A kényelmes élet halálos veszélyei

És most nem az elkényelmesedett élet egészségügyi kockázatairól szeretnék írni, a civilizációs betegségekről, az elhízásról, az érrendszeri betegségekről, a cukorbetegségről…

Nem. Egy láthatatlan veszélyről szeretnék szólni – pontosabban olyan veszélyről, mely csak a szellemi szférában észlelhető. Ez pedig a szellemi eltunyulás és főképp az istentelenség.

Mert látjuk magunk körül ezer és ezer, százezer és százezer ember sztereotipikus életét, akik belesüppedve a mindennapok rutinjába, eljárnak dolgozni, ahol elég pénzt keresnek ahhoz, hogy a saját és családjuk kényelmét be tudják biztosítani. Úgy érzik, hogy önerőből sikerült megteremteniük a lakást vagy a házat, a nagyképernyős tévét, az autót avagy a két autót, a gyerekeknek és maguknak a márkás holmikat, a nyári tengerparti üdülést és a téli síelést… Ezer és ezer embernek ily önelégült módon telnek a mindennapjai, s különösebb aggodalom nem zavarja meg ezt a bevett ritmust. S ha az egészség is aránylag jól szolgál, akkor hol a hiba?

Ott a hiba, hogy ebből a bevett rutinból hiányzik a Teremtő! Ezekben az életekben nincs említés Istenről: az Atyáról, Jézusról és a Szentlélek Istenről, akik nélkül e személyek egyetlenegy lélegzetet sem tudnának venni, mert az életerőnket Isten adja nekünk! Ezek az értelmetlenül leélt életek, amikor az emberek nem vesznek tudomást arról, hogy életerejüket, képességeiket, rátermettségüket, adottságaikat Istentől kapták, s egész életüket hálátlan önzésben élik le, hályoggal a szemükön.

Jézus Urunk szavai szerint: „a Lélek az, ami megelevenít, a test nem használ semmit: a beszédek, amelyeket én szólok néktek: lélek és élet.” (János 6:63)

Pál apostol pedig így figyelmeztet: „Ne áltassátok magatokat, Isten nem hagy magából gúnyt űzni. Amit az ember vet, azt is aratja. Aki tehát testnek vet, az a testből is arat majd romlást. Aki ellenben a Lélek szerint vet, a Lélekből arat örök életet.” (Galatáknak írt levél 6:7-8)

Amikor a szellemileg eltunyult ember megöregszik vagy megbetegszik, akkor – talán akkor – kezd gondolkodni azon, hogy mire volt jó ez az egész? Miről is szólt az élete? Hiszen nemsokára mindent itt kell hagyni, halálunkkor semmilyen vagyont nem viszünk magunkkal. S mikor halálunk után megállunk Isten előtt – mert mindenkinek meg kell jelennie a Teremtő előtt –, akkor a szellemileg eltunyult ember mit fog felmutatni mint eredményt, melyet élete során elért? Hogy Isten parancsaiból – mondjuk a legalapvetőbbekből, a Tízparancsolatból – egyet sem tartott be élete során?

Jézus Urunk és Istenünk emberkénti ittlétekor erre figyelmeztetett minket a talentumokról szóló példázatban (Máté 25:14-30), mely arról szól, hogy Isten számon fogja kérni rajtunk, hogyan sáfárkodtunk a „tálentumokkal”: a képességeinkkel, a lehetőségeinkkel, az anyagi- és szellemi javakkal, melyekhez az Ő jóvoltából hozzájuthattunk földi létünk során. A „hű szolgák” azok, akik Isten-adta képességeiket kamatoztatták – tehát az isteni igazságokat tanulták, tanították és élték a mindennapokban. A rest szolga pedig nem kamatoztatta a talentumokat: tehát nem kereste, nem tanulta Isten bölcsességét és igazságait, s nem azok szerint élte életét.

E példázatból egyértelmű, hogy a szellemileg tunya életűek, akiket nem érdekel Isten örök és magasztos igazsága, akik nem keresik Istent, akik nem érzik, hogy az isteni mérce szerint kéne élni az életüket, azok bizony „rest szolgának” minősülnek majd Isten ítéletekor. Az pedig nem jó…

Vegyük tudomásul, hogy ezt a Földet Isten teremtette, s mindent, ami rajta van – beleértve az embert is. E föld, sőt, az egész világegyetem Isten csodálatos tervezése és alkotása, tehát Ő írja a játékszabályokat!

