Mozgósítás és tiltakozás

Kárpátalja-szerte folytatódnak a vasárnap kezdődött tömeges tiltakozások az újabb mozgósítási hullám ellen. Az anyák, feleségek és leányok nem véletlenül álltak tömegesen az autók elé.

Hétfőn, július 28-án nemcsak a kulcsfontosságú Kijev–Csap országutat zárták le a férjeikért, fiaikért, apáikért aggódó nők, a másodrendű utakon is sokfelé megbénult a forgalom hosszabb-rövidebb időre a megyében. A Beregszászi járásban például a Munkácsra, Ilosvára, Nagyszőlősre vezető utakat egyaránt lezárták Gáton, Beregújfaluban, Kígyóson és Nagymuzsalyban. Négy településről jelentettek útlezárásokat a Huszi járásból is, az Ilosvai járásban pedig a tiltakozók a hadkiegészítő parancsnokság helyi épülete előtt tüntettek.

Július 29-én reggel több százan gyűltek össze a munkácsi, illetve a beregszászi hadkiegészítő parancsnokság épülete előtt is. Munkácson az indulatos népsokaság lezárt néhány környező utcát a forgalom elől. Az emberek között feltűnt Lengyel Zoltán munkácsi polgármester, valamint Olekszandr Moskovszkij városi hadbiztos. A polgármester ígéretet tett, hogy július 31-ig a munkácsiak közül senkit sem küldenek a terroristaellenes műveletek övezetébe, s a városi tanács is ülésezni fog, amelyen a képviselők az ország vezetőihez intézett felhívást fogadnak majd el, melyben kérni fogják, hogy kizárólag önkénteseket mozgósítsanak a harcok térségébe, a kárpátaljai behívottak pedig maradjanak a megye területén.

Lassan egy napja járhatatlan a Kijev–Csap országút. A tüntetők a szomszédos településeket összekötő utakat is blokád alá vették, így kerülni legfeljebb Beregszász irányában lehet.

A legnehezebb dolguk a demonstrálóknak a feldühödött járműtulajdonosokkal van, akik esetenként attól sem riadnak vissza, hogy nekihajtsanak a gyalogosátkelőn csoportosuló nőknek. Esetenként a rendőrség is beavatkozott a tüntetők és az autósok közötti konfliktusokba. Igaz, volt rá példa, hogy a gépkocsivezetőket vették védelmükbe.

A legmeglepőbb az volt, hogy kezdetben a hatóságok alig reagáltak az eseményekre. A beregrákosi tüntetők például a megye vezetőivel szerettek volna találkozni, ám hiába telefonáltak többször is Ungvárra, senki nem állt velük szóba. A Huszti járásban akadt hivatalnok, aki a tüntetők hívására visszaüzent, hogy írjanak levelet az államfőnek a problémáikról. Ugyanakkor mások segítettek megfogalmazni a tüntetők követeléseit, s így a híradásokból ítélve született néhány felhívás a megyei és a fővárosi hatóságokhoz, amelyekben a sorozás leállítását követelték az aláírók.

A demonstrálók követelései alapvetően ugyanazok mindenütt: ne vigyék el a családfenntartókat a háborúba, főleg úgy ne, hogy a hatóságok sem a behívottak kiképzéséről, sem a felszereléséről, de még csak a megfelelő ellátásáról sem képesek gondoskodni. A plakátokból és tudósításokból ítélve a tüntető lányok és asszonyok emellett rendre felteszik a kérdést: miért nem kapnak behívót az ország elitjéhez tartozók és fiaik?

Mielőtt bárki a szememre vetné, hogy magyarként az ukrán állam védelmét szolgáló erőfeszítések ellen ágálok, jusson eszébe, hogy a mozgósítás elleni tiltakozások nem Kárpátalján, hanem a szomszédos Galíciában kezdődtek, tehát egy olyan régióban, ahol elviekben nagyobb lánggal kellene lobognia a hazafias érzületnek. Ha viszont nem hevülnek különösebben az emberek a hágó túloldalán sem, akkor az itteni magyarok sem vádolhatóak különcködéssel, vagy különleges kárpátaljai mentalitással.

