A nap verse

Kemény törzsedre cinke száll, virágod ringat bogarat,

Egy tündérfoszlány egy tündér köntöséből Egy éles földi tüskén fennakadt.

Bolyongok az éjszakák

A mesebeli madarat elfogjuk olykor, hogy utána úgy dönthessünk: legyen szabad.

valaki jár a fák hegyén ki gyújtja s oltja csillagod

Nyújtózó fák tenyerébe eső hullat gyöngyöket, monoton dalt dúdolnak lucskosan a levelek.

Ki kéne bolondulni innen, Mint az öngyilkos, ha visszafele él, Leszedni az i-ről a pontot, De visszarakni, ha a helye fehér.

A Hold tovább kergette csillagnyáját. A tündöklő égi tisztások messzi hűvöse hívogat.

Agyon­ra­mo­sott ing az ég, a távoli vetítővásznon csak pára­szi­ge­tek van­nak, míg lent,a lom­bok sötétkamrájában alig látszik a történel­em­előtti fény­fo­na­lak villódzása.

Nem kérhetsz számon Madarakat etetsz kenyérbéllel