Mikor kezdünk el „viselkedni”?

Kárpátalján minden nyugodt címmel jelent meg minap a világhálón az ungvári Olekszandr Havros tudósítása a megyei politikai helyzetről.

A cikk eredetileg annak a Szabadság Rádiónak a világhálós portálja számára íródott, amely az utóbbi időben az ukrán nacionalizmus felé kacsingat, utóbb vette át a tudósítást a mostanság ugyanabba az irányba tartó mukachevo.net. A szerző és stílusa úgy hat az egyébként erősen heterogén ungvári újságíróközegben, mintha egy nemzeti beállítottságú lembergi értelmiségi Kijevből jövet elfelejtett volna leszállni Lvivben a vonatról, s azóta Uzshorodon propagálná az ukrán eszmét. Írását azért bátorkodom mégis az olvasó figyelmébe ajánlani, mert nem árt időről időre vetni egy pillantást önmagunkra, kárpátaljai magyarokra a többségi nemzet szemszögéből. Egyúttal közelebbről megismerkedhetünk azokkal, akik hírt visznek rólunk Galíciába.

„Az elmúlt három napban egymás után két lengyel újságíró is ellátogatott Ungvárra, hogy tisztázza, milyen a helyzet a városban – írja Havros. – Azt hiszem, benyomásaik nem keltenek szenzációt a világsajtóban. Mert a keleti és déli régiókkal ellentétben itt minden nyugodt. »Igazi európai város. Mint Lengyelországban!« – nézegették Ungvárt a lengyel kollégák az ismerkedő séta alkalmával. Én csak mosolyogtam illedelmesen.
Mindazonáltal ezekben az Ukrajna számára nehéz időkben Kárpátalja mégsem vált az instabilitás és fenyegetés egy újabb övezetévé. Az ukrán–magyar vita a két tábor szélsőségesei között jobbára az interneten és a kommentárok között zajlik. Régi botránykő az emlékmű, amelyet a magyar törzsek Kárpátokon való átvonulásának 1100. évfordulós ünnepségei idején emeltek a Vereckei-hágón. Vitathatatlan, hogy a magyarok hódítókként érkeztek ide. Ezt tanúsítják régi okleveleik is, melyek az itteni szlávok meghódításáról számolnak be.
Így a Kárpátalja teljesen ukrán területén – a Verhovinán – épült emlékmű fogadtatása a kezdetektől negatív volt. Azonban a magyarok ragaszkodtak az elképzeléshez. Végül a hatalom mintegy beleegyezett a dologba, bár az emlékmű, állítják, máig nem rendelkezik minden dokumentummal. Viszont van ok a provokációkra. Azóta a hét magyar nomád törzs emlékműve állandóan a figyelem középpontjában áll. Mintha nem is létezne más téma az ukrán–magyar kapcsolatokban. Rég ideje volna átvinni az emlékművet a megye magyarlakta területeire, ahol a helyi lakosok gondozhatnák és védhetnék a támadásoktól.
És ím, Oroszország épp, hogy csak nekilátott a Krím megszállásához, amikor a „viszály emlékműve” ismét fellángolt. Ez a szinkronitás mindjárt óvatosságra intett. A sajtó nyíltan orosz provokációt emlegetett. Szerencsére mindkét vitázó fél kitartásról és józan észről tett tanúbizonyságot. Sőt mi több, olyan dolgok történtek, amelyekről korábban álmodni sem lehetett. Tyahnyibok találkozott Magyarország ukrajnai nagykövetével. A Szvoboda és a magyar szervezetek képviselői Beregszászban közös egyetértési memorandumot fogadtak el. Magyarország külügyminisztériuma Ukrajna területi egységének támogatásáról nyilatkozott. És végül az utolsó lépés: Beregszász közössége többé nem adja bérbe helyiségét fogadóirodának Kovács Bélának, a radikális Jobbik párt tagjának, aki kijelentette, hogy a krími referendum a »demokrácia ünnepe« volt.
Tehát az ukrán–magyar kapcsolatoknak a Kreml által remélt kiéleződése helyett ennek az ellenkezője következett be: csökkent a viszony feszültsége. Ez egy igen örömteli tendencia, amely a vidék ukránjainak és magyarjainak pragmatikus gondolkodásáról tanúskodik.
Ám Moszkva újabb provokációval kísérletezett: a »negyedik keleti szláv néppel«, »Karpatszka Rusz ruszinjaival«, akik Oroszországtól kérnek segítséget. Azonban az esetnek nem lett folytatása, miután moszkvai csatornákon keresztül közzétették annak az odiózus önjelölt »cárocskának« a nyilatkozatát, akinek a szóbeszéd szerint rég problémái vannak a józan ésszel.
