A magábólnyeles seprű hazája

Rovatunkban most a munkácsi járási Csongort mutatjuk be, ahol sokak legfőbb tevékenysége, munkája ma is az, ami egy emberöltővel ezelőtt nagyapáiké, dédapáiké volt.
A drámától a seprűkötésig
Csongoron a népi mesterségek mellett a hagyományőrzésről sem feledkeznek meg. Orosz Judit kultúrházvezető munkájáról mesélt.
– Gyerekkoromban sokat szerepeltem a helyi kultúrházban. Tetszett nekem ez a foglalkozás, így az Ungvári Közművelődési Szakközépiskolába mentem el tanulni, és 25 évvel ezelőtt, 18 évesen munkába is álltam itthon. Sass Ibolya, akkori vezető pártfogása alá kerültem. Húsz évet dolgoztunk együtt, és amit megtanultam e téren, azt tőle tudom. Húsz évig művészeti vezető voltam, aztán én lettem a kultúrház igazgatója. Kezdetben nyolc szakkörünk volt, köztük a vers-, színjátszó- és folklórszakkör is. Mindegyik munkájában aktívan részt vettem. Összességében 11 működött, mert régen fotó- és gazdasszony szakkör is folyt. Dráma- és tánckörünk felnőtteknek és gyerekeknek is van. Ötvennél is több taggal foglalkozunk. Közben átadtam a stafétát, és helyettem már Badó Gyöngyi a művészeti vezető. A fiatalok szeretnek ide járni, mi pedig szeretünk velük foglalkozni. Mivel rendezői szakot végeztem, jelenleg a drámacsoportokkal foglalkozom. Tartjuk a frontot a Munkácsi járásban. Harmadik éve első helyen végzünk a falvak közti, a kultúrmunkát összességében szemlélő versenyben. Felléptünk már magyarországi testvértelepülésünkön, Sarlódon, de igyekszünk részt venni mindenhol, ahol csak tudunk, így a cirokfesztiválon, és a szüreti felvonulást, mulatságot is minden éven megrendezzük. Színpadra vittük a seprűkötés hagyományát, tudományát, s büszkén mondom, hogy a csongori seprűnek országszerte nagy sikere van.
Hobbiból mesterség
– Mindenki szereti a néptáncot a családban, és a hagyományőrzés is jelen volt nálunk, mivel édesapám seprűkötéssel foglalkozott, nagymamám pokrócot és vásznat szőtt – mesélte Badó Gyöngyi, a kultúrház művészeti vezetője. – Ő ismertetett meg engem a különböző népi motívumokkal. Az érdeklődésem aztán a népviseletek, majd a néptánc felé fordult. Később hobbiként kezdtem el foglalkozni ilyesmikkel, végül pedig a hobbim lett a mesterségem. 2008-ban fejeztem be a szakiskolát koreográfia szakon. Jelenleg pedig ugyanilyen szakirányban a Kijevi Nemzeti Egyetem 4. évfolyamos hallgatója vagyok. A szakközép elvégzése után a csongori kultúrházban kezdtem el dolgozni művészeti vezetőként. Hála Istennek, még sokan vannak nálunk, akiket érdekel a néptánc és a népviselet. A tánccsoportokban főként néptánccal foglalkozunk. Jelenleg a szatmári és rábaközi táncokkal, de bepillantottunk kicsit a jászkunságiba is. Legutóbb a szüret volt nálunk terítéken. Szeretném, ha a különböző hagyományok pl. a tengerihántás, a fonó, a seprűkötés tovább élnének.
Kéz, láb, derék
– Apámtól tanultam meg seprűt kötni 1976-ban, 13 évesen, mert muszáj volt – tudtuk meg Bodnár Andrástól. – Nálunk ennek hagyománya van. Nem ördögi mesterség, csak kell egy kis érzék is hozzá, és fel kell fognia az embernek a folyamatot, mert nem mindegy, hogyan csinálja. Apám legalább 30 évig kötött seprűket. Jó pénzkereseti lehetőség ez, ha az ember bírja csinálni. Csak nem sokáig bírja, mert a keze, lába, dereka kimegy közben, és aztán egyre nehezebben tud dolgozni. Mióta megnősültem, mindig van cirok vetve. Az éven 35 szoteknyi (1 szotek=1 ár – a szerk.), de volt már egy hektár is. Abból 4 ezer seprű is kijött. Télére, ha nincs más munka, ez jól jön, mert mindig eladható. A cirok évekig is eláll. Kötöttem már 10 évvel azelőtt levágott cirokból is, ami úgy nézett ki, mintha akkor vágták volna, mert jól kiszárították. Most már nagyon kevés kötő van a faluban, de sokan próbálkoznak éppen. De nem mindegy, hogy az ember húszat vagy százötvenet köt egy nap alatt. Én megkötöm a 150-et, ha megerőltetem magam. Egy seprűt másfél perc alatt. Értékesíteni itthon szoktam. Megtanulta a két fiam is. Nálunk nemcsak egyszerű, hanem magábólnyeles seprűt is kötnek, a hosszabban meghagyott cirokszálra. Vannak olyan fiatalok, akik megcsináltak 200 seprűt egy nap, de már abbahagyták a munkát, mert fáj a hátuk, megdagadt a kezük. Ehhez erő is kell. Én, ha megvan a 150, többet nem kötök már aznap.
