Süketek párbeszéde

A legtöbben megszoktuk – vagy beletörődtünk? –, hogy a sajtó, azon belül a kárpátaljai is, már csak olyan, amilyen.

Hol tájékoztatnak, hol nem, hol így írnak, hol úgy. A bevett szereposztásnak megfelelően a kormányzat és a közigazgatás általában kevesebbet közöl, mint amennyi az olvasót érdekelné, az ellenzék meg nemegyszer azt is leírja, amit pedig a zsurnalisztika íratlan – és oly gyakran be nem tartott! – szabályai szerint talán már nem kellene.

A tájékoztatásban mostanság amúgy is a feje tetejére állt minden. Ugyan ki tudná megmondani például, vajon melyik médium nem pártorgánum, egyáltalán vannak-e még köztük függetlenek, magyarán: egyedül a hírközlés, a tájékoztatás miatt létezők?

Aztán meg az emberek se úgy tájékozódnak már, mint régen. Mind kevesebben olvasnak újságot, miközben egyre többet nézzük a tévét, csapongunk ide-oda az interneten. Egyesek szerint folyamatosan csökken az emberek érdeklődése a világ dolgai meg a közügyek iránt, és nemcsak az hagy hidegen mind többünket, hogy megállapodott-e Obama elnök a Fehér Ház republikánus többségével az amerikai költségvetésről, de aziránt sem érdeklődünk különösebben, ami a megyénkben vagy településünkön történik.

Viszont miközben a nyomtatott sajtó világszerte haldoklik, az internet, a világháló elképesztően aktív, élet- és tetterős közösségeket teremt, s olyan információáradatot zúdít ránk, hogy nem győzzük kapkodni a fejünket. A minap például rátaláltam a Facebookon a lányom egyik aznapi iskolai órájának felvételére, amelyet valamelyik osztálytársa rögzített a mobiltelefonján és tett „közkinccsé”. Az sem volt semmi, pestiesen szólva, amikor a világhálón még azelőtt megjelent a tudósítás egy közelmúltbeli szoboravató ünnepségről, amelyen magam is ott voltam, hogy hazaértem volna a rendezvényről.

Egyszóval átalakulóban van a világ, s ember legyen a talpán, aki meg tudja mondani, hogy mindez a hasznunkra válik-e, avagy a kárunkra. A magam részéről osztom azt a véleményt, hogy sokkal rosszabb nem lehet, ha haladunk a korral, hiszen az eddigi állapotokkal sem voltunk maradéktalanul megelégedve. Vagyis nem volna bölcs dolog elzárkózni a változástól, a lehetőségtől, hogy megtapasztaljuk, hátha jobban mennek majd a dolgok eztán. Talán csak a második énemmé vált, örökké morgó jegyzetírói attitűd téteti hozzá velem, hogy rejteget azért néhány víz alatti szirtet is ez a modern információs fősodor, amely mostanság magával ragadni látszik bennünket, illetve vannak problémák, amelyeket kizárólag új, s még újabb kommunikációs módozatokkal, „kütyükkel” nem lehet megoldani. Például szerintem még nem dőlt el, hogy ez a megújult és felturbózott információs-kommunikációs világ hozzásegít-e bennünket a teljesebb körű tájékozódáshoz, a megalapozottabb véleményalkotáshoz?

Engedtessék meg, hogy mondandóm megvilágítására az aknaszlatinai sóbánya, illetve az annak kapcsán tervezett lakosság-kitelepítés kérdését hozzam fel. No nem mintha valami perdöntő huncutságot fedeztem volna fel e sok vitát és indulatot kiváltó téma kapcsán, hanem éppen azért, mert bár viszonylag naprakész vagyok a témában megjelent publikációkat illetően, minap be kellett ismernem, hogy egy sor kérdésre nem ismerem a választ, s hiába vetettem rá magam a világhálón utolérhető előzményekre, hosszas keresgélés után sem találtam egyértelmű válaszokat.

Kezdjük mindjárt azzal, hogy feltűnően kevés szó esik a sajtóban arról, hogy egészen pontosan kinek a hibája az, hogy a karsztosodási – vagy ki tudja milyen egyéb folyamatok – tönkretettek egy azt megelőzően több száz éven át problémamentesen működő bányát, majd a bányajáratok felett elterülő település lakóinak is károkat okoztak a mélyben zajló változások nyomán a felszínen bekövetkező kráterszerű talajomlások. Más szóval: természeti csapásként kell elfogadnunk azt, ami történt, vagy emberi tevékenység, illetve mulasztás következménye?

