Egy operett-hadjárat története

Az ukrán történetírók egy bizonyos rétege bármikor képes meglepetéssel szolgálni olvasóinak.

No nem felfedezéseiknek vagy kifinomult stílusuknak, inkább hozzáállásuknak betudhatóan, amelyet a jelek szerint sem az idő, sem a korszellem nem képes kikezdeni. Ha elég idős az ember, írásaikat olvasva képtelen szabadulni a gondolattól, hogy hiába múlnak az évtizedek, legfeljebb a téma és a tények változnak, miközben munkamódszereik és céljaik korszakokon és rendszereken átívelően ugyanazok.

Talán mondanunk sem kell, hogy az így születő „történelem” helyenként alig találkozik a valósággal – akkor is bizonyára csak avégett, hogy legyen mitől elrugaszkodnia. Azt is látnunk kell azonban, hogy minden hiányossága ellenére mekkora igény mutatkozik az efféle olvasnivalóra a sajtó és az ukrán polgár részéről egyaránt.

Alighogy elmúltak a maratoni hosszúságú újévi és karácsonyi ünnepek, az ukrán nacionalistákhoz és a szélsőséges Szvoboda párthoz húzó zakarpattya.net.ua mindjárt előállt egy efféle írással. Jelzésértékű, hogy a publikáció eredetileg a zbruc.eu portálon jelent meg, azaz egy az ukrán nemzeti oldal számára mértékadó weboldalon.

Az írás a történészek számára nem különösebben érdekes, inkább amolyan a dicső ukrán múltat népszerűsíteni hivatott fogalmazványról van szó, ezért nem volna értelme teljes terjedelmében közölni. Néhány szemelvényt viszont feltétlenül megérdemel a munka, hiszen a tárgyalt események, illetve a szerző által idézett források a magyar olvasó érdeklődésére is számot tarthatnak. Egyrészt azért, mert az első világháború kitörésének közelgő századik évfordulója kapcsán érdemes behatóbban foglalkozni vidékünk XX. századi történetének néhány ritkán érintett mozzanatával. Másrészt abba is bepillantást enged a szóban forgó tanulmány, hogy miként dolgozik és gondolkodik az ukrán történetírók egy tekintélyes része, s általuk milyen kép alakul ki vidékünkről az ukrán közvéleményben.

Igor Melnik írásának címe: Hogyan igyekeztek Kárpátalját a ZUNR-hoz (Nyugat-Ukrajnai Népköztársaság – a szerk.) csatolni, tárgya pedig néhány olyan ukrán vonatkozású eseménynek a bemutatása, amelyekre az 1918. novemberi, a magyar világháborús részvételt lezáró belgrádi fegyverszünet megkötése után bekövetkezett zavaros időszakban került sor. A cikk apropója, hogy éppen 95 évvel ezelőtt, 1919 januárjában a ZUNR sztanyiszlavi (ma Ivano-Frankivszk) körzeti katonai parancsnoksága utasította Sztepan Hluskov főhadnagyot, hogy alakulatával induljon Kárpátaljára. Azokban a napokban az Ukrán Galíciai Hadsereg (UGH) szerény erőkkel megkísérelte elfoglalni Kárpátalját, illetve annak főbb városait: Ungvárt, Munkácsot és Máramarosszigetet.

A cikkíró emlékeztet, hogy az Ukrán Nemzeti Tanács (UNT) még 1918. október 18-án kimondta az ukrán állam megalakulását „Ausztria-Magyarország ukrán nemzeti területein”, amelynek részét képezte volna elképzeléseik szerint „Északkelet-Magyarország ukrán sávja”, azaz Kárpátalja és Eperjes vidéke is. Nem sokkal később, november 13-án az UNT Lembergben kikiáltotta a Nyugat-Ukrajnai Népköztársaságot (ZUNR). Az új állam ideiglenes alaptörvénye ugyancsak saját területeként tekintett Szepes, Sáros, Zemplén, Ung, Bereg, Ugocsa és Máramaros magyarországi vármegyék „ukrán részeire”.

