Jimi Hendrixtől a népzenéig: Ferenczi György és Both Miklós Kárpátalján

Merész újítók, imádják Jimi Hendrixet, odavannak a népzenéért, ugyanakkor egyikük sem népzenész. Így jellemezhető Ferenczi György és Both Miklós dióhéjban.
A két művész speciális duójának lehettek szem-, illetve fültanúi a kárpátaljai oktatási intézmények hallgatói és tanulói január 26–28. között. A rendhagyó irodalomórákon Ferenczi György és Both Miklós különleges zenei világának ötvöződésével azt is megtudhatták a résztvevők, mi történik, ha egy négyhúros, hegedűhangolású gitár és egy megreformált blues harmonika találkozik a színpadon.

– Hogyan indult a közös utatok?
Ferenczi György: – Én mindig is kerestem azokat az embereket, akik hozzám hasonlóan, kompromisszumok nélkül mernek újítani. Így akadtam rá Both Mikire, aki akkor már neves, komoly előadóművész volt két Napra lemezzel a háta mögött, de még a Radnóti lemez (2009 – a szerk.) előtt. Elkezdtem járni a koncertjeire anélkül, hogy komolyabban ismertük volna egymást. Ez így ment egy ideig, amikor az egyik koncert után már nem bírtam tovább, odamentem hozzá, és mondtam, hogy el kell kezdenünk beszélgetni. Még ezután is sokáig kerülgettük egymást, legalább három év telt el, amíg közös zenélésbe fogtunk. Jártunk egymás bulijaiba, hallgattuk egymás zenéjét, sokat beszélgettünk, mert biztosak akartunk lenni abban, hogy a másik személyisége valóban újító, s nem csak a pályafutásának az adott szakasza – amelyben megismertük egymást – hat az újdonság erejével.

Both Miklós: – Gyuri különleges helyzetben volt, hisz már egész fiatalon a nagy magyar könnyűzenei generációval zenélhetett együtt. Én ugyanígy ezzel a generációval, a Barbaro zenekar tagjaival kezdhettem zenélni tinédzserként. Ebben van egyfajta sorsközösség, másfelől ennél a nemzedéknél nagy erővel és koncentrációval történő zenélés volt megfigyelhető, amely Gyuri játékában is benne volt. Nekem ez adta a nyitómozzanatot felé.

– Mennyire hasonlóak a zenei irányzatok, amelyeket képviseltek?
Both Miklós: – A hozzáállás és a megközelítés nagyon hasonló, a körülmények és a kivitelezés azonban különböznek. Bizonyos értelemben mi teljesen más világból érkeztünk, de találtunk egy közös pontot, egyfajta magyar népzenei alapot, amelyből mindketten táplálkozni kezdtünk. Számomra négy-öt éves koromban Jimi Hendrix világa volt meghatározó, később jött a magyar népzene, Bartók, s folyamatosan ebbe az irányba terelődtem. Gyuri valamivel később lelt rá erre az útra, de ugyanígy nagyon mélyen, hatalmas koncentrációval és erőbevitellel kezdett el foglalkozni ezzel, ami közös nevezőt teremtett közöttünk. A gitárzene is meghatározó mindkettőnknél.

Ferenczi György: – Mindketten népzenerajongók vagyunk, de egyikünk sem népzenész. Az elsődleges kapcsolódási pontunk, hogy az átlagtól eltérő módon használunk egy-egy hagyományos, autentikus hangszert. Miki azon kevés gitárosok egyike, aki nem a Rhythm and Blues (R&B) muzsikából indít, hanem Bartók felől, hatalmas mélységekből közelít az elektromos gitárhoz. Világszerte több zenész barátom van, de nem találkoztam senkivel, aki hozzá hasonlóan muzsikálna.
Én gyerekkoromban Tátrai Tibor és Jimi Hendrix zenéit tanultam meg szájharmonikázni. Ezáltal kaptam egy olyan technikát, amely alkalmassá tett arra, hogy népzenét játsszam, ám sajnos a blues harmonika – hangolásánál fogva – nem alkalmas az autentikus népzenére. Tudtam, hogy előbb-utóbb változni fog a helyzet, a hangszerkészítők részéről voltak folyamatos próbálkozások ez irányban. Közben elkezdtem hegedűn játszani a népzenét, mert tudtam, hogy így könnyebb dolgom lesz a szájharmonikával. Másfél éve van egy ilyen megreformált harmonika, amelyet pont egy magyar srácnak sikerült elkészítenie, s már két lemezt is sikerült felvennünk azóta.

