Hősök és áldozatok

Nem értem a történelmet – vagy legalábbis azt, amit „hivatalosan” gondolnom kellene róla.

Olvasom például a hírt, hogy január 29-én a megye megemlékezik Kruti hőseiről. A kárpátaljai állami adminisztráció ilyen esetekben szokásos határozatát idézi a cikk, amely elrendeli – nyilván Kijevből érkezett a parancs –, hogy megyeszerte tematikus esteket kell tartani az oktatási intézményekben, tudományos konferenciákat, „hazafiassági” órákat, meg egyéb nevelő célzatú rendezvényeket kell szervezni – amint az uzhgorod.in írja – az „1917–1921-es ukrajnai forradalom és a kruti állomás melletti események” tiszteletére. Az évforduló méltatásába a tömegtájékoztatási eszközöket is bevonják, amelyeknek a témához kapcsolódó publikációk, műsorok közzétételét javasolják, s persze azt, hogy számoljanak be az évfordulós rendezvényekről.

Keresem a térképen, merre lehet ez a Kruti, hát kiderül, hogy Észak-Ukrajnában, Csernyihiv megyében található a település, Kijevtől úgy 130 kilométernyire északkeletre. S hogy miért kellene nekünk itt Kárpátalján az ottani hősökre emlékezni? A település vasútállomásánál 1918. január 29-én összecsaptak a bolsevista Oroszország Kijev elfoglalására törő csapatai az Ukrán Népköztársaság (UNR) egységeivel. Krutinál került sor arra a csatára, amely „hosszú évekre a szabadságért és a függetlenségért vívott küzdelem egyik szimbólumává vált az ukrán nép számára” – írja a már idézett ungvári portál, amely röviden így foglalja össze a történteket: „Ők (mármint az ukrán honvédek – a szerk.) háromszázan voltak – egyetemi diákok és gimnazisták. Több ezren támadtak rájuk – a bolsevista hadsereg frontot megjárt katonái és tengerészei. Egyenlőtlen volt a küzdelem. A csata Krutinál néhány nappal elodázta Kijev elfoglalását. A veszteség majd 250 ifjút, diákot és tucatnyi tisztest tett ki. Az ifjúság teljesítette a hadiparancsot”.

Ha azonban megpróbálunk alaposabban tájékozódni a 96 évvel ezelőtti eseményekről, gyorsan kiderül, hogy legalábbis nem egyértelmű, miként zajlott le ez a bizonyos összecsapás. Jellemző, hogy a mindent tudó Wikipédiának mindjárt két szócikke is van a témáról: egy ukrán és egy orosz nyelvű.

Íme, többek között ezeket olvashatjuk, ha az ukrán nyelvű szócikket nyitjuk meg: „A harc öt órán át tartott Mihajlo Muravjov négyezer fős bolsevik hadserege és a kijevi diákokból és a szabad kozákság harcosaiból álló csapat között, mely összesen közel négyszáz katonát számlált. A harcok alakulása szempontjából az összecsapás nem bírt döntő jelentőséggel, ám sokak számára különös jelentőségre tett szert az ukrán ifjúság által tanúsított hősiesség miatt. Különösen mély benyomást gyakorolt a kortársakra a 27 bolsevik fogságba került és az összecsapást követően kivégzett ifjúnak a temetése. … Az ütközet történetét évtizedeken keresztül vagy elhallgatták, vagy mítoszok és találgatások övezték mind a külföldi, mind a hazai történetírásban”.

