Az elmúlás csendes (anti)melankóliája
Azt mondták, legyek szubjektív, teljesen szubjektív. Vagy legalább próbáljam meg. Megpróbálom.
Azt mondták, legyek szubjektív, teljesen szubjektív. Vagy legalább próbáljam meg. Megpróbálom.
Levelet bárhol lehet írni, nem kell hozzá kitüntetett hely, mondja nyafogva. Talpatok meg-megcsúszik a nedves mohán, lassan, kitartóan kúsztok a vakolatát vesztett, csupasz téglafalon.
Polcra rakta az életet. Sarkokba halmozta, fiókok mélyébe süllyesztette, szekrényekbe rejtette. Sufniba zárta a csorba kaszát, a kiszáradt hordót. A még fényes élű kapát és a nagy, ötágú villát is melléjük támasztotta a kőrisfa nyéllel.
180° lentről felfele nézve — a lépcsőfordulóban hagyott nosztalgia. Visszamentem oda, ahol elhallgatott mondataink téglákként sorakoztak.
A tovaúszó felhők alatt rendületlenül áll a régi épület. Hogy üzem volt-e? Talán.
Bevallanád, kérdezi a szúrós szemű tanító néni, és közel hajol hozzád, annyira közel, hogy a leheletedtől megrezzennek a pihék az arcán. Bevallanád, hogy te törted el a mutatópálcát, akkor is, ha senki sem látta?
haladok… lépcsőről lépcsőre… állomásról állomásra… állapotról állapotra… haladok…
A szénporos levegőben lezárt vagonok álltak, indult a mozdony, lassan vitt magával téged. Csak három nap – mondtad és a világot nyakadba vetted, hogy újjáépítsd régi rendjét. Ennyi időre csomagoltam neked némi bort, meg száraz kenyeret. Szalonnát is tettem volna, de a füstön nem volt más, csak a háború testéből metszett éhség. Mentem volna…
Ha az egzisztencia nem lenne átélhető, akkor elég nagy gond lenne az egyén mint kiindulás.
Tudod mi az őrület definíciója? Ugyanazt teszed újra és újra, közben más eredményt vársz. Kinyitod az ablakot, bezárod, újra kinyitod és kihajolsz. Arra számítasz, hogy most talán kiesel. De nem, helyette megmosod az arcod. Az öklöd belevered a falba, ami nem hullik le, de a kezed fáj, ezért ordítasz és rácsapsz a mosdókagylóra. Nem törik…
End of content
End of content