Igor Melnik azzal kezdi a maga történelmi légvárának a felépítését, hogy megmagyarázza a tájékozatlan ukrán olvasónak, vajon ezek az „ukrán részek” miért nem csatlakoztak önként és dalolva az ukrán nemzetállamhoz. A szerző Lev Sankovszkij történészt idézve azt írja, „amikor szétesett az Osztrák-Magyar Monarchia, Kárpátalja ukrán lakossága meg sem próbálta kikiáltani a maga uralmát ahhoz hasonló forradalmi aktussal, amilyen a novemberi zavargás volt Galíciában”. „Ennek különböző okai voltak – fűzi hozzá Sankovszkij. – Először is, Kárpátalján az ukrán lakosság csupán a népesség 55,88 százalékát tette ki, ráadásul a többi nemzetiség – magyarok, zsidók, németek – ellenségesen viszonyultak nemzeti önrendelkezéséhez ebben vagy egyéb formában, és többek között az ukrán államiság kialakítását sem kívánták ezen a területen. Másodszor, Kárpátalja ukrán lakosságának nem volt elegendő számú nemzeti vezetője, mert a származását tekintve ukrán értelmiség és papság többsége el volt magyarosítva és amellett foglaltak állást, hogy Kárpátalja továbbra is maradjon a magyar állam része. Ettől függetlenül Kárpátalja ukrán lakosságának ösztönös vonzódása az Ukrajnával való egyesüléshez olyan kifejező és impozáns volt, hogy a legkisebb kétség sem férhetett az ukrán nép ezen elfeledett ágának valódi kívánságához.”

Vagyis levonhatjuk a következtetést, hogy Melnik szerint a XXI. század elején még mindig alkalmazható az az egykor a szovjet történetíróknál gyakori fogás, hogy ha valamely népesség vagy népcsoport nem az elvárt módon reagál a krónikás által fontosnak tartott eseményekre, annak értelmiségét megbélyegzik, magát a véleménynyilvánítást figyelmen kívül hagyják, s az egyszerű nép akaratára apellálnak. A szerző ezzel az „ukrán lakosságot” – annak saját értelmiségét nem számítva – az igazság egyedüli letéteményeseként állítja be, amolyan homogén, egyformán gondolkodó tömegként, anélkül azonban, hogy ezt az állítását tényekkel támasztaná alá.

Valójában, s ezt Melnik sem tudja vagy akarja tagadni, 1918-1919 fordulóján a mai Kárpátalja területén egyedül a máramarosi huculok alakítottak olyan egyértelműen és erőteljesen ukrán érzelmű regionális önkormányzatot előbb Kőrösmezőn, majd pedig Máramarosszigeten a Máramarosi Orosz Tanácsot, amelyeknek a képviselői már január elején jelezték Sztanyiszlavban a csatlakozási szándékukat a nyugat-ukrán államalakulathoz.

A szerző idézi Sztepan Klocsuraknak, a Sztanyiszlavot megjárt máramarosi küldöttség egyik tagjának visszaemlékezését galíciai útjukról: „Az akkori miniszterelnök, dr. Sz. Holubovics fogadott bennünket. Tolmácsoltuk neki a Jaszinyai (Kőrösmezői – a szerk.) Ukrán Népi Tanács testvéri üdvözletét, és átadtuk a november 8-i gyűlés jegyzőkönyvének (a csatlakozási szándékról – a szerk.) másolatát. Kijelentettem előtte, hogy ez nemcsak a jaszinyai huculok és a mi Huculscsinánk határozata, hanem a Magyarországon lakó valamennyi rusziné-ukráné (??? – a szerk.). Ő hangot adva örömének azt mondta: »Önök az első küldöttek a Kárpátokon túlról, akiktől ilyen örömteli hírt kapunk. Hiszem, hogy kérésüket előbb vagy utóbb teljesítjük«. Megkérdezte, hogy ki tartja fenn nálunk a rendet, s vezeti a közigazgatást. Azt válaszoltuk, hogy a helyi tanács teljesen rendet teremtett. Arra kértük, hogy Nyugat-Ukrajna hadserege foglalja el az egész területünket, és előzze meg a magyar hatalom és renegátjaink Ukrajnához való csatlakozásunk ellen indítandó hadjáratát. Dr. Holubovics erre a kérésünkre őszintén kijelentette: egyelőre szó sem lehet arról, hogy Nyugat-Ukrajna a haderejével segítsen nekünk, mert súlyos küzdelmet folytat a lengyelek ellen, és nincsenek felesleges katonái, akiket a segítségünkre küldhetne. Van még egy fontos oka annak, miért nem keveredhet konfliktusba Nyugat-Ukrajna Magyarországgal, mondta. Nyugat-Ukrajna kormánya olyan fegyverekhez jut, amelyeket Magyarországon keresztül továbbítanak számára, valamint maga is jelentős mennyiségű fegyvert vásárol az országtól, ezért nem tehet semmit, ami ellenségévé tenné Magyarországot”.

