Mint tűzhányó a hegy gyomrába, Úgy van bezárva önmagába Az én világtalan anyám. Csak tapogat, mint magzat a méhben, Egyforma napok sűrűjében Kitartóan fohászkodik. Magába néz csak, hosszan, mélyen, És fényt keres a feketében: Emberhez méltó küzdelem.
Picit nyitottad meg az ajtót. S e réssel bomlott a világ. Tavaszi fákról érett alma, Nyárvégi gallyról friss virág. Picit nyitottad meg az ajtót. És nagykapu retesze tárt: Elém lilában habzó kertet, S incselkedő lábak nyomát. Picit nyitottad meg az ajtót. Többet kaptam, mint bárki más: Akácvirágot szétroppantva – Világvégét s feltámadást.
Senkik hőse lettem. Daliának neveztek, bajnoknak, a legjobbnak. Nem tettem mást, csak elhittem: tetteim bő vizéből merítve lehetek valaki a senkik társaságában. Ugyanabból a felhőből estem le, mint más. Esőcsepp vagyok, a több milliárd egyike, aki örömcsiholó lányok sziluettjében élvezi a napot vagy a holdat, amely előbb- utóbb felszárítja. Fürdök az illúzióban, megáztam a képzelgésben,…
Ó Mesterem, Te égen járó Holdban álló titokzatos legyen a dolgok arca fénylõ és áttetszõen angyalos a sárba nézõ, vízben ázó szavak közül elinduló apró élet, vergõdõ hajtás: legyen világom átfogó! Ó Mesterem, Te égen járó földbe ásott titokzatos: itt hallgatózom lenn a földön honnan nem látszik a magos az arcod semminõre képzett vonásain a…
Midőn még szerelemképes voltam, s öleltük egymást ínszakadásig, belsődben boldogan barangoltam, nem készült helyedre még a másik. Szerettelek szőnyegen, széken, kádban, megroppant gerincű ágyon, aztán a legforróbb nyár szívében bolondos, budai éjszakákon. És amint sikolyodra a lombok bódulatukból felriadtak, akkor indult be aprócska szíve képemre formált kisfiadnak. Hanem a lombok árulók lettek, eleve annak lettek…
Az est olyan volt, mint az ében, fekete fáklyaláng kezében, a háztetõkig nõtt az árnyék, s az alkony, mint egy némajáték: felhõk bíborba mártott ujja a nap a csendtõl megvakulva a rét, a tóba hulló erdõ holdszemû éjbõl felderengõ viasz-csomó, tûztestû sárkány, lobogva nyargal át a járdán. Már érkezik fekete lábakon, a hold mögül süvölt…
szélesre tárt kabátban õrült napsütésben én aki mindig fázom reszket körülöttem a nyár is csaló idõ parazsat lángra gyújtó hazug bolond csoszogó nénik szemében könnyeket fakasztó átkozott merre indulnak tegnapjaink rongyosra csókolt régi tavasz emlékszem az illatodra sápadt angyalarcok a magasban dideregtek és tüsszögtök a szmogtól és nekünk jó idelenn és a szürkearcú boldogtalanok az…
![Penckófer János: [Ez az első…]](https://i0.wp.com/karpatalja.ma/wp-content/uploads/2014/08/penckófer_jános.jpg?fit=640%2C480&ssl=1)
Ez az első olyan év, hogy nem láthatta meg a Jézus Szívét, ami valamit jelent. De úgy higgyem el, sehol sem fog kivirítani, ami ugyancsak valamit jelent. Csupán a nevéhez kötődő történet szivárog át, a szívbe döfött lándzsa nyomán kifolyt vér átváltozása, csak az időn átütő beszéd. Az összes csöpp, az összes vér, mi akkor,…
és akkor a nap a földre száll piros a tűz csodája sárgában senyved felnéz a napba a pici parázs látok fent kékeket a lenti tóban zöldebb az ég a pipacsra rászólt a hajnal * vándoroltak a fellegek fehér ha a hegyekre pattannak az akaratok hiába csámcsog a jámbor idő s fűszál kínálja…
Szélből a sugár megtörik Tükrökből vissza eléget
End of content
End of content