„Harapós méhek” és szorgos „nárciszok”

A Nagyszőlősi járásban, Nagypalád szomszédságában helyezkedik el Fertősalmás. Rovatunk mostani részében többek között a település néhány kézművesét mutatjuk be.

Aki szebben akart élni

Botos Magdolna gyerekkorában leste el a kézimunkázás fortélyait idősebb nőrokonaitól.

– Már gyerekkoromban nekikezdtem a kézimunkázásnak. Annak idején, ha valaki egy kicsit is jobban vagy szebben akart élni, akkor ragaszkodott az ilyesmihez. Kezdetben különböző szövéseket csináltunk. Ha láttunk egy szép mintát az idősebbek kézimunkáin, azt átvettük, s tettünk bele esetleg egy kis fantáziát. Annak idején még a lepedők, abroszok, kendők is mind szőve voltak. Ezeket vittük staférungba. Volt egy olyan falusi szokás, hogy az anyós benézett a sifonyba, hogy a fiatalasszony mit visz magával. Ha valaki nem tudott kézimunkázni, vagy megvette a munkákat, vagy a család összeadta: ki egy lepedőt, ki egy kendőt, párnát. Mert ezek minden lánynak meg kellett, hogy legyenek. El se tudtuk volna akkoriban képzelni, hogy ha nincs valami, szaladunk a boltba és megvesszük. 1980-ban kezdtem el megrendelésre is kézimunkázni. A muszájság vitt rá. Hiába mondják, hogy ma szegény világ van, egyáltalán nem az. Amióta járnak ide a hollandok, nagyon sokat kézimunkázok megrendelésre. Elkezdtem igéket is kivarrni keresztszemmel. De nemrég hoztam régi, kidrukkolt anyagokat is, hogy legyen mivel elfoglalnom magam. Az igés képekért szoktak is jönni néha. De más kézimunkákért már nem.

Fényképkopogtatás

Kondor József iskolásként lett egy kőfaragó munkása, tanítványa.

– Tizennégy éves voltam, amikor egy nagypaládi sírköves eljött az iskolába, mert munkásokat keresett. Elszegődtem mellé. Megmutatta, hogyan kell betűket írni márványra. Egy hónap alatt meg is tanultam. Katonaságig nála dolgoztam, utána pedig már itthon, egyedül. Nagyon sokat változott közben a technika. Régen például kocka betűket írtak fel a kőre, én viszont elkezdtem írottakat. Előbb lerajzoltam, majd megkarcolgattam a vonalakat, és utána kezdtem el kivésni. A mester még egyszerű kalapáccsal dolgozott, ami ki volt élezve, bekockázva, és azzal kalapáltuk ki a formákat. Ma pedig már nem is kézzel, hanem számítógépen keresztül megy az írás. Ami nekem 1-2 napba kerülne, az a gépnek másfél óra. De szoktam még kézzel is írni. Régen kézzel kellett a képeket is belekopogtatni a márványba. Most az is géppel megy. Műkővel dolgozom, amit cementtel bekavarok, az 3–5 nap alatt megköt, s akkor kezdem el csiszolni. Nemcsak a szakma fortélyai változnak, az igények is. A fejfa formáján igyekszem minden évben változtatni valamit, hogy ne legyen mindegyik egyforma. Gyakran megesik, hogy meglátnak az emberek valahol egy sírkövet, és mondják, hogy nekik olyan kellene. De nem nagy tételben foglalkozom ezzel. Voltak már tanulóim, de 1-2 nap után itthagytak. Egyheti kemény munka, amíg elkészül egy sírkő. Fizikai munka és aprólékosság kell hozzá. Nekem 28 éves szakmai tapasztalatom van, de még mindig van mit tanulnom. A tapasztalaton kívül munkaszeretet, elhivatottság és huzalom is kell.

