Január 19. – a magyarországi németek elhurcolásának emléknapja
Nyolcvan évvel ezelőtt, 1946. január 19-én budaörsi svábok kitelepítésével vette kezdetét a magyarországi németek Németországba hurcolása. A kollektív bűnösség jegyében megvalósított kitelepítés egészen 1948-ig tartott.
1946 és 1948 között csaknem kétszázezer német nemzetiségű magyar állampolgár kényszerült arra, hogy elhagyja hazáját, mert a második világháború győztes hatalmai Potsdamban úgy határoztak: „szervezett és humánus módon” áttelepítik Németországba Lengyelország, Csehszlovákia és Magyarország megmaradt német lakosságát.
Mivel Magyarország a vesztesek oldalán fejezte be a háborút, a németek kitelepítésének koordinálása a győztesek delegáltjaiból felállított Szövetséges Ellenőrző Bizottság (SZEB) kezébe került.
Az Ideiglenes Nemzeti Kormány támogatta a németek kitelepítését, de nemcsak a győzteseknek való megfelelés vagy a németellenes érzületek felerősödése miatt, hanem sokkal inkább külső kényszerből: Csehszlovákia ugyanis a németekhez hasonlóan a felvidéki magyarokat is kollektív bűnökkel vádolta, és homogenizálási törekvései jegyében a Magyarországra telepítésükről döntött. A magyar állam számukra biztosítani kívánta a lakhatást és a megélhetést is.
1945. augusztus 2-án, vagyis még a potsdami konferencia zárónapján adta ki a csehszlovák elnök, Edvard Beneš hírhedt 33. dekrétumát, amelyben minden felvidéki magyart megfosztott állampolgárságától és vagyonától, ezzel készítve elő kitelepítésüket.
Bár a SZEB-bel folyamatos alkudozás folyt arról, hány főből álljon a kitelepítendő németség, a magyar SZEB-et vezető szovjet Vorosilov marsall négyszázezres követelésének sosem tett eleget Magyarország.
Igaz, a svábok elleni szisztematikus hangulatkeltés, főleg a magyar kommunisták részéről mindennapos volt a sajtóban.
A németek kitelepítésének gyakorlati lebonyolítását a Tildy-kormány Magyar Kommunista Párt által delegált belügyminisztere, az 1956-os forradalomban vállalt szerepe miatt kivégzett miniszterelnök Nagy Imre indította el, tőle a stafétát pedig 1946. március végétől egészen 1948 augusztusáig párttársa, a később koncepciós perben elítélt és kivégzett Rajk László vette át.
A kitelepítés végrehajtását szabályozó rendeletet, 12.330/1945. M. E. számú rendelet a magyarországi német lakosságnak Németországba való áttelepítéséről Nagy Imre és stábja alkotta meg és terjesztette a kormány elé.
A rendelet szerint:
Németországba áttelepülni köteles az a magyar állampolgár, aki a legutolsó népszámlálási összeírás alkalmával német nemzetiségűnek vagy anyanyelvűnek vallotta magát, vagy aki magyarosított nevét német hangzásúra változtatta vissza, továbbá az, aki Volksbundnak, vagy valamely fegyveres német alakulatnak (SS) tagja volt.
Tehát korántsem csupán azokat kötelezték Magyarország elhagyására, akik kollaboráltak a náci Németország megszálló erőivel, hanem azokat is, akik korábban németnek vallották magukat. A rendelet ugyanakkor meghatározta, kik jelentettek kivételt: például azok, akik 1940 óta valamely demokratikus pártnak vagy szakszervezetnek tagjai voltak, vagy német anyanyelvűek, de magyarnak vallották magukat, illetve „a magyarsághoz való nemzethű magatartásukért üldöztetést szenvedtek”.
A névváltoztatás nem volt ritka a világháborút követően a magyarországi németség körében sem, amivel nemcsak a megszálló szovjetek svábokat találomra elhurcoló gyakorlata ellen akartak védekezni, hanem a németségüket kívánták többen elrejteni – köztük olyanok is, akik valóban követtek el bűnöket a második világháborúban.
A belügyminisztérium egyik államtitkára, Kiss Roland egy 1945. június 11-én kelt, megyei alispánoknak küldött körlevelében elrendeli, hogy a sváb településekről érkező névváltoztatási kérelmeket minden esetben az alispánok „egyénenkénti, véleményes jelentésének kíséretében és személyes felelőssége mellett” terjesszék fel az államtitkárnak. (Lásd: A családnév-változtatások történetei időben, térben, társadalomban, szerk. Farkas Tamás és Kozma István, 387.)
A SZEB által követelt kitelepítést a Népgondozó Hivatal intézte, amelynek a 1946 februárjában Csehszlovákiával aláírt lakosságcsere-egyezmény végrehajtását is irányítania kellett.
Az első svábokat szállító vonat 1946. január 19-én indult el Budaörsről Németország amerikai megszállási övezetét jelentő, nyugati részébe. A kitelepítés gőzerővel folyt: először a Dunántúlon, majd a Duna–Tisza közén, végül a Tiszántúlon kerültek sorra azok a települések, ahol jelentős számú németség lakott.
Mivel a kitelepítésről rendelkező kormányrendelet zár alá vette az érintettek ingó és ingatlan vagyonát, ezért szinte üres kézzel, csak a legszükségesebb holmikat maguknál tudva indították útnak a kitelepítetteket a többségük számára teljesen ismeretlen Németországba.
Rajk László belügyminiszter egy Szabad Népnek adott nyilatkozata alapján 1946. június végén már arról dicsekedett, hogy mintegy 130-135 ezer svábot telepítettek ki addig, bár a nyáron egy hónapig szünetelt a folyamat.
A kitelepítést hivatalosan csak 1949 októberében állítottak le egy kormányrendelettel, amely újra állampolgári jogokat adott a német nemzetiségűeknek, és megszüntette a lakóhely megválasztására és a munkavállalásra vonatkozó korlátozásokat.
A magyar Országgyűlés döntése értelmében 2013 óta január 19-e a magyarországi németek elhurcolásának és elűzetésének emléknapja, amely hivatalos állami megemlékezésnek számít.
Forrás: hirado.hu
Nyitókép: Magyar Nemzet