Rácok, oláhok, muszkák, burkusok

Köztudomású, hogy a világ minket, magyarokat – önelnevezésünkkel ellentétben – ungárnak, hungariannak, vengernek emleget. Időnként mi is más néven tartjuk számon az évszázadokon át velünk és szomszédságunkban élő népcsoportokat, nemzeteket. Most sorra vesszük őket.

„Vadrác”, Rózsa Sándor, a „rácok ostora” – ilyesfajta módon bukkan fel a szerbek régies elnevezése, ha például 1848-49 magyarországi sajtóját tanulmányozzuk. Településneveink őrzik az egykori szóhasználatot, elég csak Rácalmásra, Ráckeresztúrra, Ráckevére gondolnunk. Maga a rác szó eredetileg a szerbiai Raška területre, pontosabban a Ras városából származó emberre utal. Létezik egy olyan magyarázat is, amely szerint a ras a meghódított területek törzsi vezetőjét jelölte volna (és ebből eredne a különböző szláv nyelvekben gyakori Radoslav, Raslav, Rastislav személynév). A hazánkba több hullámban betelepülő szerbeket egészen a 19. századig rácnak nevezték, de az elnevezésen olykor egyszerűen ortodox hitű, délről érkezett telepeseket, például görögöket is értettek. A dualizmus korában már kissé pejoratív a rác elnevezés, a török alól felszabaduló Szerbia nevének elterjedésével pedig a szóhasználat gyakorlatilag kiszorult a magyar nyelvből. Megjegyzendő, hogy a magyarság a hazánk területén élő délszlávok között finom különbséget tett, hiszen egyes horvát csoportokat katolikus rác néven is emlegetett.

Hasonlóan kalandos a tót kifejezés története. A magyar középkorban nem a szlovákokat, hanem a latin sclavonius honosított formájaként a szlávokat nevezték így. Eredetileg a germánok „thuat” elnevezéséből származik: a 4-5. századi Kárpát-medencei gepidák is használták a tótot, de mindmáig fennmaradt – általában a germánokra értve –, például a teuton szóban. A középkori Magyarországon Tótországnak nem a Felvidéket, hanem a déli, szlavóniai területet nevezték, és hosszú időnek kellett eltelnie, mire a délszlávokról lekopott, és a szlovákokra „ráragadt” a tót jelző. Az elnevezést a mai Szlovákia magyarul tudó polgárainak egy része sérelmesnek érzi, míg a magyarországi szlovákság, például a Békés megyeiek büszkén vállalják a tót elnevezést, nem érzik megbélyegzőnek. (A politikai korrektség jegyében mindenesetre Tótkomlós hivatalos szlovák elnevezése, amelyet a település határában kétnyelvű táblán is olvashatunk: Slovenský Komlóš).

Minden bizonnyal a néma szóból származik a magyar nyelv német elnevezése, pontos kölcsönhatásban a környező szláv népekével (nemec), nyilvánvalóan olyan emberre értve, aki a „mi” nyelvünket nem beszéli. Hasonlóan a hazai szlovákság tót elnevezéséhez, a magyarországi németség sem tartja sérelmesnek a sváb kifejezést, amelyet egyébként pontatlanul alkalmazunk a dunai németekre, tekintve, hogy őseik Ausztriából és Németországból, különböző tartományokból érkeztek hozzánk, nem csak a svábok földjéről. A szintén magyar népnyelvi burkus poroszt jelent, és a nyelvészek gyanúja szerint a brandenburgi melléknév latinos alakjának, a brandenburgus-nak a rövidüléséből keletkezett. A burkus király népmeséink gyakori alakja, burkus gyereknek pedig a csintalan, rossz magaviseletű nebulót hívták még száz évvel ezelőtt is.

Az oláhról a Pallas Nagylexikonban ezt olvashatjuk: „Magyarország erdélyi, továbbá Máramaros, Szatmár, Bihar, Arad, Békés, Torontál, Temes és Krassó-Szörény vármegyéiben elterjedt népfaj neve.” Sokáig nem pejoratív kifejezés, és egészen a legutóbbi időkig szívósan tartotta magát a magyar köznyelvben, különösen Erdélyben. Az oláh szó kétségkívül a blak (vlach) néphez kapcsolódik, és történetileg pontosabb is, mint a román önelnevezés, amely a mindmáig be nem bizonyított, így felettébb kétséges római eredetre utal. Az oláh nyilvánvalóan a vlach szó mássalhangzó-torlódását feloldó magyaros változata. Érdekesség, hogy a kora középkorban hazánkba betelepülő vallon eredetű „olaszokat” is vlachnak nevezik az írott források, akárcsak a románokat, tehát az olasz és az oláh szó közös tőről, a vlachból fakad. Az olaszok magyar népi elnevezése, a talján, pedig kétségkívül a német Italien-italienisch-re vezethető vissza. Évtizedek óta óta használjuk a határozottan megbélyegző, gúnyos digót, ennek eredete az északolasz digo (irodalmi dico), vagyis mondok, mondom jelentésű szóra vezethető vissza.

