyság, a fények, a látvány. Nekem az, ha együtt ülünk mellette. Ő díszíteni szeret, én meg csak nézni, ahogyan próbálja elhelyezni a csúcsdíszt úgy, hogy a ne akadjon bele az ágakba a reménye.

Ilyenkor eljátszom a gondolattal, hogy hazamegyek. Ott vannak: a szülők, a régi ház, a megszokott szagok. Csakhogy

a hazamenés nem csak logisztika – lélekállapot. 

A férjemet persze nem hagyhatom itt. Az ünnep sem neki, sem nekem nem lenne teljes a másik nélkül. Úgyhogy maradunk. Ketten meg a három macska. Mint egy apró sziget a világ közepén, ahol minden este van egy kis film, egy kis vacsora és néha egy eldőlt dísz is.

A modern világban így néz ki a család: szétszórt, mobilis, online.

A telefonon keresztül mosolygunk egymásra, elmondjuk, hogy minden rendben, és közben próbálunk hinni is benne. 

Mert végső soron az ember mindig alkalmazkodik – még az ünnephez is, ha távol van attól, akihez tartozik, és közel ahhoz, akit választott.

Mert a család néha nem vér, hanem döntés.

Egy kanapé, három macska, két bögre tea – és valaki, akihez este oda lehet dőlni.

Nincsenek körülöttünk tízfős vacsorák, hagymás krumplisaláta miatt megsértődött rokonok.

Csak mi vagyunk. Kicsiben, csendben.

Bak-Kun Viktória