Brenzovics László: Nemzetiségi politika a visszacsatolt Kárpátalján (1939–1944)

Dr. Brenzovics László még a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem doktoranduszaként választotta disszertációja témájául a magyar kormányzat kárpátaljai nemzetiségi politikáját. A most megjelent könyv a kvintesszenciája mindannak, amit az elmúlt években a magyarországi és kárpátaljai levéltárakban összegyűjtött e tárgyban.

Érdekes módon a szerző politikusi pályafutása is tudományos érdeklődésének területéhez vitte közel. „Megyei képviselőségeim időszaka, alelnökségem az ungvári „Fehér Ház” épületében telt, ahol a „magyarok alatt” a Kormányzói Biztosság székelt – írja könyve előszavában. – Ugyanazokon a folyosókon, irodákban jártam, szinte ugyanaz a látvány tárult elém az ablakokból, mint amit a kormányzói biztosok: Perényi Zsigmond, Kozma Miklós, Tomcsányi Vilmos Pál láthattak. Kárpátalja – részben – még mindig ugyanazokkal a problémákkal küszködik, mint hetven éve. A lezáratlan, kibeszéletlen múlt előkerül minden nem teljes egészében pragmatikus kérdés vitatásakor, legyen az az autonómia, a zászló, a himnusz, a vereckei emlékmű, Karpatszka Ukrajna, az elhurcoltak rehabilitálása, Suhevics, Bandera s még folytathatnám”.

Brenzovics az első kárpátaljai magyar szerző, aki a kötet mintegy kétszáz oldalán kísérletet tesz a téma, azaz a visszacsatolt Kárpátalja történetének tudományos feltárására. Írásában rávilágít a magyar nemzetiségpolitika alakulására és Kárpátalja helyzetére a visszacsatolás előtt, majd a magyar katonai közigazgatás és a polgári közigazgatás korszakának történéseit és problémáit tárgyalja. Eközben számos olyan levéltári forrást és tényt ismertet, melyek a történészek és a téma iránt érdeklődő „civil” olvasók figyelmére egyaránt számot tarthatnak.

A szerző megállapítja, hogy Kárpátalja Magyarországhoz való 1938–1939-es visszacsatolásának fogadtatása ambivalens volt: „a helyi magyarság nyilvánvalóan örült, az elkötelezett ukránok számára mindez tragédiát jelentett, a többség azonban közömbösen vagy várakozással tekintett a jövő elé”. Mint rámutat, Teleki Pál miniszterelnök szándéka a katonai közigazgatás időtartamának minél szűkebbre való szorítása és az autonómiának a mihamarabbi megvalósítása volt Kárpátalján, amiben a magyar politikai erők többsége támogatta, bár voltak az autonómiagondolatnak ellenzői is, elsősorban a katonai vezetőségben és a kárpátaljai magyarság köreiben. „A katonák biztonságpolitikai szempontokat hangsúlyoztak, a helyi magyarság egyes vezetői revánsot kívántak venni a korábbi megaláztatásokért, illetve saját pozícióikat féltették.”

Mint közismert, a második világháború kirobbanása hátráltatta, a Szovjetunió elleni támadás és Magyarország hadba lépése pedig végleg levette a napirendről a kárpátaljai autonómia rendezését. Így nem sikerülhetett a helybeli szláv lakosság integrációja sem. „A helybeli szláv elit a cseh uralom húsz éve alatt igen jelentős változásokon ment keresztül, s többségük meggyőződéses hívévé vált az ukrán vagy a nagyorosz irányzatnak és/vagy a kommunizmus eszméinek. Mivel az egész cseh érában a politika elsősorban a nyelvi kérdés és az autonómia körül forgott, e kérdések rendezését várták a magyar kormányzattól. Mivel azonban ez az ismer körülmények miatt nem az elképzeléseiknek megfelelően történt, frusztráltak lettek, s sértve érezték magukat” – írja többek között Brenzovics László.

pszv

Kárpátalja