A magyar ősrégészet és barlangkutatás úttörője

A barlangok különleges, zárt világok, melyek nem egyike csodálatos cseppkövekkel, kristálytiszta földalatti folyóval vagy tóval ejti ámulatba az embert. Emellett különleges ökoszisztémákat is rejtenek, s az őslénytan, illetve az embertan kutatói is megannyi maradványát lelik itt fel az ősidők rég kihalt állatainak, valamint rájuk vadászó távoli őseinknek. Ám értő szem kell ahhoz, hogy valaki felfedje évezredek vagy évmilliók emlékeit őrző múltjukat. Ilyen értő szeme volt a horvát-magyar származású, önmagát magyarnak valló, ám horvát gyökereit sem megtagadó Kadic Ottokárnak, a magyar barlangkutatás és ősrégészet úttörőjének, aki egy hosszú életen át szorgalmasan kutatta Magyarország barlangjait, s nagy szerepet játszott a magyar ősemberkutatás beindulásában.
Ópazovától a Bükk barlangjaiig
A Száva alsó folyása és a Drávát magába fogadó, szélesen hömpölygő Duna között terül el egy történelmi-földrajzi régió, a középkorban főleg finom borairól nevezetes Szerémség, mely a „török világ” előtt Magyarországhoz tartozott, s zömmel magyarok lakták, ám ők az oszmán uralom idején elenyésztek, a területet szerbek és horvátok népesítették be, a török kiűzése után pedig a vidéket a Magyarországgal perszonálunióban lévő Horvátországhoz csatolták. A XVIII. és a XIX. században azonban magyarok is költöztek ide a Bácskából, illetve a Dunántúlról, s Kadic Ottokár is horvát apa, de magyar anya, Forkly Auguszta gyermekeként látta meg a napvilágot a Szerémség déli részén fekvő Ópazova községben 1876. július 29-én. Családjuk viszont hamarosan a Szerémségtől nyugatra fekvő Szlavóniába, Oriovác helységbe költözött, s a kis Ottokár itt élte le gyermekéveit. Gimnazista diákként sokat túrázott a horvát tengerpart fölé magasodó, víznyelőkben, föld alá bukó folyókban, vízfolyások által kivájt barlangokban bővelkedő Karszt-fennsíkon, és a hegyvidéket járva, „beleszeretett” a földtanba. Emellett az őslénytan is érdekelte, így gimnáziumi évei után karsztgeológiai és gerinces paleontológiai tanulmányokat végzett a Zágrábi Egyetemen, majd a müncheni Lajos Miksa Egyetemen. Ezt követően, 1900-ban a bajor főváros állattani intézetében helyezkedett el, s egyik német munkatársa hívta fel a figyelmét arra, hogy volt zágrábi geológiatanára, Gorjanovic Kramberger Károly nem sokkal korábban gazdag őslénytani leletanyagra bukkant egy horvátországi barlangban. Ez a felfedezés keltette fel Kadic érdeklődését a barlangok mint paleontológiai lelőhelyek iránt, s alig várta, hogy maga is feltárásokat végezhessen Magyarország földje mélyén. Így a következő évben hazatért, és a Magyar Királyi Földtani Intézet munkatársa lett.
A századelőig vitatott kérdés volt, hogy éltek-e ősemberek a Kárpát-medencében. Mert igaz, hogy 1891-ben Miskolcon, az Avas hegy lábánál, építkezés közben lapos, férfitenyérnél nagyobb, végükön csúcsosodó kődarabokat találtak, melyeken pattintásnyomokat lehetett látni, úgy néztek ki, mintha megfaragták volna őket. A leletek a nagy polihisztorhoz, Herman Ottóhoz kerültek, aki – megvizsgálva azokat – kijelentette, hogy a kövek őskori szakócák (marokkövek), melyeket szerszámokként, amolyan kézi baltákként használtak távoli elődeink, s kijelentette: a kőeszközök léte bizonyíték arra, hogy Magyarország területén is éltek ősemberek. A hazai tudományos élet meglehetősen vaskalapos vezetői azonban kétségbe vonták, hogy csakugyan kőkori szerszámokról van-e szó. Herman Ottó tudta: újabb bizonyítékokra van szükség, ezért arra biztatta a kutatókat, hogy vizsgálják át a barlangokban bővelkedő Bükk-hegység földalatti üregeit, kutatva az ősember nyomai után. Meggyőzte a Földtani Intézetet, hogy indítsák meg az ásatásokat, s az intézet Kadicot bízta meg a feltárások megkezdésével.