– A Nemzetstratégiai Kutatóintézet (NSKI) 2013-as Kárpát-medencei bemutatkozó körútján léptetek fel először közösen?
Ferenczi György: – Az NSKI-s turné teremtett konkrét lehetőséget. Leutazott Somogyfajszra a két zenekar, összeállítottuk a műsort, amely kezdettől fogva nagyon jól működött együtt. A koncerteken jól „egymás alá” tudtunk dolgozni, erősítettük egymást, de ezek csak a kezdeti próbálkozások voltak, hogy kiderítsük, hogyan működünk együtt.
Elég magányos dolog az, amit mi csinálunk. Sokszor még a zenésztársaink sem értik, hogy milyen irányba haladunk, sőt, sokszor mi magunk is csak ösztönösen, nem tudatosan lépünk egy nagyot előre. Teljes értetlenség fogad ilyenkor még a közvetlen környezetünkben is, ezért nagy szükségünk van az olyan emberekre, akik ugyanebben a cipőben járnak, s hasonlóképp látják a folyamatokat. Ha párbeszédet folytatunk, megerősíthetjük egymást abban, hogy valóban ez az utunk, ennyire vadul és intenzíven kell újítanunk.

Both Miklós: – A duó felállás rendkívüli számunkra, hisz egyikünk sem duózenész. Az emberi párbeszédhez hasonlóan működik ez: ha van egy karakán, markáns jellem, akivel beszélgetni kezdesz, akkor nagyon izgalmas dolgok születhetnek a társalgásból. Ugyanígy van a duózenélésnél, ahol soha nem játszunk ugyanúgy, mindig van benne egy kis trükk, egy csavar. Mindketten improvizatívan közelítjük meg a dolgokat. Másfelől a duónk egy olyan energiaszintet hozott elő, amelytől az egész vibrálni tudott, és nem kellett hozzá zenekar, anélkül is jól működött. Persze olyan nincs, hogy a zenész csak zenekarban tudjon megnyilvánulni: egy szál magadban is át kell adnod azt, amit üzenni tudsz.

– Mikor határoztátok el, hogy visszatértek Kárpátaljára? Milyen érzésekkel, tapasztalatokkal zárjátok ezt a mostani három napot?
Both Miklós: – Pont az NSKI-s turné után éreztük azt, hogy ide vissza szeretnénk jönni. Az akkori körút egyik legmeghatározóbb állomása volt Kárpátalja. Sokat játszunk Erdélyben, Felvidéken és a Vajdaságban is, de ide csak nagy ritkán tudunk kijutni, holott az emberek nagyon szimpatikusak, s itt elfér a segítség. Elkezdtünk tanakodni, hogy milyen módon jöhetnénk vissza, s bár kezdetben más kivitelezést terveztünk, végül a duóverzió valósult meg. A turné során a legpozitívabb elvárások igazolódtak be: nagyon világos és érdeklődő fiatalság, nyitott tanári kar fogadott minket minden helyszínen. Feltételezhetjük, hogy az oktatók és a diákok érdeklődési köre más szinteken mozog, itt mégis össze tudott érni a kettő. Biztos vagyok abban, hogy ez nemcsak rajtunk múlott, hanem a befogadó közeg érdeme is. Nagyon izgalmas három napon vagyunk túl, mély benyomást tett ránk az itteni magyarság.

Ferenczi György: – Ugyanaz a katarzis élmény valósult meg, ami anno a koncerteknél, csak most kilenc kisebb helyszínen zenéltünk. A reakció, a nyitottság és az értés ugyanaz volt. Sokat tanulhattunk az ittlétünk alatt, komoly kihívásokat jelentettek az órák, ahol mi is folyamatosan fejlődtünk, és egyre magasabb színvonalon tudtunk teljesíteni.

– Milyen munkák állnak előttetek?
Ferenczi György: – Jelenleg nagyon együtt halad a sorsunk. Mikinek most jelent meg a kínai lemeze, nekem pedig a nashvielle-i (USA, Tennessee – a szerk.). Tizenhét éve voltam először kint, és elhatároztam, hogy egyszer visszatérek oda a zenekarommal lemezt fölvenni. Hosszú munkába telt, amíg ez megvalósulhatott. Ezzel egy nagy kör zárult be, amelyet hagynom kell ülepedni. Nem szabad semmit sem erőltetni ilyenkor, mert az könnyen görcsössé válhat.

Both Miklós: – Egy művész alkotótevékenységében létszükség az, hogy minél szélesebb információközegben dolgozzon. Én ismét jövök Ukrajnába népzenei gyűjtésre márciusban, immár egy nagyobb forgatócsoporttal Poltava megyébe. Emellett február 13-án lesz a Naprával a tízéves jubileumi koncertünk. Ezek a legközelebbi terveink.

Pallagi Marianna
Kárpátalja.ma