Sőt mi több, Viktor Baloga, aki a meghatározó politikai szereplők egyike Kárpátalján, meglepően élesen nyilatkozott erről: »Nem léteznek Kárpátalján semmiféle oroszbarát, s még kevésbé befolyásos ruszinok. Csupán egy marginális csoportocska létezik, amely régóta a szomszédos államra dolgozik, s nem is leplezi kapcsolatait VVP komájával (azaz Viktor Medvedcsukkal)«.
A »marginális csoportocskára« vonatkozó kijelentés annál is fontosabb, mivel éppen Munkács – Viktor Baloga szülővárosa – a »ruszinok« központja. Ungváron sosem voltak vevők az efféle a politikai intrikára. Összességében az utóbbi hónapok eseményei megmutatták, hogy a »ruszinság« mint aktív politikai mozgalom nem létezik Kárpátalján. Ez az internet és a fizetett technológusok világa.
A kárpátaljai események semmiben sem különböznek a forradalom lefolyásától Nyugat- és Közép-Ukrajnában. Minden ugyanolyan: a tiltakozó majdanok, a nagygyűlések, a barikádok, a megyei adminisztráció ostroma, a kárpátaljai század Kijevben, a kék-sárga zászlók és a „Dicsőség Ukrajnának” felkiáltások. Semmiféle különleges jelszót nem vetettek fel a kárpátaljaiak, ami az ukrán politikai nemzet kialakulásáról tanúskodik Szumitól Ungvárig.”

Ebben az írásban mindenekelőtt az a lekezelő felsőbbrendűség és arrogancia szúr szemet, amellyel Olekszandr Havros a magyarokat kezeli. Eddig sem volt titok, hogy a szerző nem szeret bennünket különösebben. Korábbi publikációiban felrótta nekünk egyebek mellett, hogy a kárpátaljai magyarság egy része a megbukott Régiók Pártját támogatta.
Csakhogy Olekszandr Havros nem az a félművelt firkász, aki nincs tudatában annak, mi mindent nem tud, s ezért gátlásai sincsenek, valahányszor tollat ragad. Amikor ő azzal hozakodik elő például, hogy a magyarok Kárpátalján hódítók, s az Árpádék által itt-talált szlávokat a mai ukránok őseivel azonosítja, nem a tudatlanságát bizonyítja, hanem egy ukrán értelmiségi eltökéltségét, hogy továbbra sem szándékozik tisztességes párbeszédet folytatni a magyarsággal a közös múltról, jelenről és jövőről.
Intelligens ember belátja – ha akarja –, egyenlő felek párbeszédét nem lehet arra alapozni, hogy ki volt itt előbb, s hogy ebből következik-e, ki, hová állíthat emlékművet, s hová nem. Azt kell feltételeznünk tehát, hogy Havros nem tekint bennünket egyenlő félnek.
Intelligens ember tudja, hogy egy valódi közösség nem lehet politikailag homogén – távolról sem minden magyar támogatta az előző maffiahatalmat. Azzal is tisztában kell lennie, hogy stabil, hosszú távra tervező társadalmat kizárólag törvényekre és törvényes rendre lehet alapozni, s nem arra, hogy pillanatnyilag ki kit tud túlkiabálni, ki kire tudja ráerőltetni az akaratát. Feltételezhetjük tehát, hogy az országban történtek ellenére, a fennen hirdetett európai orientáció ellenére Olekszandr Havros nem hisz a törvényekben és a demokráciában.
Amennyiben Havros úgy gondolja, hogy 2014 februárja után ott lehet folytatni a handabandázást az államalkotó nemzet entellektüeljének gőgjébe merevedve, ahol tavaly ősszel abbahagyta, annak az lehet az egyetlen magyarázata, hogy semmit sem tanult az elmúlt hetek ukrajnai eseményeiből.
Ha ugyanis tanult volna, belátná például, hogy a Janukovics-jelenség megismétlődésének egyetlen ellenszere, ha Ukrajna azonnal hozzálát a jogállam kiépítéséhez. Jogállamban pedig a törvény előtt mindenki egyenlő, vagyis a magyarságnak is joga van a maga kultúrájához, a maga történelméhez, a maga emlékműveihez, s ahhoz is, hogy közösségként saját önkormányzattal rendelkezzék. Lefordítva mindezt a vereckei emlékmű esetére: a honfoglalási emlékmű magánterületen álló magántulajdon, aki tehát kárt tesz benne, az bűnt követ el, amelyet a törvény büntetni köteles, a közerkölcs pedig elítélni, mint olyan cselekedetet, amely a társadalom alapjait veszélyezteti.
