Fantáziálás a magyar körzetről

Megszokhattuk, hogy Olekszandr Havros ungvári újságíró időnként előrukkol egy-egy magyarellenes fogalmazvánnyal. Az évek során bebizonyította, hogy bármilyen évszakban és történelmi-politikai helyzetben képes kivetnivalót találni a kárpátaljai magyarságnak a jogaiért folytatott küzdelmében. Így csak idő kérdése volt, hogy mikor áll elő egy újabb opussal most, hogy közelednek a parlamenti választások. A Fantáziálás a magyar körzetről című írás eredetileg a Szabadság Rádió ukrán nyelvű portálján jelent meg, onnan vette át a kárpátaljai, ukrán nacionalista beállítottságú Zakarpattya Online. Ez utóbbi publikáció alapján ajánljuk olvasóink figyelmébe az igen tanulságos cikket.

„Széles körben elterjedt az interneten a hír, hogy a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség perre szándékozik menni Ukrajnával a »magyar« választókörzet miatt. Jellemző, hogy a kárpátaljai magyarok nem perelték be az európai bíróságon a Janukovics-hatalmat, amely két évvel ezelőtt »felszabdalta« ezeket a választókörzeteket a saját pártfogoltjai számára. Akkor ez mindenkinek megfelelt, de amikor Ukrajnába eljött a háború és az oroszországi megszállás veszélye fenyeget, a magyaroknál azonnal megoldódott az elégedetlenkedők nyelve.
Mindenki számára érthető, hogy a mostani választásokra rendkívüli körülmények között kerül sor. Éppen ezért nem eszközöltek módosításokat a jelenlegi rendkívül tökéletlen választási törvényben. Ugyanígy a körzetek határait sem módosították, mivel a választásokra a legszűkebb határidőkkel kerül sor. Ez mindenki számára érthető a magyar szervezetek képviselőin kívül, akik, úgy tűnik, bármi áron be akarják dugni a maguk botját az ukrán kerék küllői közé. Esetleg nem oroszországi sugallatra?
És most a lényegről: vajon rendelkeznek-e a magyarok Kárpátalján elegendő, egy tömbben élő választóval a »saját« választókörzethez? A válasz nyilvánvaló: nem.
Ukrajna Legfelsőbb Tanácsába hat egyéni képviselőt választanak Kárpátalja megyéből. Azaz mindegyikükre a kárpátaljaiak 16,5 százaléka jut (egy képviselő 210 ezer lakostól). Viszont a 2001. évi népszámlálás alapján Kárpátalján a magyarok összesen 150 ezer főt tesznek ki (a vidék lakosságának 12 százalékát). (Mára még kevesebben lehetnek, hiszen folyamatos a kivándorlás Magyarországra.)
Az is problémát jelent, hogy a magyarok szétszórtan élnek az egész megyében: Ungvártól egészen Kőrösmezőig (Jaszinya). A 150 ezres magyar közösség egyharmada eleve olyan településeken él, ahol az ukránok vannak többségben. Akkor hát hogyan parancsolják kialakítani a magyar választókörzetet?
Tény, hogy egykor a döntően magyar ajkú Beregvidéknek saját képviselője volt a Legfelsőbb Tanácsban. Ugyanakkor megfeledkeznek egy lényeges részletről: a parlamenti választásokat akkor nem vegyes rendszer szerint tartották, hanem kizárólag többségi szerint, ami kétszer több kárpátaljai egyéni képviselőt jelentett. Ily módon majdhogynem minden járásnak saját képviselője volt.
De mióta Ukrajna áttért a vegyes, arányos-többségi rendszerre, a körzetek határai a duplájukra nőttek, és a kárpátaljai magyarok immár fizikailag kevesen vannak ahhoz, hogy kompakt módon a saját jelöltjükre szavazzanak. Például a Beregszászi járásban Beregszásszal együtt mindössze 62 ezren magyarok. (Ugyanakkor a jelenlegi körzetekben csupán a választók 160 ezren (!) vannak.)