Ezért veszélyes a gondtalan, kényelmes, kiszámítható, aránylag nyugodt élet. Mert az ilyen életmódnál az ember hajlamos azt hinni, hogy ő irányítja a dolgokat, hogy ő mindent a kezében tart, sőt, hogy azért mennek ilyen flottul a dolgok, mert ő annyira okos, rátermett és egyszerűen kiváló ember! Ez az öntelt, önelégült ember gondolkodása, mely a pusztulásba visz.

Az embereknek néha szükségük van valamilyen nehézségre, mert sok embert a nehéz, sőt a kilátástalan helyzetek visznek közel Istenhez. Hogyan? Úgy, hogy a nehézségekben, amikor úgy érezzük, hogy elvesztünk, hogy ebből már nincs kiút, hogy itt a vég, akkor végre Istenhez fordulunk, és Tőle kérünk segítséget. Ezért – bármennyire is meglepő – a nehéz, sőt, elkeserítően nehéz helyzetek menthetik meg az embert az istentelen életmódtól, mert a legyőzhetetlennek tűnő, fölénk tornyosuló nehézségekben végre felismerjük, hogy csak Isten tud segíteni, csak Őbenne bízhatunk.

És az ilyen kilátástalan vagy félelmetes helyzetekben az ember végre Istenhez fordul, és könyörög, és belátja, hogy eddig esztelen, értelmetlen utakon járt, és legjobb esetben át is adja életét Istennek: tehát kéri, hogy ezen túl Jézus legyen az élete irányítója. Ha ez a szívbéli állapot bekövetkezik, akkor van remény, hogy az ember végre lelkileg megtisztul, végre felismeri az életben az Isten által számára kijelölt életutat – és természetesen érezni fogja a Teremtő segítségét a kilátástalannak vélt helyzetben.

Ezért tette azt a sokkoló kijelentést Jézus Urunk: „Én pedig azt mondom nektek: Szeressétek ellenségeiteket, áldjátok azokat, akik titeket átkoznak, jót tegyetek azokkal, akik titeket gyűlölnek, és imádkozzatok azokért, akik háborgatnak és kergetnek titeket.” (Máté evangéliuma 5:4)

E kijelentés első hallásra meghökkentő: szeressük azt, aki gyűlöl és bánt minket?! Ezt még elméletben is nehéz elképzelni, nem még a valóságban megcselekedni! Viszont, ha megértjük, hogy micsoda radikálisan jó irányba történő hatással van sok emberre az, amikor üldözik és elkeserítő helyzetekbe juttatják gonosz emberek, akkor megértjük a maga mélységében Jézus Urunk végtelenül bölcs szavait!

Igen, a gyűlölőink – akaratukon kívül természetesen – jót tesznek velünk! Mert amikor kilátástalannak tűnő, elviselhetetlen helyzetekbe kergetnek bennünket gonoszságukkal, akkor húzódunk csak igazán közel Istenhez, olyan közel, mint még soha! És ez bizony rendkívüli módon a javunkra szolgál, mert ez hozza meg az áttörést, sok esetben a végső célt: az újjászületést! Nagyon sok ember végre így talál Istenhez, s ezáltal lelke megmenekül az örök pusztulástól.

Hozzáfűzöm, hogy egy pillanatig se higgyük, hogy a gonosz, elvetemült emberek esetleg jutalmat kapnának majd Istentől a gonoszságukért. (Végül is a gonoszságukkal löktek minket Isten karjaiba…) Dehogy! A gonosz ember sorsa egyértelmű: a kárhozat, vagy más szóval a pokol vagy pontosabban a gyehenna. Erről is sokat beszélt Jézus Urunk…

Természetesen nem okvetlenül szükséges megrázó, elkeserítő, kilátástalannak tűnő élethelyzet ahhoz, hogy Istenhez közeledjünk, és Őt megtaláljuk. De bizony sok embert a nehézségek megtapasztalása rántja ki a szellemi-lelki tunyaságból, és repíti lelkileg Isten megnyugtató közelségébe.

Cúth Katalin

Forrás: felvidek.ma