Melnik mindjárt ezután egy olyan tanulmányt idéz, amely némileg ellent mond a fenti memoárnak. P. Haj-Nizsnik és B. Jaremcsuk Útban az ukrán államiság felé Kárpátalján című tanulmányában ezeket írja: „Az ügyet azonban tovább bonyolította, hogy a nyugat-ukrán állam az ezekre a földekre (Magyarország ukránok lakta területeire – a szerk.) igényt tartó ellenfeleivel (Románia, Csehszlovákia) ellentétben sem nemzetközi diplomáciai eszközökkel nem rendelkezett, sem jelentős hadsereggel arra az esetre, ha erővel kellene »összegyűjteni« e földeket. Ezért abban az időben Kárpátalja csak »privát formában« számíthatott segítségre a ZUNR részéről. D. Vitovszkij hadügyi államtitkár megkapta a szükséges utasításokat a kárpátaljai felkelőkre vonatkozó lépések koordinációjával kapcsolatban, a katonai káderekkel (döntően instruktorokkal) és fegyverzettel való segítségnyújtást illetően”.

Felhívnánk a figyelmet arra, hogy itt érhető tetten a történelem során első ízben a nyugat-ukrajnai beavatkozás a kárpátaljai ruszinság-ukránság életébe, bár – mint az a fentiekből is kitűnik – a galíciaiak egyedül a huculok tömeges támogatására számíthattak ezen a vidéken. Azt is megállapíthatjuk ebből kifolyólag, hogy a nyugat-ukrajnai nacionalisták megjelenése 1938–39-ben Karpatszka Ukrainában, a kérészéletű miniállamban, nem volt minden előzmény nélkül való.

Legalább ennyire szórakoztató és tanulságos olvasmány Igor Melnik összefoglalója 1918 és 1919 fordulójának „harci” cselekményeiről.

„December végéig a magyarok Jaszinyára küldtek egy erős katonai osztagot, amelynek december 22-én sikerült elfoglalnia a falut, s szétkergetni a Hucul Köztársaságot – írja. – Dmitro Vitovszkij segítséget ígért a huculoknak, de azoknak felkelést kellett kirobbantaniuk. 1919. január 8-ára virradó éjszaka megérkezett Jaszinyára egy három altisztből, 20 tizedesből és lövészekből álló katonai osztag Sz. Zibacsinszkij hadnagy vezetésével, s a huculokkal közösen fogságba ejtettek 250 magyar katonát, elfoglalták az állomást és a kaszárnyákat. Mint A. Stefan írta: »A magyar foglyokat Poloveckij hadnagy parancsnoksága alatt 14 galíciai lövész és felfegyverzett huculok egy osztaga őrizte. De azokat etetni kell, márpedig a huculoknak maguknak sem volt mit enniük. Tanácskozni kezdtek hát, mit tegyenek a foglyokkal? Egyesek azt tanácsolták, hogy fojtsák őket a Tiszába, megint mások azt, hogy lövöldözzék le őket, így szabaduljanak meg tőlük. De erre felállt Sztepan Klocsurak és azt mondta: ‘Ne mondhassa a világ, hogy a huculok barbárok, vagy holmi vademberek, úgyhogy nem merjük megtenni ezt. Inkább kergessük őket haza.’ Néhányan morgolódtak a felkelők közül, de végül kénytelenek voltak beleegyezni abba, amit Klocsurak mondott. Elkergették a magyar katonákat, csak a tisztjeiket tartották még ott egy hétig, végül azokat is elengedték, hogy ne kelljen etetni az ingyenélőket.«”

A történetet akár mulatságosnak is tarthatnánk, ha el lehetne feledni, hogy több száz ember élete egy hajszálon függött azokban a napokban.