Az orosz szócikk kevésbé fennkölt: „Nincs hiteles történeti beszámoló az 1918. január 29-i összecsapás menetéről. A felek értékelései ellentmondók, akárcsak az események résztvevőinek visszaemlékezései. Valerij Szoldatenko történész információi szerint január 16-án (29-én az új időszámítás szerint) balti tengerészek egy csapatát Remnyev parancsnoksága alatt (egyes adatok szerint mintegy 2000 fő) (Sz. A. Mojszejev, az események résztvevője szerint nem matrózok voltak, hanem moszkvai és tveri vörösgárdista osztagok) váratlanul junkerek és diákok vették tűz alá, akiket egy (más verziók szerint két) ágyú támogatott. Valamivel később a védekezők egy része visszavonult, a támadók előrenyomulását viszont megállította, hogy előzőleg felszedték a vasúti síneket. Az egyik ok, amely miatt a védekezőknek sikerült feltartóztatniuk a jelentős erőt képviselő támadókat, ez utóbbiak hiányos felkészültsége volt. Muravjov egységeit a gyatra harci szellem, a részegeskedés és a dezertálás jellemezte. A kitört hóviharban a visszavonulók egy része eltévedt (más értesülések szerint a védekezők felderítőosztaga tért vissza az állomásra nem tudván, hogy azt időközben feladták csapataik), fogságba került és ki lett végezve. … Ami a védekezők halottainak számát illeti, az UNR katonáin kívül különböző számokat neveztek meg. Így Dorosenko 11 elhunyt diák nevét közli, bár azt mondja, hogy néhányuk korábban halt meg, ezen kívül agyonlőttek 27 foglyot (Jaroszlav Tincsenko adatai szerint 29-et) – bosszúból 300 vöröskatona haláláért”.

Vagyis igen homályos a történet, és csak annyi bizonyos, hogy szó sincs kétszáznál is több halottról az ukránok részéről, amint azt az uzhgorod.in írja. Az eset inkább tekinthető a csapnivaló katonai vezetés és/vagy a balszerencse következményének, semmint a hősiesség megnyilvánulásának – ami persze mit sem von le azok áldozatának értékéből, akik az életüket adták Ukrajnáért. Az olvasó azonban felteheti a kérdést, mégis miként válhatott éppen ez a bizonytalan lefolyású összecsapás az ukrán történelem egyik legtöbbet emlegetett mozzanatává?

Valerij Szoldatenko történész még 2006-ban, a zn.ua portálon megjelent írásában ezeket írta az esetről: „Azt hihetnénk, majd kilenc évtized elegendő a történtek hiteles rekonstruálásához, s hogy végeredményben elfogulatlanul, kiegyensúlyozottan lehessen értékelni magát a konkrét epizódot, illetve azt a tágabb problémát is, amelyet az rendkívül érzékletesen szemléltet. Azonban a Kruti melletti összecsapás láthatóan azon jelenségek sorába tartozik, amelyek körül kezdettől kibogozhatatlanul összefonódott az élet valósága, annak lehengerlő átalakulása a politika elvárásainak megfelelően, s az ennek eredményeként nagy nehézségek árán kialakított látszat konjunkturális felhasználása. … A tehetetlenségi erő folytán bizonyos értelemben önálló életre kelve az ukrán történetírásban, a Kruti melletti esemény hipertrofizált értékeléseket kapott, mítoszok nőtték körül, a spártaiak ismert hőstettéhez kezdték hasonlítani, s egyre gyakrabban mind a háromszáz ifjút – köztük a 250 diákot és gimnazistát – a halottak közé sorolták. A nemzeti öntudat és áldozathozatal egyéb látványos megnyilvánulásának hiányában egyre gyakrabban nyúlnak vissza ehhez az eseményhez nevelő célzatú, különösen ifjúsági rendezvények kapcsán”.

Hát így lett egy tragikus hiba vagy tévedés mintegy kéttucat áldozatából több mint kétszáz mártír… Kruti mártírjait azonban már csak azért sem lenne szabad minden fenntartás nélkül nemzeti hősöknek kikiáltani, hiszen tizenévesek, majdhogynem gyerekek is voltak közöttük. Márpedig ha 20 év alatti fiataloknak tilos az üzletekben szeszesitalt és dohányárut eladni arra hivatkozva, hogy nem tudnak felelősségteljes döntést hozni arról, hogy mi szolgálja a javukat, s mi nem, akkor hogyan várhatnánk el, hogy tisztában legyenek azzal, mire vállalkoznak, amikor egy csatában kockára teszik az életüket valamely eszméért? Az ilyen fiatalokat inkább a történelem áldozatainak kellene tekintenünk, ami nem zárná ki, hogy méltó módon megemlékezzünk róluk, viszont megfosztaná a politikusokat a lehetőségtől, hogy követendő példaként kezeljék gyerekek csatába, illetve halálba küldését.