És nincs kiút, még ha csatoljuk is a szomszédos Nagyszőlősi járást, ahol a negyedét alkotják a magyarok (a lakosságnak). Mert a körzet mindenképpen vegyes ukrán-magyarra sikeredik. Vajon fel kell-e áldoznia az ukrán hatalomnak az ukrán lakosságot a magyar miatt, hogy az ukránok valamiféle statisztikai adalékot képezzenek a »magyar« körzethez? Magyarország soha nem tenne ilyet a saját magyar polgáraival.
Még ha egybegyűjtenénk minden magyar falut az Ungvári, Munkácsi, Nagyszőlősi járásokban, és hozzáadnánk azokat az egész Beregszászi járáshoz, akkor sem jön össze elég választó egy egyéni körzethez. Nem beszélve arról, hogy egy ilyen darabkákból összetákolt körzet ellenkezik a józan ésszel. A kárpátaljai magyar szervezetek fantáziálása ellen nem az ukrán hatalom, hanem a földrajz és a matematika lép fel.

Senki sem tiltja az indulást
A magyarok azt mondják, hogy saját képviselőt akarnak az ukrán parlamentben. Ezért is követelnek külön körzetet. Csakhogy, kedveseim, önöknek így is állandóan vannak saját parlamenti képviselőik, a választási rendszertől függetlenül. Éppen az önök képviselője volt a botrányos nyelvtörvény szerzőinek egyike, amely ellen egész Ukrajna fellázadt. Egy kárpátaljai magyar most is az elnöki blokk listájának bejutó helyén található. Akkor hát mi végre ez az európai méretű gyász és kéztördelés? Ismerjék el becsületesen, hogy a magyarok kevesen vannak egy külön választókörzet létrehozásához. Ennyi az egész. Az ukrán parlamentben pedig mindig jelen vannak a képviselőik, nem kell félrevezetni se bennünket, se magukat, se a világot.
A bölcs emberek lényegesen nagyobb horderejű célokat látnak a magyar választókörzet »kiharcolása« mögött. A magyar politikai erők alig várják, hogy valamiképpen megjelöljék, más színűre festhessék a magyar területet Kárpátalja térképén, és jogilag is rögzíthessék ezt. Kezdetben akár a külön választási körzet alakjában is. Ezután a következő jelszavak jelennek majd meg: kulturális, oktatási, politikai autonómia. Erről nem egyszer nyíltan beszéltek a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség vezetői, akik most a »saját« választókörzetért küzdenek.
Mégis létezik kiút a vegyes ukrán-magyar körzetből: eleve meg kell szüntetni az egyéni választókörzeteket. A tapasztalat azt mutatja, hogy Kárpátalján ez nagyarányú szavazatfelvásárláshoz vezetett. Az embereknek nem a »pénzeszsákra« kell szavazniuk, aki azért megy a parlamentbe, hogy a saját érdekeiért lobbizzon, hanem azokra a politikai erőkre, amelyek felelni is fognak a tetteikért. (Csodás példa erre a Régiók Pártja, amely feledésbe merült.)
Ami pedig a magyarországi demokráciát illeti, ott a legutóbbi parlamenti választásokon egyetlen nemzetiségi jelöltet sem választottak meg nemzetiségi listáról parlamenti képviselővé. (Még a legnagyobb, 250 ezres roma közösség képviselői sem kaptak saját honatyát »külön választókörzetből«, hanem csak az országos pártok listáiról.)
A kárpátaljai magyarokat, akik Ukrajna teljes lakosságának 0,3 százalékát teszik ki, szintén nem akadályozza senki abban, hogy jelöltessék magukat a Legfelsőbb Tanácsba. De a jelölés nem jelent győzelmet. Amint Magyarországon, úgy Ukrajnában sem.”

