Úgy érzed, kifogysz az időből… Gondolatok a tanév elején
A minap azon töprengtem, vajon miért van az, hogy egyre gyakrabban érezzük: kifutunk az időből. Mintha a napok rövidebbek lennének, mint régen. Reggeltől estig tesszük a dolgunkat, mégis marad bennünk egy kellemetlen érzés, hogy valamit megint nem sikerült elvégezni. Valakit nem hívtunk vissza. Valamire nem jutott idő. Valahol nem teljesítettünk úgy, ahogy szerettünk volna.
A mindennapok rutinja, a munka és a család közötti lavírozás egyre nehezebb. Mert mindenhol teljesíteni akarunk. Mert úgy érezzük, mindenhol oda kell tennünk magunkat, lehetőleg a maximumon.
A munkahely elvárja, hogy megtedd, amit rád bíztak. Sőt, ha előre szeretnél lépni, talán még többet is. Munkával, pluszfeladatokkal, túlórával. Így történik meg, hogy késő este még mindig a laptop előtt ülünk, miközben már rég otthon kellene lennünk.
Közben ott a család. Jólesik, ha friss étel kerül az asztalra, ha van egy kis idő beszélgetni, ha a gyerekekkel sem csak az iskola és a teendők kapcsán találkozunk. Családanyaként pedig szeretnéd azt is, hogy rend és tisztaság legyen otthon, hogy a gyermekek házi feladata se maradjon ellenőrizetlenül. És persze jó lenne néha egyszerűen csak jelen lenni.
Még az a szerencse, hogy egy „szabadnapokkal” teli nyár van mögöttünk. Azt kellene éreznünk, hogy kilépve az évközi rutinból feltöltődtünk, kipihentük magunkat, és friss energiákkal lendülünk neki az újabb tanévnek.
Csakhogy valahogy mégsem ezt érezzük.
Tanárként különösen fontos lenne, hogy a tanév kezdetével lendületet vigyünk a tanórákba, hogy legyen bennünk energia, türelem és kreativitás. Hogy dinamikusan szervezzük a ránk bízott feladatokat, és a gyerekeknek is át tudjunk adni valamit abból a lelkesedésből, amellyel egy új tanévnek neki kellene indulni.
De vajon honnan vegyük mindehhez az energiát?
A nyár elillant. A szabadnapok pedig talán nem is voltak olyan szabadok. Persze, a nyaralás sem maradt ki. Elutaztunk, pihentünk, kirándultunk, próbáltunk kiszakadni a megszokott kerékvágásból. De közben ott voltak a be nem fejezett feladatok, a háztartás, a munkahelyről magunkkal hozott gondolatok, a következő tanévre való készülődés. Mintha a szabadság alatt is folyamatosan valami másra készültünk volna.
És talán éppen itt van a probléma.
Nem biztos, hogy egyszerűen nincs időnk. Lehet, hogy túl sok mindent szeretnénk belezsúfolni ugyanabba a huszonnégy órába.
Jól szeretnénk dolgozni. Jó szülők szeretnénk lenni. Szeretnénk rendet magunk körül, időt a családra, figyelmet a gyerekekre, időt a barátokra, a nagyszülőkre, a kollégákra. Szeretnénk egészségesen élni, mozogni, olvasni, tanulni, pihenni. És valahol a sor végén jó lenne magunkra is maradjon néhány óra.
Csakhogy a nap nem igazodik az elvárásainkhoz. Huszonnégy óra marad akkor is, ha mi huszonnyolcat szeretnénk.
Talán ezért kellene időnként megállni, és feltenni magunknak a kérdést: valóban minden feladatot nekem kell elvégeznem? Mindenhol a maximumot kell nyújtanom? Valóban akkor vagyok jó munkatárs, jó anya, jó pedagógus, jó feleség, ha minden szerepemben hibátlanul teljesítek? Lehet, hogy nem az időből fogyunk ki. Hanem saját magunkból!
Mert miközben igyekszünk mindenkinek adni az időnkből, a figyelmünkből és az energiánkból, lassan elfelejtjük, hogy nekünk is szükségünk van ezekre. Hol marad az ÉN?
Az új tanév talán éppen ezért nemcsak az új feladatokról szólhatna. Hanem arról is, hogy megtanulunk valamiből egy kicsit kevesebbet vállalni. Nem mindent azonnal. Nem mindent tökéletesen. És talán néha azt is elfogadni, hogy valami ráér holnap. Mert nem biztos, hogy az a cél, hogy minden percünket megtöltsük. Az lenne az igazi, ha maradna időnk, amikor azt érezzük, is, egyszerűen csak élünk.
Gál Adél