Ha nem csíp, harap

– Negyvenhárom éve méhészkedem – mesélte Juhász István. 1971-ben mentem el tanulni méhészeti szakiskolába, és az egy év leteltével, 1972-ben már a kolhoz méhésze voltam. Nagyapám és apám is méhészkedett, így ragadt rám ez. Amikor 10–12 éves voltam, a rajt kellett őriznem, míg a többi fiú futballozott. Mindenben segítettem a méhek körül, vagyis mire elmentem tanulni, már mindent tudtam, hisz a gyakorlat már megvolt. Tudta a tanár is, hogy tudom azt, amiről épp magyaráz nekem. Szerették volna, ha maradok ott, de, mivel engem a kolhoz küldött el tanulni, haza kellett jönnöm. Tizenhat éves voltam akkor, és el is kezdtem dolgozni. Katonaságig Almáson voltam. Akkor apámmal közösen 140 családunk volt. Katonaság után még 1–1,5 évig ott voltam, aztán összecsaptak bennünket a péterfalvai kolhozzal, ezért el kellett mennem Forgolányba (Forgolány a tiszapéterfalvai Határőr Kolhozhoz tartozott – a szerk.). Egyedül gondoztam 180 családot. Nem volt ez könnyű munka, hiába mondták sokan, hogy én csak lógok. Pedig ha a méh nem csíp, akkor harap. Sok odaadás kell ehhez. A kolhoz mellett pedig még itthon is voltak méheink, 150 család is. Most 110 van, kint a kertben, amerikai típusú kaptárakban. Ezekben van egy nagy keret, amin a fészek van, a többi pedig csak feleakkora, hogy az anya ne tudja befiasítani őket. Azokon csak méz van. Egyedül gondozom őket. A feleségem szokott besegíteni. A méhészkedésre rossz hatással van a permetezés. Volt, hogy 40 családom hullott el. De mit csináljon az ember? Mindenki meg akar élni valamiből. Ha elhullik, hát szaporodik tovább. A mézeladás viszont a padlón van. Nincs piaca. Régen úgy tudtuk leadni, hogy ha literjéért itt 2,50-et fizettek, akkor 2,50 volt az ára Szőlősön, Ungváron, de még Moszkvában is. A szabad piacgazdaságban nem így van. Én meg nem tudok kimenni 5-6 literrel a piacra, mert elácsorgom a napot, és nem is biztos, hogy el tudom adni. Aki tudja, hogy van nálam méz, az eljön, de annyira nem vásárolják. Luxuscikknek számít. Nem olyan, mint a kenyér, ami mindennap kell. Ezt tudják nélkülözni. Nem igazán tanítottam még senkit meg erre. A kisunokámban van reménységem, hogy lesz majd időm foglalkozni vele, és megtanítani a méhészetre.

Kerék, hordó, bölény

A 82 esztendős Szirmai Antal a kolhozidőkben több mesterséget is kitanult.

– Tizennyolc éves voltam, amikor a kolhozelnök betett a kerékgyártó műhelybe, ahol kitanultam ezt a mesterséget. Hét évig voltam ott, utána áttettek a bodnárműhelybe. Na de ezt is meg kellett tanulnom előbb, ezért Salánkra kellett bejárnom 6 hónapon keresztül. De egy kicsit okos voltam, mint ahogy most se vagyok buta, és 3 hónap alatt megtanultam a kézi és a gépi munkát is, és dolgoztam tovább. Tizenhat évet húztam le a hordóknál. A kolhoznak volt egy konzervgyára, oda kellettek a hordók. Nehéz munka volt, mert mindent kézi erővel kellett csinálni. Mindig csak egy ember dolgozott mellettem, de hamar megunták. Nem volt könnyű egy 3 kilós kalapácsot kongatni egész nap, és sok türelem is kellett, mert összerakás közben sokszor szétömlöttek a darabok, és újra kellett kezdeni. Száz- és ötszáz literes hordókat is csináltunk. Azokhoz már nem volt elég egy segítő. A kolhoz konyakos hordókat vett meg vagonszámra, és azokat kellett átdolgoznunk. Egy hordót szétütöttünk, és abból pótoltuk ki a többiben a hiányzó dongákat. Újakat nem készítettem itt, csak Salánkon. Otthonra csináltam kisebbeket, még egyliterest is. A hordómunkáról később áttettek az ácsokhoz csoportvezetőnek. Csupa fiatal közé kerültem. Azok valamennyire kitanulták a szakmát, de végül nem folytatták tovább. A műhelyben ajtókat, ablakokat is készítettem 3 évig, de már korábban „elloptam” a mesterséget. Mindenhez kell egy kis huzalom. Szuveníreztem is a végén. Sasokat, medvéket, bölényeket faragtunk ki fából. Azt mindenkinek magának kellett megtanulnia. Ha egy darab nem sikerült, kidobtuk és vettük a következőt. Összesen 29 évet húztam le a kolhozban. A szerszámok, amikkel dolgoztam, még most is megvannak. Nem adtam oda őket senkinek, mert úgy éreztem, hátha megfiatalodok, és kellenek majd még. Eddig senki se vállalta, hogy megtanulná tőlem a szakmát, de van most egy fiatalember, aki kérte, hogy tanítsam meg rá. Elvállaltam szívesen, hogy legalább egy ember legyen, aki továbbviszi a mesterséget.

Almási nárciszok

Tegze Gabriella néptáncok­tatással veszi ki a részét a hagyományőrzésből.