***
Bevezetésképpen szögezzük le, hogy Olekszandr Havros nem szakértője a témának, csupán egy tipikus ukrán író-újságíró értelmiségi, aki számos kortársához hasonlóan imádja ráerőszakolni a véleményét másokra, s ha szükséges, ennek érdekében szabadon értelmezi és variálja a tényeket és az elveket. Fentebbi okfejtésének „értékét” ezért elsősorban az adja, hogy a féligazságoknak és elhallgatásoknak ebben a halmazában, mint cseppben a tenger, úgy mutatkozik meg az ukrán közvélemény egy jelentős szeletének viszonyulása a kárpátaljai magyarsághoz és a kisebbségi önrendelkezés kérdéséhez.
Kezdjük mindjárt a cikk egyik legdurvább ferdítésével, miszerint a magyarok csak a jelenlegi hatalmat perlik a számukra kedvezőtlen körzethatárok miatt, bezzeg a körzeteket az előző választások előtt, azaz 2012-ben a saját jelöltjeinek kedvezve átszabó Janukovics-rezsimmel szemben nem fordultak a bírósághoz. A jelek szerint Havros úr nem tudja, vagy nem akarja tudni, hogy a parlamenti választási törvény 18. paragrafusát, amely jelenleg kimondja, hogy a választókörzetek határainak kijelölésekor tekintettel kell lenni az ott lakó nemzeti kisebbségekre, 2013 novemberében módosították ebben az értelemben, vagyis a KMKSZ-nek 2012-ben még nem lehetett a mostanihoz hasonló jogalapja a tiltakozásra! Havros úr hozzáállása a kérdéshez viszont nagyon is jellemző: a cikkírót nem aggasztja, hogy az általa preferált ukrán nemzeti beállítottságú politikai erők nem szüntettek meg egy törvénysértő helyzetet, nem korrigálták a kárpátaljai magyarlakta területeken a körzethatárokat a közelgő választások előtt, amivel mondhatni állandósítottak egy az itteni magyarság számára hátrányos állapotot. Ehelyett áttételesen felrója nekünk, hogy mi magyarok nem támogatjuk a szorult helyzetben lévő jelenlegi hatalmat, már-már azt sugallja, az ellenséggel cimborálunk, ha most a jogainkat merjük követelni.
Olekszandr Havros nem tudja, vagy nem akarja megérteni, hogy a kárpátaljai magyarság számára semmi különbség az előző „rezsim” és a jelenlegi „hatalom” között, ha nem tartják tiszteletben a kisebbségek jogait, ha nem tartják be a törvényeket és a megállapodásokat. Márpedig Ukrajnában változatlanul komoly gondok vannak ezen a téren.
Mint írja, a rendkívüli helyzet és a parlamenti választások lebonyolítására szabott szűk határidők miatt nem került sor a körzethatárok módosítására. Ám ne feledjük, hogy a jelenlegi kormányerők mindenekelőtt az eluralkodó korrupció, az általános törvénytelenség miatt üldözték el Janukovics elnököt és társait, ezért ha most nem lehetséges megrendezni egy minden vonatkozásban törvényes parlamenti választást, azzal a „rendszerváltás” értelmét kérdőjelezik meg. Emellett cinikus arra hivatkozni a „rendszerváltóknak”, hogy a részben saját maguk által előidézett körülmények miatt nem lehet maradéktalanul betartani az országban a jogszabályokat.
Miután Ukrajnának törvényesen megválasztott parlamentje volt/van, a logikus eljárás az lett volna, ha a törvényességet minden vonatkozásban betartva, a szükséges reformokat és törvénymódosításokat végrehajtva választják meg az új parlamentet, amely e nélkül legfeljebb személyi összetételében különbözhet a mostanitól. (A narancsos forradalom után láthattuk, hogy a személycserék önmagukban semmire nem jelentenek garanciát.) E helyett a belső hatalmi harcokra összpontosítva, kapkodva előrehozott parlamenti választásokat rendeltek el, miáltal bizonytalan időre ismét elhalasztották a tényleges reformokat.
