A haragtartás ára és a megbocsátás szabadsága

Feltételezem, te is tapasztaltad már életed során valamilyen formában a haragot, mint emberi érzelmet. A harag akkor a legveszélyesebb, ha bennünk marad. Ha valakinek a neve hallatán még mindig feszültséget érzel, ha nem tudod elengedni a sérelmeidet, az igazadhoz való ragaszkodást, akkor elindul benned egy láthatatlan harc önmagaddal, ami az elengedés nehéz harca.

A Biblia így figyelmeztet a harag következményére: „Az ember haragja nem munkálja Isten igazságát.” (Jak 1,20). Önmagában a harag még nem bűn, emberi reakció a fájdalomra, a bántásra, az igazságtalanságra. Eleinte egy érzés, később azonban állandó kísérőnkké válhat, ha azon kapjuk magunkat, hogy ragaszkodunk hozzá, nem engedjük el a sérelmet, sőt újra és újra felidézzük, átéljük, mélyítjük magunkban azt, így válik a harag lassan haragtartássá. Ez pedig nemcsak a kapcsolatainkat rombolja, hanem a szívünket is megkeményíti. És mind tudjuk: „csalárdabb a szív mindennél”.

Tapolyai Emőke pszichológus gondolatait idézve: „a ki nem mondott fájdalmak nem tűnnek el, bennünk maradnak, és csendben hatnak tovább. A haragtartás így nem csak a múlthoz köt, hanem megfoszt a jelen békéjétől is.”. A legnagyobb kárt tehát nem önmagában a harag, mint érzelmi reakció okozza, hanem az, amikor nem engedjük el. Ha lenyeljük, bennünk marad és csendben mérgez tovább, észrevétlenül formálja a gondolatainkat, megbénítja a kapcsolatunkat és torzítja a látásunkat. Mondhatjuk: fekete foltot hagy a szívünkben. Veszélyes dolog, miért ragaszkodunk hát mégis hozzá?

Amikor valaki megbánt minket, egyszerűen igazságot szeretnénk. A haragtartás gyakran a fájdalmunk hangja, kiáltás, hogy valamit szeretnénk helyre állítani. Ezért olyan nehéz néha a megbocsátás, mert úgy érezzük, ha elengedjük a haragot, azzal lemondunk az igazságunkról is.

Megbocsátás

A megbocsátásról néha azt gondoljuk, hogy majd azonnal magával hozza a megkönnyebbülést, a békét, a jó érzést is. Valójában ez inkább egy hosszabb és mélyebb döntési sorozat kezdete. Tapolyai Emőke is hangsúlyozza: „A megbocsátás nem egy pillanat, hanem folyamat. Egy döntés, amelyet sokszor újra és újra meg kell hozzunk. Nem azért mert a másik megérdemli, hanem azért, mert mi nem akarunk tovább a harag foglyai lenni.”.

Parancsot kaptunk Istentől a megbocsátásra, nem javaslatot, nem lehetőséget, hanem parancsot. Nem az a kérdés, hogy ismerjük-e ezt a parancsot, hanem az, hogyan élünk-e vele a mindennapokban? Hogy mit kezdünk vele, amikor igazán fáj, amikor a szívünk még ragaszkodik a sérelmekhez?

A megbocsátás tehát egy folyamatos döntés, és egyben lemondás is. Lemondás arról, hogy nekem legyen igazam, hogy én mondjak ítéletet, lemondás a megtorlás utáni bűnös emberi vágyról.

Böjti időszak – elcsendesedés

Néhány nap múlva a keresztény világ megáll, elcsendesedik és lelkében össze is törik a keresztre tekintve, ahol Jézus nemcsak egyesekért függött, hanem minden ember bűnéért. A bárány vére által tiszták lehetünk, nem megtorlást kaptunk a bűneinkért, hanem bűnbocsánatot. És ha nekünk ennyi mindent megbocsát Isten, mi miért tartunk haragot? A keresztre tekintve te is megvallhatod: „Meghalok a saját igazságomnak, és átadom az ítéletet jogát Istennek.”. Egyedül Ő méltó erre, aki bűntelen, szent és igazságos.

A nagyböjti időszak egy lehetőség arra, hogy ne csak a testünket fegyelmezzük, hanem a lelkünket is rendbe tegyük. Talán ez az időszak téged is arra hív, hogy őszintén szembenézz önmagaddal, és feltedd ezeket a kérdéseket: kire haragszom még mindig? milyen sérelmet hordozok magamban? mit nem tudok elengedni?

Balázs Krisztina

Forrás: teso.blog
(Nyitókép: illusztráció)