A nagy hucul-galíciai háborús nekibuzdulás egyébként nem volt hosszú életű. Igor Melnik krónikája afféle győzedelmes hadjáratként írja le, amint a senki által nem ellenőrzött területen semmiféle ellenállásba nem ütköző, nyugat-ukrajnai katonákból és hucul felkelőkből álló csapatok január közepére Máramarosszigetig nyomultak előre. Már éppen indultak volna tovább Huszt irányába, amikor odaért Georgescu ezredes román dandárja, amely szintén a hadsereg híján védtelen magyar területeket igyekezett megszállni. Érkezésükre a galíciaiak mindjárt visszavonultak Nagybocskó irányába. Útközben az egyik menetoszlopukon rajtaütöttek a lesben álló románok, s Melnik adatai szerint az ukránok veszteségei a halottakat, sebesülteket és foglyokat tekintve elérték a 400 főt. Ezzel aztán véget is ért az első kárpátaljai ukrán „hadjárat”.

Szinte ugyanekkor az UGH sztriji körzeti parancsnoksága Jaroszlav Nebilovec vezetésével Munkács elfoglalására küldött ki egy egységet. Ismét idézzük Igor Melniket: „Az egység 1919. január 15-én Lavocsnéból indult el Volócon és Szolyván keresztül vonaton, s nem ütközvén ellenállásba, még aznap elfoglalta Munkácsot. Mivel azonban nem szerezte meg a helyi lakosság támogatását (akkoriban a ruszinok a város lakosságának 24 százalékát tették ki, míg a magyarok 20 százalékát, a zsidók pedig 44 százalékát), éjszaka a magyarok lefegyverezték a lövészeket, és másnap visszaküldték őket Lavocsnéba”.

Ily módon a második nyugat-ukrán hadjárat is kudarccal végződött.

A harmadik egység, amelyet Szamborból indítottak Ungvárra, Melnik szerint el sem érte a célját, miután a „csehek” megállították a lövészszázadot Voloszjankánál (Hajasd), s visszaküldték Galíciába.

Melnik összegzésképpen megjegyzi: nem sikerült villámhadjárattal elfoglalni Kárpátalját és kész tények elé állítani Európát. Hogy melyek lettek volna ezek a „kész tények” a párizsi békék árnyékában, az nem egészen világos, miután a szerző, bár még hosszasan ecseteli, hány ukrán érzelmű tanács alakult a térségben a fentebb ismertetett eseményeket követő hónapokban, írását mégiscsak így fejezi be: „De sem a huszti, sem az ungvári, sem az eperjesi tanácsok, melyek 1920 májusában az Ungvári Központi Orosz Tanácsban egyesültek, nem rendelkeztek sem saját haderővel, sem tényleges hatalommal Kárpátalján és Eperjes vidékén, ezért miután a lengyel hadsereg megszállta Galíciát, a »kisebbik rosszat« választva csatlakoztak Csehszlovákiához, amely autonómiát ígért Karpatszka Rusznak. Igaz, erre az autonómiára 20 évet kellett várni”.

Fentebbi méltatlankodó megjegyzéseink ellenére Igor Melnik cikkét olvasva nem az jelenti a legnagyobb gondot, amit a szerző leírt, hanem az, hogy mi minden hiányzik a dolgozatából: a tárgyalt események történelmi háttere, a térségben ható többi ruszin-ukrán-szláv szellemi-politikai irányzat bemutatása, az ukránokkal-ruszinokkal évszázadok óta együtt élő nemzetiségek szempontjai az ukrán törekvések megítélését, Kárpátalja további sorsát illetően. Ám leginkább mégis az empátia hiányzik a sorok közül.

Az ember azt hinné, majd százéves eseményekről írva egy történész megengedheti magának, hogy távolságot tartson, mérlegeljen és viszonyítson, azonban úgy tűnik, a megbékélés ideje régiónkban még mindig nem jött el, egyesek még mindig csak az ukránság történetét akarják megírni, amelyben nekünk, magyaroknak nem jut hely és szerep, legfeljebb az ellenségé.