Kruti kapcsán eszünkbe juthat, hogy az ukrán „történelemcsinálók” előszeretettel emlegetnek egy kárpátaljai „csatát” is, mely 1939. március 15-én volt Huszt mellett, az úgynevezett Vörös-mezőn. Volodimir Sevcsenko történész az ua-reporter.com portálon az esemény 2009-es évfordulós méltatása alkalmából megjelent cikkében azt írja, hogy a több ezer fős magyar hadsereggel az alig néhány napot-órát megélt mini állam, Karpatszka Ukraina mintegy 2000 rosszul felfegyverzett védője – köztük sok gimnazista és szeminarista –, valamint körülbelül ugyanennyi csehszlovák katona szállt szembe Huszt előtt. Az összecsapásokban részükről mintegy 230-an vesztették életüket, 450-en fogságba estek, és sok volt a sebesült is.

Egyébként az események lefolyását és jelentőségét illetően talán még nagyobb a káosz a történészek dolgozataiban és a memoárokban, mint a kruti harcokat illetően. Csak annyi a bizonyos, hogy az előrenyomuló reguláris magyar alakulatok elé részben szintén gyerekeket vezényeltek ki néhány rossz puskát nyomva a kezükbe, akárcsak Krutinál.

Sevcsenko cikkében idézi Mihajlo Kolodzinszkijt (Huzar ezredest), a Karpatszka Ukraina fegyveres erejét képező Karpatszka Szics elnevezésű félkatonai szervezet vezérkari főnökét: „Ha már nincs ésszerű kiút egy nehéz helyzetből, tudni kell hős módjára meghalni, hogy az ilyen halál erőforrása lehessen a fiatal nemzedékeknek”. Szép szavak. Csupán annyi a gond ezzel a hitvallással, hogy maga a nyugat-ukrajnai származású Kolodzinszkij nem halt hősi halált Vörös-mezőn, őt meglehetősen dicstelen módon a magyar katonák fogták el és végezték ki néhány nappal később Aknaszlatina közelében.

Ráadásul nem csak Kolodzinszkijnek „nem sikerült” példamutató hősi halált halnia a gyerekeket csatába küldő felnőttek közül azokban a napokban. Karpatszka Ukraina kormánya, élén Avgusztin Volosinnal, még a csata előtti éjjelen Romániába menekült. Ugyanígy tettek nagyon sokan azon nyugat-ukrajnai nacionalisták közül, akik pedig állítólag azért szivárogtak be Kárpátaljára az akkor Lengyelországhoz tartozó Galíciából, hogy az ukrán függetlenségért harcoljanak. Miután a vezetők és ideológusok megszöktek, többé végképp nem volt semmi értelme Huszt védelmének. Ennek tudatában mindenki döntse el maga, érdemes volt-e a majdani fiatal nemzedékek „erőforrása” végett a biztos halálba küldeni az akkori ifjúságot.

A sorsukat sajnos Vörös-mező szökevényei (vagy realistái?) sem kerülhették el. A galíciai ukrán nacionalistákat később a román hatóságok visszatoloncolták Kárpátaljára, a magyarok pedig továbbküldték őket Lengyelországba, ahonnan érkeztek. Sokukat máig ismeretlen körülmények között a magyar-lengyel határ túloldalán azonnal kivégezték, és tömegsírokba temették. Ezzel ők is a háború áldozataivá váltak.

Karpatszka Ukraina kormányának csehszlovák állampolgárságú tagjai szabadon továbbutazhattak Romániából. Avgusztin Volosint 1945-ben érte utol végzete: egy moszkvai börtönben kínozták halálra, mint azon kor oly sok közéleti szereplőjét. Tehát ő is a háború áldozatává vált.

