A nap verse

Miféle vendég e sok fura álom, hogy vagyok gyakran, ki nem voltam soha, miféle ősök parancsára vágyom hazámba onnan, hol nem voltam soha.

Édesanyám fényport söpröget Az udvaron (az Isten áldja meg) Hogy hordta-vitte súlyos létemet Hogy letette testem szénaporba

Nyakamba veszem hát Az óriás óceánt. Cseppjeivel számot vetek.

Mint dobpergés jött az eső, rámzörgetett és elszaladt: két perc vihar, s most itt a béke.

A harsány napsütésben oly csapzott már a rét

Börtön vagyok ma, bús magamba zárt, S kalitkám sodronyhálózata izzik,

Kristálycsillár fenn a Hold – nyitva van az ékszerbolt:

Amíg a busz a városig ráz, egy polip két karja vagyok.

Az alkony puha matracán ágyat bont a Nap:

Szeretni még egyszer, halálosan, aki vár. Mosolyt venni még, mielőtt a bolt bezár.