Kárpátaljáról jöttem, mesterségem címere: karitászvezető

Szerző: | 2015.08.29., 10:35 | Mesterségem címere

Fotó: www.ferences.hu

Nem egy klasszikus hivatás a karitatív tevékenység űzése. Nem olyan szakma, amelyet egyetemen tanítanak. Kell hozzá egy kis menedzseri véna, jó adag szervezőkészség, s némi könyvelői tapasztalat sem árt. Azonban mindez semmit sem ér – Szent Pál szavaival élve – „ha szeretet nincs bennem”. E szakmában a legfontosabb: a rászorulók szeretete, a velük való együttérzés, a segítő szándék.

Ezek nélkül ez a hivatás nem gyakorolható.

Arról, hogy ez mennyire így van, Nánási Antallal beszélgettem, aki 19 éve vezeti a Nagyszőlősi Szociális Karitász Központot, s munkája elismeréséül 2013-ban Pro Caritate emlékéremmel tüntette ki a Munkácsi Római Katolikus Egyházmegye.

 

– Honnan származol?

– Ungvár mellett, Perecsenyben születtem s nőttem fel. A családom tagjai a volt Osztrák–Magyar Monarchia területéről származnak. Az egyik dédapám a horvátországi Fiumében született, a nagyapám Vas megyéből származik, a nagyanyám felvidéki, a másik nagyváradi lány volt. A szüleim azonban már Kárpátalján, Perecsenyben jöttek a világra. Mindketten mérnökök voltak: édesanyám vegyészmérnökként, édesapám mérnök-közgazdászként dolgozott.

 

– Mesélj a gyermekkorodról!

– A családi hagyományhoz híven – amelyet az ükapámig tudunk visszavezetni –, amikor megszülettem, az Antal nevet kaptam a keresztségben.

A szocialista érában az anyukák nem sokáig maradhattak otthon a gyermekükkel, három hónappal a szülés után vissza kellett menniük a munkahelyükre. Ez nálunk is így volt, engem a nagyszüleim neveltek fel. Nagyapám ismert fegyverkovács volt. Mivel első fiúunokája voltam, nagyon sokat foglalkozott velem. A háza a vegyi kombinát közelében állt, ahol édesanyám dolgozott. Ő munkába menet mindig benézett hozzám.

 

– Milyen környezetben nőttél fel?

– Perecseny ukrán település volt már gyermekkoromban is, csak két magyar utcája volt. Mi az egyikben laktunk. A család magyarul beszélt, azonban ukrán nyelvű óvodába és iskolába jártam. Ugyanakkor ez sohasem jelentett gondot számomra. A helyi római katolikus templomba jártunk, ahol magyarul végezték a szertartást.

Nyolcadik osztályba jártam, amikor édesapám Ungváron kapott munkát és lakást. A szüleim és az öcsém átköltöztek oda, én azonban maradtam a nagyszüleimnél, hogy Perecsenyben fejezzem be a középiskolát.

 

– Milyen továbbtanulási terveid voltak?

– Mindig is vonzott a mérnöki pálya, ezért az érettségit követően az Ungvári Állami Egyetem műszaki karán tanultam tovább. Mivel itt nem volt mérnöki szak, a harmadik év után a Lembergi Műszaki Egyetemen folytattam a tanulmányaimat levelező tagozaton, s ott szereztem gépészmérnöki diplomát. Közben teljesítettem a sorkötelességet: 1976–1978 között Csehszlovákiában szolgáltam. Miután leszereltem és hazatértem Kárpátaljára, folytattam a tanulást, illetve munkát vállaltam. Előbb lakatosként dolgoztam, később egy ungvári tervezőirodában kaptam munkát, ahol először technikusként, majd tervezőmérnökként alkalmaztak. Analitikai műszereket terveztünk. Egészen addig maradtam ezen a munkahelyemen, amíg a családdal át nem költöztünk Tiszaújlakra.

 

– Miért pont Tiszaújlak?

– Az egyetemi évek alatt ismerkedtem meg a feleségemmel, aki Tiszaújlakról származott, és az Ungvári Zeneművészeti Szakiskolában (ma Zádor Dezső nevét viseli az intézmény – a szerk.) tanult. A diplomaszerzés után összeházasodtunk és Ungváron telepedtünk le. Ott született meg a lányunk. Nem terveztük, hogy máshol élünk, azonban a feleségem édesanyja tragikus módon egy autóbalesetben elhunyt, s apósom azt kérte, hogy költözzünk hozzá Tiszaújlakra.

 

– Nem féltél városból falura költözni?