Ám Havros urat mindez nem aggasztja, ő most is kizárólag velünk, kárpátaljai magyarokkal van elfoglalva. Bizonyára árulást gyanítva árgus szemekkel figyeli minden lépésünket, ugyanakkor elvárná tőlünk, ennek a belpolitikai komédiának a kárvallottjaitól, hogy nyeljük le a békát, s ne tiltakozzunk a bennünket érő méltánytalanságok miatt. Talán gyerekes naivitás a részemről, de úgy hiszem, hogy törvénysértő módon nem lehet, pontosabban hiábavaló harcolni a törvénytelenség ellen. Ezen a módon Európától csak távolodni lehet. A Havros úr által tőlünk megkövetelt lojalitás kölcsönös bizalmat feltételezne az ukrán nemzeti oldal és a magyarság között, ám ő maga semmit sem óhajt tenni ennek a bizalomnak a megteremtése érdekében. Valamiért úgy hiszi, ez alanyi jogon jár az államalkotó nemzetnek, csak ki kell adnia az ukázt.
Cikke további részében Havros úgy próbálja tompítani a magyar választókörzet kérdésének élét, hogy azt állítja, nem él elegendő magyar egy „magyar” körzet kialakításához Kárpátalján, illetve mióta nem tisztán többségi, hanem vegyes választási rendszer szerint választunk Ukrajnában, a magyarok kevesen vannak ahhoz, „hogy kompakt módon a saját jelöltjükre szavazzanak.” A szerző sorra idézi a statisztikai adatokat annak bizonyítására, hogy a 150 ezres magyarság túl jelentéktelen ahhoz, hogy saját választókörzetet követelhessen. Ugyanakkor elhallgatja – vagy ezt sem tudja? –, hogy 1998-ban, amikor már vegyes rendszerben választottunk, az akkori 72-es választókörzetben alig 50 százalék feletti volt a két pártra szakadt, egymással is versengő magyarság aránya; Kovács Miklós, a KMKSZ akkori elnöke és egyéni képviselőjelöltje mégis magabiztosan nyerte a választást és lett parlamenti képviselő.
Négy évvel később, 2002-ben némileg átszabták a körzethatárokat, miáltal csökkent a magyarság aránya a körzetben, az akkori hatalom támogatását élvező magyar jelöltnek, Gajdos Istvánnak mégis csak csalással sikerült elragadnia a mandátumot Kovács Miklóstól, a kárpátaljai magyarok valódi képviselőjétől – amit később az Emberi Jogok Európai Bíróságának ítélete meg is erősített. Mindez azt bizonyítja, hogy igenis lehetséges olyan választókörzet kialakítása Kárpátalján, amely egyesíti a régió magyar lakosságának döntő hányadát, s ez a magyarság így arra is képessé válhat, hogy a maga jelöltjét bejuttassa a parlamentbe.
Szerintem Havros mégiscsak tisztában lehetett a tényekkel a cikk megírásakor, különben aligha kívánkozik ki belőle a „magyar” körzet elleni érvelésének utolsó, némi elkeseredettséget tükröző eleme, miszerint nem áldozhatók fel az így „összeszabdalt” magyar többségű körzet területén élő ukránok. Ezt bizonyára úgy kell érteni, hogy a magyar többségű körzet területén élő ukrán lakosságnak nem lenne esélye saját, azaz ukrán képviselőt választani. Ezek szerint 150 ezer magyar politikai érdekképviselete feláldozható az ukrán érdekekért, ám néhány ezer ukráné a magyarok jogaiért nem?
