Amikor kiszáradt a tenger

Mediterrán napsütés, fényben fürdő, örökzöld növényekkel ékes vagy éppen szikrázó fehéren ragyogó tengerpartok, az azúr színű égbolt alatt kéklőn hullámzó habok… – ezek a képek jelennek meg lelki szemeink előtt, ha a Földközi-tengerre gondolunk. Ám évmilliárdokkal ezelőtt volt egy időszak, amikor hullámzó víztömeg helyett hőségben izzó sós sivatag húzódott itt a végtelenbe…
1961-ben szeizmikus vizsgálatokat végeztek a medence fenekén, és 100–200 méteres mélységben egy korábbi tengerpart nyomaira bukkantak, mely azt bizonyította, hogy volt idő, amikor a Földközi-tenger összébb zsugorodott. Kilenc évvel később azután a Glomar Challenger kutatóhajó mélyfúrásokat végzett a tenger medrében, melyek eredményeként evaporitmintákat is felszínre hoztak a geológusok. Az evaporitokról pedig tudnunk kell, hogy olyan kőzetek, melyek sós vizek (tengerek, sós tavak) részleges vagy teljes kiszáradásakor keletkeznek, s többek között kősót és gipszet tartalmaznak. Emellett kizárólag besűrűsödött sós tavakban kialakuló üledékekre is bukkantak, továbbá sivatagi porviharok által kialakított geológiai alakzatokat találtak a mederfenék alatt. A felsorolt leletek szokásos tengeri üledékrétegekkel váltakoztak, ami arra utal, hogy a Földközi-tenger egymást követően többször is kiszáradt, majd újból vízzel töltődött fel. És ugyancsak a tenger egykori kiszáradásait bizonyították Ivan Sz. Csumakov szovjet tudós egyiptomi kutatásai, melyek során a geológus a Nílus jelenlegi medre alatt rábukkant a folyó nagy mélységben húzódó egykori medrére, mely csak úgy jöhetett létre, ha a tenger megindult a kiszáradás útján, vízszintje egyre csökkent és csökkent, így az ős-Nílus mind mélyebbre vájta medrét, miközben az apadó tenger felé igyekezett. S természetesen a medencébe torkolló többi folyó is mély kanyont vájt magának, ahogy egyre alacsonyabbá vált a tenger szintje. Majd a Földközi-tenger szinte teljesen kiszáradt, a helyén, 3-5 kilométerrel a Világóceán szintje alatt, hatalmas sós sivatag húzódott a messzeségbe, melynek egyhangúságát csak itt-ott törte meg néhány, elképesztően tömény sós vizű tó, a medencébe ömlő folyók vize pedig egyszerűen elpárolgott a száraz hőségben. Míg a szigetek hegyekként, hegységekként emelkedtek a sivatag fölé, s földhidak alakultak ki a szárazulatok – a szigetek, valamint a medencét övező kontinensek – között.
Mikor és miért száradt ki a Földközi-tenger? A különböző számítások szerint 5,75 vagy 5,96 millió évvel ezelőtt, a földtörténeti újkor harmadidőszakában, a miocén korban kezdődött meg a kiszáradás, és a következő öt-hatszázezer év során legalább hétszer kiszáradt, majd újból feltöltődött a medence. De miért tűnt el a víz? Nos, a részben szubtrópusi, részben trópusi égöv alatt fekvő, nagyfokú párolgásnak kitett, zárt beltenger vízmérlege ma is negatív, s még inkább az volt 5-6 millió évvel ezelőtt, a jelenleginél melegebb időszakban. A párolgás által okozott vízveszteséget pedig csak az Atlanti-óceánból beáramló víztömegek pótolják. A kiszáradást megelőző időszakban azonban még nem létezett a Gibraltári-szoros, helyette az Ibériai-félsziget déli, illetve a mai Marokkó északi részén húzódó két csatorna biztosította az óceán és a beltenger közötti összeköttetést. A kiszáradást pedig korábban a Világóceán szintjének az esetleges többszöri lecsökkenésével magyarázták, az utóbbi időkben viszont tektonikai okokat látnak a háttérben: valószínű, hogy a csatornákat magukba foglaló szárazulatok időről időre megemelkedtek, a csatornák medre a Világóceán szintje fölé emelkedett, és a Földközi-tenger elzáródott az Atlanti-óceántól. Csak a Fekete-tengerből és talán a Kárpát-medence belsejét akkoriban kitöltő Pannon-tengerből érkezhetett némi víz a medencébe.
A kiszáradt tenger helyén létrejött sivatagban elképesztő éghajlati viszonyok uralkodhattak. Elméleti számítások szerint négy kilométerrel a tengerszint alatt 40 Celsius-fokkal magasabb lehet a hőmérséklet, mint a tengerszinten, így nyáron, nappal, +80 Celsius-fokos hőmérséklet uralkodhatott a kietlen pusztaságban, ahol szó sem lehetett magasabb rendű növényi és állati életről. Az Atlanti-óceán felől érkező légtömegek csak az Ibériai-félszigetet és az Atlasz-hegység vidékét érhették el, ide szűkült a mediterrán éghajlat. A medence középső és keleti része fölé emelkedő szárazföldeken roppant száraz, csapadékszegény éghajlat uralkodott.
Azután 5,2 millió évvel ezelőtt (még mindig a miocénben) megsüllyedt a gibraltári fenékküszöb, illetve a mai Marokkó területén is nyílt egy szűk hasadék (az utóbbi később eltűnt), s áramlani kezdett az óceán vize a száraz medence felé. Gibraltár térségében előbb egy kétszáz kilométer hosszú, viszonylag enyhe lejtésű csatorna alakult ki, majd a sebesen áramló víz eróziója kiszélesítette a csatornát, és megszületett a Gibraltári szoros. Az Atlanti-óceán vize roppant vízesésként zúdult alá a mélybe, robajlásának hangját még száz kilométeres távolságból is hallani lehetett. A feltöltődés pedig igen gyors volt, leggyorsabb időszakaiban napi tíz métert is kitett a vízszintemelkedés, és kb. két év leforgása alatt fel is töltődött a hatalmas medence.
S mit hoz a jövő? Az afrikai tektonikus tábla – mely észak felé haladva felgyűrte az Atlaszt, a Sierra Nevadát, a Pireneusokat, az Alpokat, az Appennineket, a Kárpátokat, a Dinári-hegységet, a Balkánt, a Pontuszi- és a Taurosz-hegységet – évi néhány milliméteres sebességgel továbbra is Európa irányába nyomul, és hozzávetőleg 20 millió év múlva a Himalájához mérhető, hatalmas lánchegységet gyűr fel a magasba a kontinentális lemezek satujába szoruló és teljesen eltűnő Földközi-tenger helyén.
Lajos Mihály