A nap verse

Árnyékos kanálispart. Ledobom biciklimet, ruháimat. Megmártózom a zöld vízben; testemet hűtöm.

Csak élték egyszerű életüket, Mint mindig, a Nap akkor is felkelt. Sokan lelték akkor végzetüket, S a sors magához rántott sok embert. És ezerkilencszáznyolcvanhatban Sok szív dobbant utoljára Csernobilban.

Itt más az illata megannyi virágnak, Más az íze csóknak, harapásnak, Más itt a színe zászlónak, halálnak, Más értelmet kap jelzés és mozdulat.

Földünk egy nagy pöttyös labda, száguld, röpül, mi meg rajta csücsülünk, pörög, forog az ebadta, csoda, hogy nem szédülünk.

Az alagút végén hideg lesz nagyon. Szellőt, madarat nem ringat a lomb.

Már kék selyembe pompázik az égbolt, tócsákba fürdenek alant a fák,

Ha angyalok szavával szólnánk is, Megfojt a szánkra égetett pecsét.

Uram, csúfoltak, Kínoztak Téged Aki szerettél Minden szenvedőt. Szegekkel vert a Világ keresztre, Aki mindig csak Vigasztaltad őt.

Istenem. Az az alkony.

És jött a vöröshajú lány Két ösztövér tehén megett. Testükre vad port szórt a táj. Bőgették egyre az eget.