Őseink nyomában a Bükkben
A fiatal geológus-paleontológus 1906 őszén kutatóárkot vágatott a Szinva patak völgyében található Szeleta barlang előcsarnokába, melynek pleisztocén kori rétegeiben egy tűzhely maradványaira és rengeteg barlangimedve-csontra bukkant (a pleisztocén földtörténeti kor 2,6 millió éve kezdődött, 10 ezer évvel ezelőtt ért véget, s állatvilágának egyik jellegzetes faja volt a barna medvétől harmadával nagyobb, tízezer éve kihalt barlangi medve). Az ősrégi tűzhely nyomai egyértelműen bizonyították az ősember szeletai tartózkodását, így a következő év tavaszán folytatták a kutatást. Kadic – hogy a leletek korát bizonyítani tudja – fontosnak tartotta azok rétegtani rögzítését, így a barlang előcsarnokában felásandó területet 2 x 2 méteres négyzetekre osztották, és a feltárás során, földrétegről földrétegre haladva, minden egyes lelet helyét gondosan rögzítették. A 10 ezer éve tartó földtörténeti jelenkor, a holocén alsó rétegeiben neolitikumi (újkőkorszaki) cserépedény-töredékeket és csiszolt kőbaltákat, állati csontokból készített árakat találtak, a pleisztocén rétegekből pedig paleolitikumi (őskőkorszaki) kőeszközök: babérlevél alakú, pattintott kő lándzsahegyek, az állatbőrök megmunkálására szolgáló kőpengék és a pattintással előállított eszközök készítésekor keletkezett kőszilánkok kerültek elő.
Mivel Magyarországon nem volt olyan leletanyag, mellyel a Szeletában talált tárgyakat összehasonlíthatták volna, a kutató 1908 februárjában Bécsbe utazott, hogy a császárvárosban őrzött őskori eszközökkel vesse össze a szeletaiakat. Hugo Obermaier osztrák őstörténész és antropológus azonban kétségbe vonta Kadic leleteinek valódiságát, mivel a kőeszközökről hiányzott a máshol fellelt őskori kőtárgyakon megtalálható patina, úgy néztek ki, mintha nemrég készítették volna őket. Az 1911-ben a németországi Tübingenben megtartott nemzetközi paleontológiai kongresszuson viszont, melyen a magyar kutató előadást tartott ásatásairól, a neves külföldi tudósok is elismerték Kadic leleteinek valódiságát, munkamódszerét pedig mintaszerűnek minősítették.
