A kárpátaljai ember több lábon kénytelen állni egyszerre. Az alacsony fizetések mellett szinte mindenki valami mellékkereset után néz, hogy a család megélhetését biztosítsa. Ez nemcsak az utóbbi időszakra jellemző. Mindig is így volt.
Furcsának tűnhet, hogy külön mesterségként beszélünk a galambászatról, pedig ez is egy olyan tevékenység, amelynek a gyökerei egészen az ókorig nyúlnak vissza.
Az Ökörmezői járásban található Alsókalocsa (Kolocsava) község a festői környezetén, fatemplomán, gazdag falumúzeumán kívül Mikola Suhaj betyárról nevezetes. Arról a 20. század elején valóban élt személyről, akit az első világháború idején besoroztak, ő azonban a hadseregből megszökve bujkált, később rabolt és gyilkolt. Ivan Olbracht cseh író 1933-ban Nikola Suhaj, a betyár címmel regényt is írt…
Igen ritkán említik az egykori Ugocsa vármegyéhez tartozó Csarnatő nevét az írások. Régi fotót vagy képet pedig egyáltalán nem lehet találni az interneten a településről.
A képsor a Beregszászi 6-os Számú Általános Iskolánál készült.
74 évvel ezelőtt, 1941. július 13-án hozta meg Beregszász képviselő-testülete azt a határozatot, mellyel az egykori Piac teret Kossuth Lajos nevére keresztelte át.
Harmadik éve működik a Kárpátaljai Magyar Nagycsaládosok Egyesülete (KMNE), mely közel 250 tagcsaláddal rendelkezik. Az egyesület legfőbb célja, hogy lehetőséget nyújtson a kárpátaljai magyar többgyermekes családoknak az egymással való találkozásra, a közös kikapcsolódásra. Emellett fontosnak tartja a nagycsaládos életforma, a kettőnél több gyermek vállalásának népszerűsítését.
Előszeretettel idézik A prédikátor könyvében található gondolatot: „Ideje van a születésnek és ideje a halálnak, ideje az ültetésnek és ideje a kiszakításnak. Ideje van az ölésnek és ideje a gyógyításnak, ideje a lebontásnak, és ideje az építésnek. Ideje van a sírásnak, és ideje a nevetésnek, ideje a gyásznak, és ideje a táncnak.”
„Csonkapapinak azért neveztetik e helység, mert Csonkás nevű helység e faluhoz közel feküdvén, lakosai az akkori zavaros időkben Papiba költöztek, s innen új lakhelyüket Csonkás-Papinak nevezték el, hogy Márok-Papitól megkülönböztessék” – írja Lehoczky Tivadar 1881-1882-ben Ungváron kiadott Bereg vármegye című könyvében a határ menti településről.
Nyár van, kánikula, mi is lehetne szebb, jólesőbb annál, minthogy az ember családostól, kisgyerekekkel kimenjen drága folyónk, a Tisza partjára hűsölni? Megérkezve azonban sajnos nem a hűs víz az első dolog, ami felkelti érdeklődésünket. Radnóti Miklós szavait hallom a fülemben: „mikor az ember úgy elaljasult”.
End of content
End of content