További tanulság, hogy a Krím orosz megszállása az erre kevésbé fogékonyaknak is bizonyította, hogy Ukrajna nem alakítója a geopolitikai folyamatoknak, hanem elszenvedője. Ha nem volna ennyire tragikus a helyzet, félig-meddig tréfásan akár azt is mondhatnánk, hogy immár teljes joggal üdvözölhetjük az ukránokat azon közép-európai nemzetek népes táborában, amelyeket az elmúlt évszázadokban ugyancsak megtépázott az európai nagyhatalmak és Oroszország szembenállása, s akiknek így vagy úgy, de egytől egyig meg volt a maguk Trianonja. Olekszandr Havrosnak és elvtársainak már csak ezért is ideje volna leszállni a magas lóról, s mielőbb bekapcsolódni a közép-európai együttműködésbe, amely a V4 révén az utóbbi időben intézményesülni látszik, s amely a meglévő ellentétek ellenére mégiscsak egy eszköz lehet ahhoz, hogy a térségben élők valamiképpen közösen ellenálljanak a Kelet és Nyugat közötti árapály erőinek, melyek folyton széttépéssel fenyegetik őket. Másként fogalmazva: Ukrajnának és az ukránoknak barátokat, szövetségeseket kellene keresni a szomszédságban, s nem ellenséget gyanítani mindenkiben, aki nem hajlandó feltétel nélkül behódolni, feladni önazonosságát.
Érdemes szót ejteni a vitakultúráról, a közbeszédről is. Sajnos az az elfogadott mifelénk, hogy egyféleképpen beszélünk, ha a saját közösségünkhöz szólunk, s másképpen, ha a „többiekhez” intézzük szavainkat. A lembergi olvasóközönség talán jópofának tartja, hogy Havros úr felveti, vinnénk magyarlakta területre ukrán földről az emlékművűnket, de vajon előrébb viszi ez közös ügyeink megoldását? Aligha. Ráadásul a szerzőnek Ungváron pontosan tudnia kell, hogy mit jelent a magyarok számára Verecke, s milyen reakciót válthatnak ki az efféle „poénok”.
A pedagógusok jól ismerik a jelenséget: azok a gyerekek, akiktől családi körben nem követelik meg az általánosan elfogadott viselkedési normák betartását, azok erre akkor sem képesek tökéletesen, amikor közösségbe kerülnek, illetve nyilvánvalóan kényelmetlenül érzik magukat a bőrükben, folyton kiesnek a szerepükből. Ideje volna mindannyiunknak elkezdeni a mintának tekinthető európai módon kommunikálni és gondolkodni, hogy egymás tisztelete, egymás jogainak és érzéseinek tiszteletben tartása ne legyen olyan idegen a számunkra, mint az utcai csavargáshoz szokott gyereknek szeptember elsején az öltöny és a nyakkendő.
Ez alól az államalkotó nemzet sem jelenthet kivételt. A kétségtelen, felháborító és elfogadhatatlan oroszországi beavatkozástól függetlenül egyértelmű: a Krímben és Délkelet-Ukrajnában történtek annak is betudhatók, hogy a többségi nemzet az elmúlt 20 évben nem tudott megtanulni kommunikálni az oroszajkú közösségekkel, nem tudta meggyőzni őket, hogy Ukrajna egy olyan állam, ahol otthon érezhetik magukat, ahol beleszólásuk van a dolgok alakulásába, ahol nem beolvadásra ítélt alárendeltekként, hanem egyenrangú félként élhetnek együtt az ukránokkal. Ha igaz is, hogy az oroszpárti tüntetéseket oroszországi provokátorok szervezték Donyeckben és a többi kelet-ukrajnai nagyvárosban, a résztvevők többsége mégiscsak ukrán állampolgár volt, akik a jelek szerint nem éreztek lelkiismeret-furdalást amiatt, hogy a saját országukat verik szét azzal, amit tesznek. Vagy vegyük a krími ukrán katonákat, akiknek a többsége egyszerűen átállt az ellenség oldalára, jobb esetben csendben hazaoldalgott. Ők már annak a bizonyos ukrán politikai nemzetnek a tagjai volnának, amelyet Havros úr emleget? Aligha. Ezek az emberek még mindig nem öntudatos polgárai az országnak, csupán a lakói. Ezért sem jelentett számukra különösebb nehézséget, hogy az ukrán útlevelet oroszra cseréljék.
Mi kárpátaljai magyarok is – a megye ukrán-ruszin lakosságával egyetemben – egyre azt várjuk, hogy az ország elitje meggyőzzön bennünket arról, Ukrajna nem a törvénytelenség, a káosz és az erőszak országa, hanem egy olyan közösség, amelyben lehet jövőnk. Amíg ez be nem következik, mindaz, amit a szerző Kárpátalján tapasztal, nem a „pragmatikus gondolkodás” és a „formálódó nemzeti egység” nyugalma lesz, hanem sokkal inkább a várakozás és a bizonytalanság csendje. De ugyan kinek lesz kedve bekapcsolódni a „párbeszédbe” az ország jövőjéről, ha az alaphangot újra az arrogáns Olekszandr Havros és elvtársai adják meg?