Kétféle tűvel
Csákány Irén varr. De nemcsak hagyományos értelemben. Találkozásunkkor épp azokat a seprűket varrta le, amelyeket (saját cirokjukból) Bodnár András kötött meg.
– Seprűt varrni édesapámtól tanultam meg. Nagyon sok seprűt készítettünk együtt, s idővel ő kötött, nekem pedig a varrás volt a dolgom, s most is azt csinálom csak.
A varrás folyamata: előbb bevállazzák a seprűt, vagyis csuhéból készített kis vállat tesznek két oldalára, hogy legyen tartása. Ezután jön a varrás, egy speciális tűvel, amelyet egyébként régen sokszor kilapított kétszázas szegből, kiesztergályozott és kilyukasztott acéllemezből készítettek. Összesen háromszor varrja körül a seprűt. Az első szálat ráhurkolja önmagára, s így varrja le körben ezt az alapszálat. Aztán, ha körülért, jön a következő. Ez a munka legtöbbször a nőké, s Irén néni úgy 50 darabot le is tud varrni egy nap alatt (egy darabra nagyjából 6 perc szükséges). Idén majd’ egy hektárnyi cirkot vetettek. A kapuba kitett, cégérként szolgáló seprű egyben reklám és bemutató is. Viszonteladók gyakran visznek belőle, s nagyobb megrendeléseket is sokszor kapnak. Irén néni lánya, Ágnes elmondta, hogy 18-19 alkalommal megy át a kezük alatt egy szál cirok a leszedéstől, vágástól kezdve, mire azt eladni is sikerül. Irén néni szabadidejében némiképp finomabb munkával foglalkozik: hímez. Születésnapokra, lakodalmakra, ballagásra vásárolnak, rendelnek tőle sokan általában terítőket, szalvétákat, menyecskekötőt, lakodalmas kendőt, ballagótarisznyát. Ehhez a tevékenységhez Irén néni szerint rengeteg türelem kell, s ha az valakinek nincs, ne is kezdjen ilyesmihez.
Lánya, Csákány Ágnes iskolás éveiben is tanult varrni, kézimunkázni, s amikor édesanyja dolgozott, akkor ő is. Így sok mindent sikerült ellesnie. Igaz, ő főként keresztszemes munkákat, igés képeket készít, amelyeket falun belül is árul. Ehhez a műfajhoz még nagyobb befektetés kell, mint a hímzéshez, hiszen a keretet is meg kell venni a munkákhoz, ráadásul az ehhez szükséges anyagnak 60-65 hrivnya métere. De a munka folyamatosan zajlik kis családi vállalkozásként, „láncreakcióként”, mint mondja. A ballagótarisznyákhoz például nővére varrja meg az alapot, édesanyja kihímezi, ő maga pedig körülhorgolja.
Hőszigetelt kaptárak
– Apám szeretett volna méhészkedni, amikor én még fiatal voltam – emlékszik vissza id. Baksa József méhész. Asztalos volt, készített kaptárt is, de végül nem érkezett már foglalkozni ezzel. Tíz évvel ezelőtt vettünk 3 családot a két fiammal. Méhész ismerősöktől tanultam meg, amit kellett, de utána is olvastam a témának, aztán az ember a saját tapasztalataiból is tanul. Aztán igyekeztünk tovább fejleszteni a méhészetet, szaporítani a családokat. Kell egy kis kiegészítés a megélhetéshez, mindenki igyekszik több lábon állni. Persze, még vannak olyan dolgok, amiket teljesen nem ismerünk, de igyekszünk belejönni. Kezdetben még jobban megérte a méhészkedés, de most a szárazság és egyéb akadályok miatt minden év egyre rosszabb. A különböző vegyszerek miatt, amikkel permeteznek, akár egész családok is elpusztulhatnak egyszerre. Most összesen úgy 130-140 családunk van. Ennél több még nem volt, de többet nem is akarunk, mert az országban lévő helyzet miatt nem tudjuk eladni a műrajokat. És mézből se tudunk eladni annyit egyszerre. Ha száraz a nyár, akkor egyszer tudunk csak pergetni egy évben, augusztus végén. Ha jó az év, akkor tudunk egy kis akácot is, de ez mostanában nem jellemző. Inkább vegyes virágmézet pergetünk. Négy- és kétcsaládos kaptáraink vannak, amiket mi készítettünk. Ezt még apámtól lestem el, de mi már újabb típusú kaptárakat készítünk, hungarocellel szigetelve, hogy ne fázzanak a méhek télen, és jól érezzék magukat. Egyik éven 10 litert pergettünk egy családtól. De csak egyszer volt ilyen, azóta egyre kevesebb a méz. De azért még csináljuk. Literjével – a falubelieknek – lassan eladjuk. A család közösen dolgozik a méhészetben. A fiaim, a menyeim, az unokám is segít.