Mondhatnánk, hogy erre a helyzetre egy olyan speciális jogszabály és autonómiarendszer jelenthet megoldást, amely garantálja a magyarság parlamenti képviseletét, jogait, miközben a velünk együtt élő ukránok érdekeinek maximális figyelembevételére is lehetőséget teremt. Csakhogy Olekszandr Havros cikkének utolsó részéből egyértelműen kitűnik, hogy éppen az autonómia az, amitől a szerző a legjobban irtózik. Erre vall az egyéni választókörzetek megszüntetésére, a tisztán arányos választási rendszer bevezetésére vonatkozó javaslata is, amely az ukrán nemzeti liberálisoknak abból a makacsul hirdetett téveszméjéből fakad, hogy a demokrácia megteremtésének ez az egyetlen módja az országban, mivel szerintük csak így küszöbölhető ki, hogy az oligarchák a parlamentbe jussanak, hiszen a pártok által delegált honatyákat szerintük kizárólag a nemzet szolgálata hatná át. Hogy mennyire nem így van, arra a legjobb bizonyítékot a 2007-es, majd a 2008-as arányos rendszer szerint megrendezett választások szolgáltatják, amelyeknek nem sikerült megfordítaniuk az országban zajló válságfolyamatokat. Valójában azon túl, hogy bizonyos fokig tényleg korlátozza az oligarchákat, az arányos rendszer azért olyan szimpatikus az ukrán nemzeti oldalnak, mert a kizárólag a pártoknak alárendelt képviselőket szinte teljesen elszakítja a választóktól, a honatyák nem, vagy alig kötődnek valamely régióhoz, s így kevesebb olyan centrifugális erővel kell számolni, amelyek az unitárius, a regionális sajátosságoktól, értékektől és érdekektől mentes, ám a központból éppen ezért könnyebben irányítható államot esetleg veszélyeztetik.
Olekszandr Havros végül előveszi a magyarellenesek kedvenc fegyverét, s arról győzködi a témában tájékozatlan ukrán olvasót, hogy Magyarországon sincs minden rendben a kisebbségi jogok terén. Márpedig ha így van, sugallja, Ukrajnát sem terheli semmiféle plusz kötelezettség ezen a téren: ugyanannyi illesse meg a kárpátaljai magyarokat, mint a magyarországi ukránokat. A szerző azonban ismét csúsztat. Először is megtévesztő, hogy egyenlő közösségekként kezeli a 2011-es magyarországi népszámlálás szerint 7393 fős, az ország területén szétszórva élő magyarországi ukrán közösséget (ezt az adatot persze nem említi Havros), és a 2001-es ukrajnai népszámlálás szerint megközelítőleg 150 ezer fős, jelentős részben egy tömbben élő kárpátaljai magyarságot. Másrészt elbagatellizálja azt a lényeges körülményt, hogy Magyarországon bármelyik hivatalosan elismert nemzetiségnek (ilyennek számít az ukrán is) jogában áll nemzetiségi listát állítani a választásokon, amelyről kedvezményesen – tehát nem a többségi nemzettel, a politikai pártokkal versengve – juttathat képviselőt a parlamentbe, s amennyiben ez nem sikerül, a lista első helyezettje nemzetiségi szószólóként – tanácskozási joggal – ilyenkor is ott lehet a törvényhozásban. Elmondható, hogy 2013, a vonatkozó új jogszabályok elfogadása óta Magyarországon elsősorban magukon a nemzetiségeken múlik, hogy rendelkeznek-e parlamenti képviselettel, vagy sem.
Sajnos Havros úr, illetve cikkének érvelése és megközelítése sokban idézi azokat a nemzeti beállítottságú kormánypolitikusokat, akik a narancsos forradalom után nekiláttak egy olyan ukrán állam építésének, amelyben a kisebbségeknek a beolvadáson kívül nemigen kínáltak egyéb lehetőséget. (Igazság szerint még ezt a feladatot sem sikerült tisztességesen megoldaniuk, hiszen az ukrán nyelv tanítása máig csapnivaló a nemzetiségek nyelvén oktató iskolákban.) Csakhogy rövidesen a saját bőrén tapasztalhatta meg Ukrajna népe, hogy az a modell, a narancsosok elképzelése nem életképes, nem alkalmas arra, hogy egy nemzetté kovácsolja az ország lakosságát, sőt – ma már láthatjuk – még arra sem, hogy legalább a területi egységét megőrizze.
Talán ideje volna egy más megközelítés után nézni, olyan modellt választani, amely valóban a törvények mindenhatóságán alapul, s a nemzetiségeket is emberszámba veszi, létszámuktól függetlenül. Szerintem ez nem megfizethetetlen ár a nemzetállam megteremtésének lehetőségéért. Persze csak akkor, ha a személyes érdekeket sikerül alárendelni a közösségieknek.

Hét
Kárpátalja.ma