Kárpátalja anno: Beszélő keresztek

Russay Gábor Lajos leginkább fürdőorvosként volt ismert Kárpátalján. Az ungvári doktor 1854-ben látta meg a napvilágot. 1881-ben Budapesten szerzett orvosi diplomát. Egy évvel később letelepedett Szobráncon. Itt élt 1917. április 4-én bekövetkezett haláláig. Az Ung vármegyei felsőremetei birtokon megépített kórházat és üdülőtelep vezetője volt. A kórház négy kórterme és egy szülőszobája tizenöt–húsz beteg elhelyezésére szolgált. Az üdülőkön kívül főként nők és gyerekek gyógyultak Felsőremetén. A szegények ingyen ápolásban és kezelésben részesülhettek, egészségügyi tanácsokkal látták el a lakosságot. A nemes akció eredményeképpen a gyermekhalandóság a minimumra csökkent a környéken.

Russay orvosi tevékenysége mellett íróként is jeleskedett. Publikációi elsősorban a gyógyfürdőkkel kapcsolatosak: A magyar fürdők nemzetgazdasági kérdése, Ungvár (1902), Szobráncz gyógyfürdő, Ungvár (1902), Ha drágák a magyar fürdők, mik az okai?, Budapest (é. n.).

Ám a szakmai kérdések mellett prózai oldalát is megismerhette az olvasó közönség. A Határszéli Ujság 1916. május 8-i számában olvashatjuk Beszélő keresztek című versét:

„Nem is olyan régen…alig egy pár éve,

Egy falu határán, – Vihorlát tövébe

Rozoga, szúette, nagy fakereszt állott…

Nem csoda, – évekig sok vihart kiállott; –

Krisztus képét róla lemosta az idő,

Kerítés nélküli az egész temető.

És ez a fakereszt, – »épült itten helyben« –

Ez volt bele vésve, ékes magyar nyelven;

Alatta a lábtul pihent öreg papja,

Körülte a falu apraja meg nagyja,

Negyvennyolcban honvéd volt az öreg páter,

Lelkesen rohanva előre kereszttel;

A többi apró hant, gyermekhadat fedte,

Keresztre nevöket a mesterük véste:

Itt nyugszik a Misu, Palku meg a Borka,

Angyalok körében, mindnek jól megy dolga:

Mind magyar az irás, — istenadta tótja

Úgy tudja: szent Péter, e nyelven szólítja;

S tótul ha povedál, magyart kever belé,

Úgy gondolja: másként tán meg sem értené,

Kicsiny fa temploma, ha imára hívja,

Magyarok királyát imájába fogja.

Történt pedig régen, a mint elébb mondám,

Kidőlt a fakereszt –…s egy kis idő múltán,

Falu népe véne uj keresztet állit,

– Ifjú papja hozzá ősi tölgyet szállít.

Áll a kereszt…rajta – uj a Krisztus képe,

De már az aljára, — nincs magyar szó vésve;

Hiába volt a szó, vének akarata,

A régi szeretet, igy lett ott meg bontva.

– Orosz nyelven cyrill betűk ékesítik;

Erre azt felelik, egyikük sem értik,

Azóta az anyák, ha gyermeket altatnak,

Beszélő keresztek meséjéről szólnak

Estenden meséli, kint a temetőben,

Mi történt a korhadt fakereszt tövében

Szólt a mese eként — hallgasd fiam, Janó…

Már e temetőben nyugodni sem való,…

Mig az öreg kereszt ott állott magába,

Addig édesebb volt őseidnek álma.

Foly a mese tovább, – köny ül ki a szemre,

S le pereg csókok közt a Janó fejére.

Úgy már éjfél tájon, csillagtalan éjjel,

Mikor a sötétség terjeszkedik széjel,

Tizenkét órakor, az apró keresztek,

Egymásközt édesen, magyarul beszéltek,

S összejöttek sorba, apraja meg nagyja,

Oda egymás mellé, szól nyugodott papja,

Az öregek elől, az ifjabbja hátul,

Zúgott a temető a sok keresztfáiul:

»Áldja meg az isten, – áldja meg a földet,

Testvéri szeretet tart össze itt minket.«

Így beszélt a régi, tótul, magyar szívvel,

A mig az idegen nem rebbenti széjjel.

Csendes a temető — éjfélkor is néma,

A keresztek többé, — nem állanak szóba.

Elpusztult a régi, nem értik az ujjat,

»Megérteni fiam, nem kívánom, tudjad«

S mire bevégzi, elalszik a gyermek

Szövi tovább álmát, a hazaszeretet:

Az anya felsóhajt – »hej! Rákóczynak lelke

Hát ha gyakrabban tekintenél erre,

Testvéri szeretet mindnyájunknak álma

Hogy ha köztünk lennél, hol lennénk mi már ma.«

Marosi Anita

Kárpátalja.ma