A diák magyaráz
Az említett unoka, Baksa Ádám 12 éves kora óta veszi ki részét tevékenyen a munkából.
– Négy-öt éve kezdtem el komolyabban is segíteni a méhészetben. Eleinte még volt, hogy csak muszájságból, mert féltem a csípésektől. De kisebb munkákban részt vettem korábban is. Közben pedig figyeltem ezeket és a kaptárak készítését, a keretek befűzését is. Ezek is a feladataim közé tartoznak most. Amikor édesapámnak nincs ideje, egyedül is dolgozom. Szeretem ezt csinálni, és már nem is félek a méhektől. Osztálytársak gyakran kérdezgettek tőlem efelől, és volt, hogy a biológiatanáromnak is én magyaráztam el, hogyan működik egy méhészet. Van két kaptár, négy család, ami csak az enyém, amivel én foglalkozom. A célom, hogy idővel majd több is legyen.
Ádám és nagyapja a pergetés folyamatát is elmesélte: kiszedik a négyzet alakú, dróttal „befont”, pergetésre már alkalmas kereteket a kaptárból, lerázzák róla a méheket, majd lefedelezik, s következik a pergetés. A lefedelezés során távolítják el azt a réteget, amellyel a méhek a mézet tartalmazó sejteket vonják be. Majd a keretek, egyszerre 4, a pergetőbe kerülnek. Ez egy nagyobb, kézi erővel hajtható tartály. A kereteket egy forgórészbe helyezik, s miközben ezt hajtják, a gyors fordulatok alatt kifolyik a méz a sejtekből.
Jókedvvel a magasban
Ifj. Baksa József pedig a méhészet mellett ácsmesterként dolgozik.
– Tizennyolc éves koromban kezdtem el ácsmesterséggel foglalkozni, amikor a saját házunkat csináltuk a családdal. Én terveztem és készítettem a tetőt, és azóta ezzel foglalkozom. Mindig is vonzott a famunka. Később utánaolvastam a témának és tanulmányoztam, hogy csinálják mások ezt a munkát. Aztán ragadt rám valami. Egy öt főből álló brigáddal dolgozom jelenleg. Van köztünk bádogos, van, aki a fedéshez vagy az ácsoláshoz ért jobban. De mindent elvégzünk, ami a tetőhöz kell. Fiatalokból álló csapat ez. Van 40 és 18 éves tagunk is. A fiatalok velünk, mellettünk tanultak bele a munkába, velünk kezdték el a mesterséget. Jó hangulatú csapat a miénk. Ungvár és környéke lát el minket munkával, oda járunk dolgozni nap mint nap. Most is szoktam még tervezni, ha megkérnek, vagy a munkahelyemen szükség van rá. Elvégezzük a méréseket, a gazda elmondja az elképzeléseit, aztán próbáljuk vagy úgy kivitelezni a munkát, ahogyan ő szeretné, vagy ötleteket adni hozzá. Családi házakkal foglalkozunk. Van, hogy a tervek már megvannak, de sokszor hibák is vannak benne. Akkor át kell mérni az egészet. Ilyenkor a legnehezebb nekifogni a munkának.
A seprű is lehet szép
Fejes Árpád és felesége, Magdolna is seprűkötéssel foglalkozik.
– Negyven éve tanultam meg seprűt kötni – mondja Árpád. –Nagyon egyszerű ez. Csak meg kell nézni, hogyan zajlik. Minden ember meg tudná csinálni. Nekem is sikerült, el is tudtam adni. És minél többet gyakoroljuk, annál szebben mutat a seprű. Azóta, hogy megtanultam, minden éven vetünk is cirkot. Mikor mennyit. 1000-1500 seprűt készítettünk el eddig évente. 1500 volt a legtöbb, 70 szoteknyi cirokból. Feleségemmel dolgozunk: én kötök, ő varr. Mindkettőnknek 6-8 perc kell rá. Régen még a nyelet is magunk csináltuk. A kolhozoknak tízezrek kellettek belőle. De most már vásároljuk.
Hogy mennyi seprű „terem” meg egy évben, az Magdolna szerint attól függ, hogy hogyan művelik meg a földet, a cirkot. A seprű vállát tengericsuhéból és szénából készíti, s varrás után szépen leegyengeti, levagdalja a felesleges, kiálló szálakat, hogy a seprű ne csak tartós legyen, de mutasson is valahogy. A tartósság pedig a seprű nyakánál dől el. Ott kell a legerősebben megkötni, hogy le ne essen az egész munka. Mutatós seprűikért évek óta több vevő is visszajár.
Reméljük, szorgos kezekben és jó termésben soha nem lesz hiány Csongoron, s mindig lesz, aki nem felejti el szülőfaluja hagyományait ápolni, megmutatni, hiszen van mire büszkének lenni!
Akinek van kiegészítenivalója Csongor múltjához, jelenéhez, értékes tárgyaknak, papíroknak van a birtokában, és azt szívesen megmutatná, jelentkezzen levélben szerkesztőségünknél.

Espán Margaréta