Hit a kérdések között
Az ember elképzel egy életet magának szépen felépített tervekkel, vágyakkal arról, hol fog élni, milyen lesz a házassága, hány gyermeke lesz, mi lesz a hivatása, a szolgálata. Valahol ezen az úton – jó esetben – megkérdezi Istent is, hogy mi az Ő terve az életére nézve? És van, hogy ez a két terv látszólag nem egyezik. Nem azért, mert Isten bármelyik gyermekének is rosszat tervezne, de a földi valóság néha az, hogy nem úgy alakul az élet, ahogyan azt elképzeltük. Ilyenkor a valóság fájdalmasan felébreszt, a csalódások pedig megpróbálják a hitünket. De vajon ilyenkor ki merjük-e őszintén mondani: Uram, én nem erre számítottam?
Szeretem, hogy a Biblia megmutatja azokat az embereket is, akik bár Istenhez tartoztak, mégis kérdeztek, sírtak, elfáradtak, és volt, hogy nem értették, mi történik velük, körülöttük. Hiszen Isten előtt igenis van helye az ember fájdalmának. A hit ugyanis nem azt jelenti, hogy mindig jól vagyunk, és nem is garancia a problémamentes életre. Ez az elképzelés egy tévhit, ami sokakat megtéveszt és eltávolít Istentől.
Nemrég a férjemmel újra megnéztük A viskó című népszerű filmet. Nem könnyű alkotás, édesanyaként különösen nehéz végignézni. Rengeteg érzelmet mutat be, és ezek mellett azt is, hogy semmilyen emberi érzés nincs rejtve Isten előtt, és nincs olyan, amit Ő ne értene. (Inkább csak mi szégyelljük sokszor teljesen őszintén odavinni bizonyos érzéseinket elé.)
Nagyon megfogott, hogy a film egy adott pillanatában a Szentlélek összegyűjti az édesapa könnyeit egy üvegcsébe. Ezekben a könnyekben benne van a gyász, a csalódottság, a harag, a tehetetlenség, az apa kérdései és még a bosszúvágy is. És a Szentlélek nem undorodik ezektől, nem utasítja el őt miattuk. Ez a jelenet eszembe juttatta, hogy Isten látja az ember könnyeit, ismeri a fájdalmát, és egyetlen könny sem közömbös számára. A filmben később ezekkel az összegyűjtött könnycseppekkel öntözik meg a fát, amely a megbocsátást szimbolizálja. És a fa a könnyektől növekszik, számomra ez azt jelképezi, hogy a fájdalomban is lehet élet, ha azt Isten kezébe tudjuk letenni.
Isten nem kívülről szemléli az ember fájdalmát. A sebek a kezén mindezt jelképezik is: Ő nem távoli szemlélője a szenvedésünknek, hanem közel jön hozzánk benne. Így tekintve a próbákra – még ha azok fájdalmasak, és szívesen elkerülnénk őket – megtapasztalhatjuk, hogy azok hasznunkra vannak, tanítanak bennünket, formálódhatunk általuk.
A Zsoltárok könyve tele van kérdésekkel, könnyekkel, várakozással és fájdalommal
„Meddig tart ez Uram, végképp megfeledkeztél rólam? Meddig rejted el orcádat előlem? Meddig kell magamban tanakodnom, és bánkódnom szívemben naponként?” (Zsolt 13,2–3).
Nem szépíti a zsoltáríró a helyzetét, kertelés nélkül mondja ki fohászában azt, ami a szívét nyomja. Nem azt mondja, amit egy hívőnek mondania kellene, hanem azt mondja ki Isten előtt, amit valóban érez. Nem tiszteletlenség ez vagy puszta panaszkodás, bátorság kell ahhoz, hogy ilyen őszintén jelenjünk meg az Úr előtt. Csak egy igazán szoros kapcsolatban van meg az a bizalom, hogy nyers egyenességgel forduljunk Istenhez. A panasznak is lehet helye az imádságban, nem kell Isten előtt úgy tennünk, mintha nem fájna.
A zsoltár végére ugyanakkor megjelenik a bizalom:
„Mert én hűségedben bízom, szívből ujjongok, hogy megsegítesz.” (Zsolt 13,6).
Nem változott meg azonnal a körülmény, a zsoltáros szíve azonban elkezdett máshová kapaszkodni.
Lehet, hogy te is egy olyan életszakaszban vagy, amelyet soha nem választottál volna…
Lehet, hogy imádkoztál, és még mindig vársz…
Lehet, hogy vannak olyan kérdéseid, amelyekre már hónapok (vagy évek) óta nem kapsz választ…
Nem mindig kapjuk meg a választ a kérdéseinkre. Nem mindig értjük meg, vagy tudunk egyetérteni azzal, miért engedett meg Isten valamit az életünkben. De a hit legmélyén nem az a kérdés, hogy megértem-e Istent, sokkal inkább az, bízom-e Benne akkor is, amikor nem értem?
Lehetünk Isten szolgái, imádkozhatunk teljes őszinteséggel, hihetünk a kérdéseink közepette is, és olykor lehetünk fáradtak, összetörtek vagy tanácstalanok. Mindez nem jelenti azt, hogy elvesztettük a hitünket, talán éppen ilyenkor tanuljuk meg igazán, mit jelent Istenbe kapaszkodni. Mert a hit nem mindig azt jelenti, hogy látjuk, hogyan lesz tovább. Néha inkább azt, hogy bár még a következő lépést sem látjuk, de ennek ellenére tudjuk, kinek a kezében van az életünk.
Balázs Krisztina
Forrás: teso.blog