A nap verse: Németi Anett: Szalmaláng

Már térdig ér a lusta köd, 
szivárvány-ajtókat nyitok, 
s az ezüst boltívek mögött 
egy külső héj, egy gyenge tok, 
alantas testszövet feszül – 
négyzetméternyi könnyű gyász – 
egy furcsa céda újra szül, 
s belém tapad a sűrű máz – 
fehér illúzió-burok, 
a mag belül atom-hideg, 
eredetemhez eljutok, 
de már tudom, nem éri meg. 

Körül lapos, otromba űr,
elhal hitem, a szalmaláng,
a kimúlt test erőtlenül
igyekszik kelteni magát,
remélve, hogy, mint gyíkfarok
a semmiből megint kinő
az öntudat, az agyhalott –
így álmodozva várja ő.
Lélegzet nélkül úgyse megy,
hiába hibernáltalak.
Hiányoznak az istenek,
a szintézis, s a sejtfalak.

Forrás: kmmi.org.ua