Mint már utaltunk rá, napjaink politikusai a vörös-mezői tragédiából is megpróbálnak hasznot húzni, beleerőszakolni az új, sok vonatkozásban mesterséges ukrán történelemkoncepcióba. A Vörös-mezőn még a narancsos forradalom által hatalomra juttatott Viktor Juscsenko elnöksége idején emlékművet állítottak a Karpatszka Ukrainát védelmező szicsovikoknak. Idézet Huszt város honlapjának az emlékhelyet bemutató írásából: „Megismételve Kruti hőseinek tettét, az ifjú szicsovikok Európában elsőkként tanúsítottak fegyveres ellenállást a fasiszta megszállókkal szemben és adták életüket szülőföldjük szabadságáért.”

Talán mondanunk sem kell, hogy a Vörös-mező áldozatait is meg fogjuk „ünnepelni” március 15-én, akárcsak a krutiakat. A megyei állami adminisztráció ismét kiadja az ukázt, s megyeszerte megtartják a kötelező rendezvényeket, de senki sem kérdezi majd meg, hogy hová lettek a hősi halált halt gimnazisták és szeminaristák felbujtói, akik maguk nem tudták önként elfogadni a halált az „ügy” érdekében.

Nem értem a „hivatalos” történelmet, mert részrehajló. A halál aratógépe a magyarokat sem kímélte a második világháborúban. 1944 novemberében például a bevonuló Vörös Hadsereg a sztálini lágerekbe hurcolta a kárpátaljai német és magyar férfilakosság színe javát, ahonnan több ezren közülük sohasem tértek haza. Ők azonban máig csak a mi áldozataink, a családtagoké és a leszármazottaké. Az állam hivatalosan nem szívesen vesz tudomást róluk, Erzsébet nap tájékán nem ad ki rendeletet méltatásuk előkészítéséről a megyei adminisztráció, az iskolákban sem kötelező emlékrendezvényeket szervezni. Pedig ők ugyanolyan áldozatai a történelemnek, mint Karpatszka Ukraina vagy Kruti hősei.

Azért sem értem a „hivatalos” történelmet, mert kreálói kizárólag a várható pillanatnyi haszon szempontjából tekintenek a múlt eseményeire, ennélfogva nem erősségük a következetesség. Hiszen ha például elítéljük a sztálinizmust a holodomorért, az ukrán nacionalisták üldözéséért a második világháborút követő években, nem igazolhatjuk a diktatúrának azt az eljárását, amellyel a megszállt Kárpátalját minden nemzetközi jogi normát felrúgva, erőszakkal az ugyancsak megszállt Ukrajnához csatolta. Ha az ukránság sajátjának tekinti a szovjet hadsereg antifasiszta misszióját a második világháborúban, nem kiálthat ki nemzeti hősöknek olyan ukrán nacionalistákat, akik együttműködtek a fasisztákkal. Amennyiben viszont nem számít bűnnek a fasisztákkal való kollaborálás az ukrán nemzeti függetlenség érdekében, ideje volna abbahagyni a magyarok lefasisztázását. Annál is inkább, mivel a magyaroknak valójában nem volt közük a fasizmushoz – még a nyilas Szálasi-kormány is csak német segítséggel jutott hatalomra a megszállt országban 1944 októberében. Akár azt is mondhatnánk, a Horthy rezsim ugyanúgy csupán az európai erőviszonyokat próbálta meg kihasználni az előző világégést lezáró igazságtalan párizsi békerendszer felülvizsgálatára, ahogyan az ukrán nacionalisták tették.

Mindezért a jelenlegi helyett egy olyan „hivatalos” történelmet szeretnék, amely nem zárja ki, hogy ennek az országnak minden lakója együtt emlékezhessen az áldozataira és a hőseire, hogy ezt ne csak egymás rovására tehessék, mint azt manapság oly gyakran tapasztalhatjuk. Fogadjuk el, hogy kivétel nélkül minden hős egyben áldozat is, ha életét adta, s minden áldozat hős a maga módján. Bűn a halál kultuszát hirdetni, miközben a múlt – többek között –arra tanít, hogy minden háború értelmetlen, s minden élet érték.