Szinte egyedülálló a magyarság lengyel elnevezése, tekintve, hogy országukat maguk az érintettek is Polskának hívják, és a világban a Poland, Polen féle alakok terjedtek el. A magyar nyelv is ismeri a polyákot, mégis a lengyel szót használjuk, az egykori Lędzian törzsre utalva. Hogy mi lengyelnek hívjuk a baráti szláv nemzetet, pontosan megfelel annak, mintha honfoglalás kori „kétoldalú kapcsolataink” miatt a lengyelek mondjuk Nyéknek vagy Jenőnek hívnák a magyarságot, ha történetesen a szóban forgó magyar törzzsel érintkeztek volna.

Moszkva város nevét őrzi a magyarok muszka megjelölése. Az első világháború fronttudósításaiban még bőszen használták, de 1945 után – könnyen megfejthető okból – teljesen visszaszorult a népnyelvbe. Jassznyelvinek és pejoratívnak érezhetjük a zsidók biboldó elnevezését, pedig eredetileg ennek sincsen gúnyos felhangja. Cigány szó, és egyszerűen meg nem keresztelt embert jelent.

Az pedig, hogy a magyarságnak vannak-e a bevezetőben felsoroltak mellett más elnevezései a szomszédos népek nyelvén, szintén megérne egy részletesebb vizsgálódást.

 

Népnevek a nép nyelvében

Ezer zsibbadt vágyból mért nem lesz

Végül egy erős akarat?

Hiszen magyar, oláh, szláv bánat

Mindigre egy bánat marad.

Ady Endre: Magyar jakobinus dala (részlet)

Ez a beteg, boros, bús, lomha Bácska.

Itt félve jár az úri kisgyerek.

Mérges virágok, nyiszlett emberek.

Egy távol torony ferde lángolásba.

Méreggel mart, fehér, virágos orcák.

Lánggal rikító selymek, rác mennyország.

Kosztolányi Dezső: A szegény kisgyermek panaszai (részlet)

„Curiosum!” ezen kitétellel jött ki f. é. nov. 24-én Bécsben a „Slowenské nowiny” (Tót ujság) 140-ik számában Kis-Hontból közlött egy félszeg tudósitás, mellyben nékem, mint kraszkó-lukovistyei evang. papnak gunyosan szememre vettetik, hogy magamat a Rima-Brezón nov. 2-án tartott esperességi gyülés alkalmával honi, s bevett szokás szerint magyar nyelven iktattam be. Én ugyan születésemre nézve tót vagyok s nem restelem nyelvemet s nemzetségemet, de mint gömöri fi s magyarhon polgára, a hazafiui érzelmek iránt sem vagyok idegen. Azt azonban elfeledé a tót ujság tudósitója, hogy ugyanazon esperesség kebelében vannak tősgyökeres tót papok, kik a Kriván alól, Zólyom, Liptó stb. megyékből hozzánk kerülve, magukat a mi esperességünkbe sept. 10-én szintén magyar nyelven iktatták be. De ezuttal a „Curiosumot” szépen elhallgatták. Van szerencsém ez esetet a közönség józan biráló széke elé állitani. Kraszkó dec. 3. Genyethay Samu lelkész.

Vasárnapi Újság, 1857. december 27.

– Fodri! – kiáltottam háromszor is.

De biz az én hangomat a csata pokoli lármája elnyelte. Jól marokra fogtam hát a kardomat; – és be a muszkák közé! Vágtam jobbra, balra, mint a tüzes istennyila. Húll a muszka, mint a tök. De mi történik? A lovam megvadul és kiront oldalra. Mingyárt láttam, hogy ebből baj lesz, de azért csak vágtam akkorákat, hogy a karom majdcsaknem kificamodott a helyéből.

– Hazudik! – hangzik akkor egy nyers férfihang a szomszédasztalnál.

A hallgatók felpillantanak. Látják, hogy közös hadseregbeli tisztek ülnek ott: valami négy hadnagy, meg egy öreg kapitány.

Mócs Zsiga meghökken, el is sábad, de csakhamar úgy tesz, mintha nem hallotta volna a megjegyzést. Egyet-kettőt szippant a cigarettáján, aztán folytatja:

– Hát az ebadtát, úgy húll a muszka, mint a karalábé. Én se nem láttam, se nem hallottam, mint a fajdkakas, az alakok csak kékesszürke árnyakként tüntek föl mellettem.

A lovam utcát rombolt a muszkák között, én meg dolgoztam veszettül, úgy, hogy tetőtőltalpig egy csurom vér voltam.

Gárdonyi Géza: Két menyasszony (részlet)

Az oláhok, az oláhok facipőben járnak.

Azok élik világukat, kik párosan hálnak.

Lám én szegény szolgalegény csak egyedül hálok,

Akármerre tapogatok, csak falat találok.

Magyar népdal

Forrás: magyarhirlap.hu