Kopogtató

Ismét mellbe vágott, pedig minden évben ez van, végül is megszokhattam volna már. Február végén történt. Kiléptem a hónapokkal ezelőtt az enyészettnek átadott, üres tiszaújlaki vasútállomás peronjára.

Március elsejétől ismét emelkedett a villamos energia ára szép hazánkban, áprilisban akár negyven százalékkal többet fizethetünk a gázért, eközben drasztikusan emelkedtek az élelmiszerárak, drágábban utazunk, szélütést kapunk a benzináraktól, és azon morfondírozunk, hogy a sokat emlegetett minimálbérből a számlákat fizessük ki, melegedjünk, vagy épp az éhkoppot kerüljük-e el.

Lassan véget ér a tél és a beöltözések nagy időszaka, a farsang is. Jelképesen elkergetjük a telet, és várjuk, minden porcikánkkal óhajtjuk a napsütést, a meleget, a színeket és a tavaszt.

Az utóbbi években szinte észrevehetetlenül beszivárgott a külföldi munkavállalás és a kivándorlás az életünkbe.

Tegyék az ukránt államnyelvvé Magyarországon, kapjon ukrán szinkront minden magyar film, utalják az ukrán büdzsébe a magyar adókat, kereszteljék Nesztoro-Mahnovszknak Budapestet és OUNivszknek a Tiszát – íme néhány követelés a Csornij Komitet nevű szélsőjobboldali csoport listájáról, melyet január 31-én a kijevi magyar nagykövetség előtt tartott majd’ tízfős „tüntetésen” hoztak nyilvánosságra.

Járhatatlanok a kárpátaljai útszakaszok – a kijelentésre megyénk egyetlen lakosa sem kapja fel a fejét.

Csupán egy hét telt el 2017-ből. Ennyi idő alatt, kurta 168 óra leforgása után is világossá válhat számunkra, hogy megvalósíthatók-e az újévi fogadalmak, az újévi vágyak és ígéretek, realizálódhat-e az, amiben bízunk, és amit remélünk.