Ha az okokra vagyunk kíváncsiak, tegyük fel a kérdést úgy, ahogyan azt nemegyszer maguk a tiltakozók is felteszik: ugyan miért lenne hajlandó ma bárki az életét kockáztatni? A polgárok és az állam viszonyának, az államhatalom forrásának szemléltetésére gyakran használják a társadalmi szerződés fogalmát. Leegyszerűsítve a dolgot azt mondhatnánk, hogy a társadalmi szerződés nem más, mint egy hallgatólagos megállapodás a polgárok és az állam között, amelyben az előbbiek vállalják, hogy betartják a törvényeket, megfizetik az adót, s ha kell, megvédik az országot a külső ellenségekkel szemben. Az állam a maga részéről viszont garantálja a törvényes rendet, polgárai fizikai és vagyoni biztonságát.

A független Ukrajna történetének ismeretében bátran állíthatjuk, hogy Ukrajnában gyakorlatilag soha nem létezett társadalmi szerződés: az állam jó esetben nem törődött a polgáraival, rossz esetben igyekezett megkárosítani őket. A polgárok ezért joggal érezték és érzik úgy, hogy ők semmivel sem tartoznak ennek az államnak. Némi túlzással akár azt is mondhatnánk, hallgatólagos megállapodás volt érvényben arra vonatkozóan, hogy egyik fél sem támaszt elvárásokat a másikkal szemben, ha az békén hagyja őt.

Csakhogy Ukrajna keleti részén kitört a háború, s az ország újdonsült vezetése, az államhatalom megtestesítői úgy döntöttek, hogy áldozatra szorítják a népet, az ágyútöltelék szerepét szánják sok ezer férfinak Ukrajna történetének eddigi legvéresebb fejezetében. Amíg úgy tűnt, hogy az oroszbarát szeparatisták megfékezését sikerül elérni a nemzeti beállítottságú ukrán önkéntesek besorozásával, az ország hallgatott; az emberek nyilván úgy gondolták, mindenkinek magánügye, hogy mire teszi fel az életét. Csakhogy eljött az a pillanat, amikor a behívások tömegesekké váltak, a háborúról érkező hírek pedig bebizonyították, hogy az ország vezetői nem igazán urai a helyzetnek, hiszen nemegyszer rosszul felszerelt, nem megfelelően kiképzett, nélkülöző katonákról érkeztek beszámolók, s mindennaposakká váltak a halálhírek is.

Akár tetszik Ukrajna vezetőinek, akár nem, az emberek többsége ma így teszi fel a kérdést: hát „ezekért” áldozzam fel az életem? Az ő szemükben az ukrán elit felelős az ország szétrablásáért, a mindent átható korrupcióért, az igazságszolgáltatási rendszer szétzüllesztéséért. Mondhatják a tavasszal hatalomra jutott politikusok, hogy mindez már a múlté, ma már egy új hatalom kormányoz Kijevben, ám hosszú évek züllését nem lehet egyik pillanatról a másikra meg nem történtté tenni.

Jussanak csak eszünkbe a legutóbbi napok történései, hogy a háborús helyzet kellős közepén a Janukovics elnököt februárban elkergető pártok a mielőbbi parlamenti választások reményében szétverték a kormánykoalíciót. Emiatt a mély gazdasági válságban vergődő ország törvényhozásának nem sikerült módosítania a költségvetést, sőt még a háború folytatásához szükséges pénz elkülönítését sem szavazták meg a honatyák. Mindezek után, mintegy a komédia betetőzéseképpen, a miniszterelnök tulajdonképpen megsértődött és lemondott, majd néhány nappal később visszatért posztjára…

Vannak ennél is aggasztóbb jelek. Miközben mindenki a reformokról papol, politikusainknak fél év nem volt elégséges ahhoz, hogy végrehajtsák az alkotmány beígért módosítását, elindítsák a közigazgatási reformot, elfogadják az új választási törvényt és kiírják a parlamenti választásokat. Valójában ezen égetően szükséges lépések egyikét sem tették meg, holott ezzel igazolhatták volna, hogy a társadalmi szerződés megkötésére törekszenek.

Hiheti ezek után bárki ebben az országban, hogy vezetőink mindent megtesznek a helyzet normalizálása, az áldozatok minimalizálása érdekében? Aligha.

Hogy akkor mire számíthatunk? Ha az államnak nem sikerül meggyőznie a polgárait arról, hogy teljesíti a rá eső részt abból a bizonyos társadalmi szerződésből, aligha várhatjuk, hogy az emberek lehajtott fejjel vonuljanak a vágóhídra, vagyis (bizonyára) erősödni fog a tiltakozás. Hogyan lehet meggyőzni a polgárokat? Például úgy, hogy a hatóságok helyi képviselői szóba állnak a tiltakozókkal, s nem dugják homokba a fejüket a konfliktusok idején.