– Nem, pedig a barátok, rokonok igencsak furcsállták, hogy így döntöttünk. Akkoriban pont az ellenkezője volt jellemző: mindenki arra törekedett, hogy a faluról felkerüljön a városba. Nekem nem esett nehezemre a költözés. A munka miatt sem aggódtam. A szovjetrendszernek kevés pozitívumainak egyike az volt, hogy könnyen lehetett munkához jutni. A tiszaújlaki fafeldolgozó üzemben helyezkedtem el. Először a kazánházban felügyeltem a gépek működését, majd főgépész és főmérnök lettem a gyárban. Egészen addig dolgoztam ott, amíg az meg nem szűnt.

 

– Mivel foglalkoztál utána?

– A rendszerváltás idején nem válogattunk a munkákban, bármit elvállaltunk, amivel eltarthattuk a családunkat. Addigra már nekünk is megszületett a második gyermekünk, aki szintén az Antal nevet kapta. Hogy gondoskodni tudjak a szeretteimről, az egyik helyi benzinkúton helyezkedtem el. Maga a fizetés elég alacsony volt, azonban sok borravalót kaptunk. Akkoriban virágzott a benzinszállítás a határon.

 

– Szeretted ezt a munkát?

– Nem. Unalmasnak, monotonnak tartottam. Nem igényelt szaktudást.

 

– Mikor hagytad ott a benzinkutat?

– 1997-ben keresett meg Papp Tihamér ferences atya, hogy vállaljam el az 1993 óta a ferencesek által működő Nagyszőlősi Szociális Karitász Központ vezetését. Tihamér atya Tiszaújlak római katolikus templomában is szolgált, ahová én a családommal jártam, ezért jól ismert. Nem gondolkodtam sokáig a válaszon, s igent mondtam. Apósom is erre biztatott.

 

– Mivel foglalkozott a karitász Nagyszőlősön?

– Akkoriban az ingyenkonyha működtetése volt a fő tevékenysége. Naponta közel 60 nagyszőlősi ember számára biztosított meleg ételt, amelyet eleinte házhoz hordtak, később a rászorulók vették el a konyháról a kétfogásos ebédet. Akkoriban annyira üresek voltak a boltokban a polcok, hogy az ételekhez való hozzávalót Magyarországon kellett beszerezni, és át kellett hozni a határon. Amikor 1997-ben odakerültem a karitászhoz, ezt kellett koordinálnom.

 

– Aztán jött az 1998-as tiszai árvíz.

– 1998 novemberében megáradt a Tisza, s számos nagyszőlősi járási települést elöntött. A karitászra új feladat hárult: gondoskodni kellett a fedél nélkül maradottakról. Az első napokban sokkolt bennünket a Tisza pusztítása. Első lépésként ivóvizet és meleg ételt vittünk az árvíz sújtotta falvakba. Aztán megmozdult az anyaország, s több száz kamionnyi szállítmányt küldött a kárpátaljaiaknak. Ezeket fogadtuk, vámkezeltük és szétosztottuk a rászorulók között.

 

– Hogyan élted meg ezt az időszakot?

– Nehéz volt. A Tisza áradása Tiszaújlakot is fenyegette, ezért amíg én dolgoztam, addig a családomat a tiszaújhelyi görögkatolikus parókiára vittem át, ahol nagyobb biztonságban tudtam őket. Végül a mi településünket nem öntötte el az árvíz. A karitászban betöltött munkám miatt akkoriban csak nagyon keveset látott a család. Nemegyszer előfordult, hogy csak átöltözni mentem haza. A szakállamat is akkor növesztettem meg. Nem volt időm borotválkozni.

 

– Mi történt a kezdeti sokk után?

– Miután eltelt egy-két hónap, hozzákezdtünk a kárfelméréshez és az újjáépítéshez. Királyházán, Tekeházán, Csepében és a Tiszántúl több településén házak egész sora pusztult el. Az emberek fedél nélkül maradtak. Ekkor ismét az anyaország segített: olyan anyagi támogatást adtak, mellyel az alapoktól fel tudtunk építeni egy házat.

Mivel ez a tevékenység egy teljes embert kívánt, lemondtam a karitász vezetéséről, s átvettem az építkezések lebonyolítására létrehozott kft. vezetését.

 

– Menny ideig tartott az újjáépítés?

– Két éven át folyamatosan dolgoztunk. Utána más tevékenységbe kezdett a kft.: bútorlapokat gyártottunk Magyarországra. Ez egy kis kitérő volt az életemben, mert hamarosan ismét visszatértem a karitászhoz.

 

– Mikor vetted át újra a karitász vezetését?

– 2001-ben új házfőnöke lett a nagyszőlősi ferences rendnek Bán Jónás atya személyében, aki mint a karitász elnöke, felkért, hogy vezessem ismét a szeretetszolgálatot.

