Múltfogyatkozás

Azt mondták, legyek szubjektív, teljesen szubjektív. Vagy legalább próbáljam meg. Megpróbálom.

Levelet bárhol lehet írni, nem kell hozzá kitüntetett hely, mondja nyafogva. Talpatok meg-megcsúszik a nedves mohán, lassan, kitartóan kúsztok a vakolatát vesztett, csupasz téglafalon.

Polcra rakta az életet. Sarkokba halmozta, fiókok mélyébe süllyesztette, szekrényekbe rejtette. Sufniba zárta a csorba kaszát, a kiszáradt hordót. A még fényes élű kapát és a nagy, ötágú villát is melléjük támasztotta a kőrisfa nyéllel.

A tovaúszó felhők alatt rendületlenül áll a régi épület. Hogy üzem volt-e? Talán.

Bevallanád, kérdezi a szúrós szemű tanító néni, és közel hajol hozzád, annyira közel, hogy a leheletedtől megrezzennek a pihék az arcán. Bevallanád, hogy te törted el a mutatópálcát, akkor is, ha senki sem látta?

haladok… lépcsőről lépcsőre… állomásról állomásra… állapotról állapotra… haladok…

 A szénporos levegőben lezárt vagonok álltak, indult a mozdony, lassan vitt magával téged. Csak három nap – mondtad és a világot nyakadba vetted, hogy újjáépítsd régi rendjét. Ennyi időre csomagoltam neked némi bort, meg száraz kenyeret. Szalonnát is tettem volna, de a füstön nem volt más, csak a háború testéből metszett éhség.   Mentem volna…

Ha az egzisztencia nem lenne átélhető, akkor elég nagy gond lenne az egyén mint kiindulás.