A Szeleta-barlangban talált lándzsahegyek és pengék – babérlevelet formázó alakjukkal, mindkét oldalukon megmunkált felületükkel – sajátos stílust képviselnek, s az 1950-es évek eleje óta az ősrégészet Szeleta-kultúraként tartja nyilván az ezeket előállító, 40–22 ezer éve virágzó őskori kultúrát, melynek eszközeit az elmúlt száz esztendőben nemcsak Magyarországon, hanem Lengyelországban, Romániában és Szlovákiában is fellelték…
Kadic – munkatársaival együtt – megannyi más földalatti üreget is feltárt a Bükkben. A Büdös-pest barlangban végzett ásatások során például – számtalan kőeszköz mellett – napvilágra hoztak egy csaknem teljes egészében megmaradt, neolitikumi női csontvázat. A Puskaporosi barlangban igen gazdag állattani leletanyagot találtak a pleisztocén jégkorszaki rétegekben, köztük feltűnően sok zerge- és kőszáli kecskecsontot, s az enyhébb, illetve a hidegebb éghajlathoz alkalmazkodó állatok maradványait tanulmányozva, nagyon pontosan meg tudták határozni, hogyan követték egymást a Bükkben az éghajlati változások: az egymást váltó felmelegedések és lehűlések. 1931-ben pedig a Subalyuk barlangban feltárták két neandervölgyi ember – egy idősebb nő és egy hat év körüli gyermek – csontmaradványait. A neandervölgyiekről tudnunk kell, hogy mintegy 200–250 ezer éve jelentek meg, és 20 ezer évvel ezelőtt tűntek el, az emberi faj egyik alfaját alkották (latin nevük: homo sapiens neanderthalensis), kihalásuk előtt pedig kismértékben keveredtek a mai emberrel, a homo sapiens sapiens-szel. Erre utal, hogy a jelenlegi európai lakosság 1-4 százalékában ma is megtalálhatók a tőlük származó gének…Visszatérve a subalyuki ásatáshoz, a munkát igen megnehezítette a barlang mennyezetéről lehullott nagy kőtömbök sora, valamint a mésztufától kötött agyagos kőtörmelék, melyek eltávolítása közben elkerülhetetlen volt a csontvázak megsérülése. Sokan bírálták is a leletek megsérüléséért Kadicot, noha egyszerűen nem tehetett mást, mint hogy robbantással távolíttassa el a hatalmas szikladarabokat. Éppilyen nehéz volt kiszabadítani az agyagos kőtörmelékből a barlang végében feltárt nagy mennyiségű állatcsontot, nagyrészt a kőszáli kecskéét, vélhetően ez az állat volt az itt élt ősemberek fő zsákmányállata.
A Bükktől a budai Várhegyig
Kadic érdeklődése nemcsak a paleontológiai és ősrégészeti leletekkel kecsegtető barlangokra terjedt ki. A Bükkben, a Garadna-völgy kutatása során például sort kerített a lillafüredi Kutyabarlang átvizsgálására is. A bejárati aknán kötélhágcsón leereszkedve, bejutott a barlang tágas belsejébe, melyet fel is térképezett, s Szent István barlang névre „keresztelt át”. A Bükk mellett Magyarország más területein is folytatott barlangászati kutatásokat, többek között őt bízták meg a híres tapolcai tavasbarlang feltérképezésével. Hatalmas kutatási anyagot felgyűjtve, összeállította a Kárpát-medence barlangjait ismertető, több mint 800 oldalas, kéziratban maradt munkáját, melyet ma is a Magyar Állami Földtani Intézetben őriznek.
A csákvári Eszterházy barlang feltárásakor többek között felszínre hozta az 5,3 millió évvel ezelőtt kezdődött és 2,6 millió éve véget ért pliocén földtörténeti korból származó háromujjú ősló maradványait. A ló ugyanis eleinte kis termetű, ötujjú állat volt, majd ahogy nőtt a testmérete, előbb háromra, majd egyre csökkent ujjai száma… A budai Várhegy barlangjaiban kutatva pedig rábukkant a Duna mentén 350–400 ezer éve virágzott ősemberi Buda-kultúra kőeszközeire.
Már idős volt, amikor a II. világháború idején ismét a Bükk föld alatti üregeiben végzett ásatásokat, egészen 1944-ig, amikor a hadi események miatt abba kellett hagynia a Kőlyuk barlang kutatását. Csak 1950-ben, hetvennégy évesen tudott visszatérni ide, és befejezni az üreg feltárását. Ez volt az utolsó, terepen végzett munkája. Szép kort megérve, 1957. február 27-én, 80 évesen távozott a földi világból.

Lajos Mihály