Kérdéseket vet fel a bányaomlások által veszélyeztetett aknaszlatinai lakók tervezett kitelepítése is. Miként lehetséges például, hogy ha az érintett településrészek valóban veszélyben vannak, még mindig nem költöztették el az ott lakókat, holott az ügy már évek óta húzódik. Ha viszont a veszély mégsem közvetlen, mi értelme volt azonnal, minden más lehetőséget elvetve a mintegy száz lakásban és családi házban élő több mint 300 ember kitelepítéséről dönteni, méghozzá nem is akárhová, hanem a meglehetősen távoli, kb. 50 kilométerrel arrább fekvő Talaborfalvára? Holott az idők folyamán többen rámutattak: ha költöznek, megszakadnak a rokoni kapcsolatok, barátságok, odalesz a jelenlegi munkahelyük, megélhetésük – már ha van –, s Talaborfalván, ahol a lakosság egy jelentős része amúgy is a határon túl, vendégmunkásként keresi a kenyerét, aligha várják őket új állások.

Sajnos nemcsak az aktuális kormányzat sajtógépezete maradt mindmáig adós az egyértelmű válaszokkal ezekre a kérdésekre, de bizonyos jelekből ítélve az ellenzéki sajtót sem kizárólag a veszélyeztetett emberek sorsa aggasztja. A témával foglalkozó írások egy jelentős hányada az utóbbi időben inkább a Talaborfalván épülő lakótelep körüli ilyen-olyan ügyekkel foglalkozik, amelyeknek az aknaszlatinaiak problémáihoz legfeljebb áttételesen van közük.

Hogy a hatalom és ellenzékének csatározása mennyire mesze áll ebben az esetben a hétköznapi emberek gondjaitól, arra jó példa a kérdés „nemzetiségi” vetülete, az áttelepíteni tervezett családok egy jelentős hányada ugyanis magyar. Az ukrán sajtót a jelek szerint nemigen foglalkoztatja, hogy mi keresnivalója lenne néhány tucat magyarnak Talaborfalván, abban a színtiszta ruszin környezetben, illetve, hogy ha mégis odaköltöznek, milyen egyéb lehetőségük, választásuk marad a beolvadáson kívül? Ennek a problémának a képviselete így kizárólag a magyar politikusokra, a magyar újságírókra maradt.

Jelen helyzet szerint tehát a kormányzati sajtó egyfelől sorra publikálja a győzelmi jelentéseket a Talaborfalván megvalósuló beruházás kapcsán, másfelől felrója az ellenzéki médiának, hogy alaptalan vádakkal illeti a hatalompártiakat az üggyel összefüggésben. De a másik oldalról se állítható, hogy sokat foglalkoznának az aknaszlatinaiakkal az aktuális politikai „messzidzsek” hangoztatásán túl.

Tehát a szép új sajtóvilág arra is jó, hogy a felek továbbra is nyugodtan elbeszéljenek egymás mellett, anélkül, hogy tekintettel kellene lenniük az objektív és sokoldalú tájékoztatás mostanság merőben elméleti követelményére, hogy meg kellene hallaniuk opponenseik érveit. Magyarán és leegyszerűsítve: az egyik portálon csak hatalompárti hírek, a másikon csak ellenzékiek olvashatók. Vagyis a tájékoztatás eszköze változott, a módja, a tartalma azonban gyakorlatilag változatlan maradt. A leglényegesebb különbség talán az, hogy a potenciális olvasónak ma már sokkal több lehetősége kínálkozik arra, hogy elzárkózzék ettől az értelmetlen vagdalkozástól, a süketeknek ettől a párbeszédétől, mint mondjuk az egypártrendszer idején volt, amikor egyetlen „kisújság”, egyetlen tévécsatorna jelentette a sajtót. Ma bárki megteheti például, hogy valamelyik közösségi oldalon teljes egészében ismerősei receptjeinek szentelje magát.

Egyik sokat tapasztalt újságíró kollégám szerint elviselhetőbb lenne a „médiahelyzet”, ha az „illetékesek” el tudnák fogadni a régi, de oly sokszor sárba tiport elvet, miszerint a hír (azaz a tájékoztatás, tudósítás) szent, a vélemény viszont szabad. Ma ugyanis a sajtó nálunk nemegyszer azon ügyködik, hogy a tájékoztatást a hátterét adó politikai erő szája íze szerint alakítsa, miközben rendszeresen támadja az eltérő véleményen lévőket, amivel módszeresen vágja maga alatt a fát – elriasztja az olvasót. Miután pedig az ebbe az ámokfutásba beleunt emberek tömegesen menekülnek a már említett közösségi oldalakra, a politikusok az önmérséklet helyett éppen azon ügyködnek, hogy oda is kövessék őket, illetve eleve „megrendszabályozzák” az internetet. Pedig kezdhetnénk ott a tájékoztatási válságból való kilábalást, hogy megtanuljuk egymást elfogulatlanul és mindenre kiterjedően tájékoztatni.