– 1998-ban szereztem táncpedagógusi diplomát az Ungvári Közművelődési Szakközépiskolában. Akkor kerültem Fertősalmásra, ide jöttem férjhez. A helyi óvodában kezdtem el dolgozni zenepedagógusként, majd az intézmény vezetője lettem. Az óvodásoknak főként népi gyermekjátékokat, gyerekdalokat tanítottunk. Később a Nagypaládi Művészeti Iskolában dolgoztam tánctanárként, illetve a tiszapéterfalvai kultúrház művészeti vezetője is voltam. 2007-ben pedig a helyi kultúrház vezetését vettem át. Volt egy nagyon aktív tánccsoportom, akiknek a szülei is lelkesek és segítőkészek voltak, hiszen saját pénzből varratták meg a fellépő ruhákat. De a gyerekek néptáncot valamiért nem akartak táncolni, hiába kértem. A báli, modern és diszkótáncok voltak a népszerűbbek. Úgy másfél évvel ezelőtt viszont azzal jöttek be a lányok próbára, hogy tanuljunk néptáncot… Meglepődtem, de rögtön kaptam az alkalmon, s végre elkezdtünk komolyan foglalkozni a néptánccal is. Kezdetben nehezen ment nekik, hisz meg kellett tanulniuk magát a tartást és a lépéseket is, de azért haladunk lassan. A szülők most is segítenek, támogatnak. Húsz tagja van a Nárcisz Néptánccsoportnak. Közöttük csak két fiú van, ezért nem egyszerű kitalálni, hogy mit is táncoljunk, mi az, ami szép és mutatós is úgy, hogy jóformán csak lányok táncolják. Eddig karikázót, viski, délalföldi és szatmári táncokat vittünk színpadra. Lassan, de biztosan haladunk.

A kézművesség és a nagyipar

– Gyerekkorom óta érdekelt az asztalosmesterség – tudtam meg Seres Csabától –. Nagyapám kerékkészítő volt, s apám is szerette az ilyesmit. A szakmát nem tanultam, hanem loptam. Egyik-másik mestertől megkérdeztem, mit hogyan kell csinálni, utánaolvasgattam, aztán sokszor a magam baján, de kitanultam. Húszéves korom körül már komolyabban is foglalkoztam vele, megrendeléseim is voltak. Kezdetben függönytartókat készítettem, utána jöttek az asztalok, székek, ajtók, ablakok, bútorok. Ma is foglalkozom vele, de ez nem olyan mesterség, amiből el lehetne tartani a családot. Nagyon kiszorítják a famunkákat a műanyag dolgok. A fabútorra rengeteg pénzt kell áldozni. Ezért én a legtöbb bútort bútorlapból készítettem, mert az olcsóbb és az emberek jobban meg tudták fizetni. Volt, hogy újságban látott képről választották ki, mit szeretnének. De kell persze a közös megegyezés is. Egyedül dolgozom. A gépeim közt sok olyan van, amit magam készítettem. De haldoklóban van ez a szakma, mert a nagyiparral, a nagy cégekkel nem lehet versenyt tartani.

Alkalom szüli a … vőfélyt

Mihók Gábor vőfélyként járja a lakodalmakat.

– Négy évvel ezelőtt kezdtem el vőfélykedni. Nagyjából úgy indult ez nálam, mint ahogy a mondás tartja: „Alkalom szüli a tolvajt” – esetemben a vőfélyt. Egyik unokatestvérem, Juhász László vőfélykedik, s egyszer úgy alakult, hogy egy napra két lakodalma lett volna. Szólt, hogy ki kellene segítenem. Azt mondta, ad szöveget, verseket és instrukciókat is, de kb. egy hetem van arra, hogy ezeket megtanuljam. Elvállaltam. A lagzin jobban izgultam ugyan, mint az államvizsgám előtt, de jól sikerült, nem akadtam meg a versekben, sőt, meg is dicsértek sokan, és rögtön fel is kért vőfélynek néhány pár. A pozitív megerősítés sokat segített, s mivel a nyaraim szabadok voltak, és a munkám is megengedte, igent mondtam, s lassan beindult az egész. Akkoriban még Sárosorosziban laktam, de a környező településekre kevés alkalommal mentem, mert arrafelé több vőfély is volt. A Tiszántúlra jártam inkább, s mivel közben Fertősalmásra költöztem, egyre többen ismertek meg errefelé. Inkább erről a környékről szoktak lakodalomba hívni, de voltam már Ungváron, Aknaszlatinán és Magyarországon is régi osztálytársak esküvőjén. A lagzik előtt mindig megbeszélem a párokkal a forgatókönyvet, hogy mi az, amit szeretnének vagy nem szeretnének, esetleg milyen szokások vannak náluk. Nemrég egy nagypaládi tanárnő, Oroszi Zsuzsanna, aki a település népszokásairól írta egyik szakmunkáját, átadta nekem a lakodalomra vonatkozó részt. Szeretnék majd azokból a versekből is megtanulni párat, hisz minél változatosabbak a versek, annál szebb az összkép.

Íme egy a Gábor által használt versek közül: „Aki az előbb még itt táncolt előttünk hajadon fővel,/most íme, itt áll előttünk díszes fejkötőben./Asszony lett a lányból, a bimbóból rózsa,/ezt mondja a nóta már sok-sok száz év óta./Kívánjunk hát nekik sok-sok gazdagságot,/de mindenekelőtt tengernyi boldogságot./Éljen az ifjú pár!”

Reméljük, sok fertősalmási fedezi majd fel a közeljövőben a szülőfalujában ma is élő és kézzelfogható értékeket, hisz van még kitől ellopniuk, ellesniük egy-egy mesterséget.

Akinek van kiegészítenivalója Fertősalmás múltjához, jelenéhez, hagyományaihoz, értékes tárgyaknak, iratoknak van a birtokában, és azt szívesen megmutatná, jelentkezzen levélben szerkesztőségünknél.