Akkoriban újabb árvíz sújtotta Kárpátalját, rengeteg teendő volt. Elvállaltam a munkát, s kezdődött az 1998-as évhez hasonló tevékenység: szállítmányok fogadása, szétosztása, építkezés. Az újabb magyarországi támogatásnak köszönhetően sokak költözhettek be hamarosan az új házukba. A két árvíz után összesen 80 család ház épült fel a karitásznak köszönhetően.

 

– Azóta is a karitásznál dolgozol. Mi a fő tevékenységetek?

– A legfontosabb feladatunk az ingyenkonyha működtetése Nagyszőlősön. Jelenleg 180 adag ebédet adunk ki naponta a rászorulóknak. Ma már helyben vásároljuk meg a hozzávalókat. Emellett továbbra is fogadjuk a segélyszállítmányokat, és szétosztjuk azokat. A karitásznak számos intézménye van: rehabilitációs központot működtet Nagyszőlősön, illetve három óvodának biztosít épületet. Korábban az óvodák működtetését is finanszíroztuk, de ma már az állam gondoskodik a kiadásokról, mi pedig az épületet bocsátjuk az intézmények rendelkezésére. Ezekben a gyerekek keresztény szellemiségben töltik el a mindennapokat.

 

– Miből finanszírozza a karitász a kiadásait?

– Három forrásunk van: a kiadások 80%-át a Kárpátaljai Ferences Misszió Alapítvány és az osztrák ferences rend állja, a maradék összeget szponzorok segítségével szerezzük meg.

 

– Mennyire adakozóak a vállalkozók a Nagyszőlősi járásban?

– Sajnos azt kell mondjam, hogy nem igazán segítenek. Már többször megpróbáltuk bevonni őket a tevékenységünkbe, de nem jártunk sikerrel. Inkább a kistermelők támogatnak minket. Már többször előfordult, hogy nem tudták eladni a terméküket a piacon, s nem hazavitték azt, hanem behozták nekünk. Emellett a templomba járó hívek is segítőkészek. Rengeteg ruhát, gyermekjátékot hordtak össze a kérésünkre.

 

– Milyen segítségre van most leginkább szükség?

– Anyagi támogatás kell. Mindenhol ezt mondjuk. Egyszerűbb Kárpátalján megvenni a szükséges gyógyszereket, termékeket, mint a határon keresztül áthozni. Vannak, akik eljönnek Nagyszőlősre, s maguk bevásárolnak a rászorulók részére.

 

– Honnan lehet tudni, hogy ki a rászoruló?

– A Nagyszőlősi Római Katolikus Egyházközségnek van egy felmérése. Emellett az irodánkban lehet támogatásért folyamodni. Egy részletes adatlapot kell kitölteni, s egy bizottság dönti el, hogy ki milyen segítséget kap.

Most a karitászunk csak a nagyszőlős rászorulókkal foglalkozik. A Tiszántúlon külön szervezetet hozott létre a római katolikus egyház. Arra törekszünk, hogy kistérségi szinten legyünk jelen.

 

– Menyire ismerik a karitászvezetők egymás munkáját?

– Minden hónapban találkozunk és beszámolunk a tevékenységünkről, illetve megbeszéljük a feladatokat és a problémákat. A Beregszászi járástól Nagyszőlősön át a Felső-Tisza vidékéig dolgoznak a kollégák.

 

– Mi a legfőbb témája manapság a találkozóitoknak?

– Leginkább az energiaár emelése foglalkoztat minket. Hamarosan jön a tél, a fűtési időszak, és sokan bajban lesznek. A nagyszőlősi karitász a tüzelőprogram keretében eddig több autó fát hordott szét, s továbbiakat akarunk kiszállítani. Azonban ez nem oldja meg mindenkinek a gondját. A másik probléma – ahogy az a kérdőívekből kiderül – a gyógyszerek megvásárlása. Ezen nem lehet spórolni.

 

– Mennyire veszed a lelkedre az emberek gondját?

– Természetesen átérzem a problémájuk súlyát, de igyekszem azt feldolgozni, mert különben nem tudnám végezni a munkám. Arra törekszem, hogy ne vigyem haza a munkahelyi problémákat, de a feleségem tudná megmondani, hogy ez mennyire sikerül. Az biztos, hogy a család megértése nélkül ezt nem tudtam volna végezni.

 

– 19 év után hogy látod, jól döntöttél, hogy elvállaltad a karitász vezetését?

– Nem bántam meg, ma sem tennék másképp.

 

– Milyen terveid vannak a jövőre nézve?

– Hivatalosan három év van hátra a nyugdíjazásomig. Utána szeretnék itthon lenni a családdal és az unokáimmal foglalkozni, ahogy azt az én nagyapám is tette.

 

– Isten áldását kívánom a további munkádra és az életedre!

Marosi Anita

Kárpátalja.ma

 

 

 

 

 

 

 

Pin It on Pinterest

Share This