Amit Isten kezébe adunk, az soha nem vész el
„Hiszen az én kezem alkotta mindezeket, és így lett mindez – így szól az Úr. – Erre tekintek: arra, aki alázatos és megtört lelkű, és megretten igémtől.”
Ézsaiás 66:2
Sok évvel ezelőtt úgy szálltam fel egy repülőgépre, hogy nagyon fáradt voltam, és egyáltalán nem volt kedvem beszélgetni senkivel. Elővettem a Bibliámat a hátizsákomból, és az ölembe fektettem. A gép lassan megtelt, végül pedig egy üzletember ült le mellém, a középső ülésre.
Azt gondoltam, hogy a nyitott Bibliám majd elveszi a kedvét attól, hogy beszélgetést kezdeményezzen. De nem így történt.
Hamarosan megszólalt:
– Érdekes, hogy a Bibliát olvasod.
– Igen – válaszoltam. – Szerintem nagyon érdekes könyv. Te mit tudsz a Bibliáról?
Egy darabig keresgélte a szavakat. Úgy tűnt, néhány alapvető dolgot tud Istenről, de a Biblia igazságaiban nem igazán volt jártas.
Néhány perc múlva megkérdezte, én mit tudok a Bibliáról. Elmondtam neki néhány dolgot, majd hozzátettem:
– Miért nem kérdezel tőlem? Megmutatom neked a Bibliában, hol olvashatsz ezekről.
Nagyon kíváncsi volt, és ahogy a kérdései egyre mélyebbek lettek, elkezdtem azért imádkozni, hogy Isten vezessen a megfelelő igeszakaszokhoz.
A beszélgetésből igazán tartalmas párbeszéd lett – és egyszer csak azt éreztem, hogy Isten megérinti a szívemet, és arra indít, hogy adjam oda ennek a férfinak a Bibliámat.
Miközben bizonyságot tettem neki, a szívemben egyfajta vita kezdődött köztem és Isten között.
Istenem, ezt a Bibliát nem adhatom oda neki. Ez az én Bibliám. Évek óta használom, mindenhová magammal viszem. Rengeteg jegyzet van benne, és még a gyerekeim is írtak bele. Annyira különleges számomra.
Isten azonban továbbra is arra indított, hogy adjam oda.
Végül becsuktam a Bibliát, és az ölébe tettem.
– Azt hiszem, neked kell megkapnod az én Bibliámat – mondtam.
Meglepetten nézett rám.
– Ezt semmiképpen sem fogadhatom el.
– Isten azt mondta nekem, hogy adjam oda neked – erősködtem. – Néha a világegyetem Istene megáll a teremtett világ forgatagában, hogy megérintse egyetlen ember szívét. Ma érted állt meg.
A férfi végül elfogadta a Bibliát, és két dolgot megígért.
Először azt, hogy el fogja olvasni.
Másodszor pedig azt, hogy egy napon továbbadja valaki másnak, és megteszi érte azt, amit én tettem vele.
Elővettem a táskámból egy nyugtát, és a hátuljára felírtam még néhány igét neki. Aztán elváltak az útjaink.
Ezután már csak néhányszor beszéltem Ronnal.
Az ilyen történetek általában egyszer csak megtörténnek, aztán véget érnek. Az évek során más dolgokat is odaadtam embereknek, és soha többé nem hallottam felőlük.
Ahogy telt az idő, egyre ritkábban gondoltam arra a Bibliára és arra a Ron nevű férfira.
Egészen addig, amíg 24 évvel később az a Biblia újra el nem jutott hozzám.
Éppen egy olyan időszakban talált rám, amikor mélyen küzdöttem Isten titokzatosságával.
Azt szerettem volna, ha Isten egy kicsit több értelmet ad annak, amin keresztülmentem.
Az életem elmúlt tíz éve után ugyanis egyre világosabbá vált számomra, hogy bár mindig úgy tekintettem Istenre, mint az én oltalmazómra, mégis megengedte, hogy néhány legnagyobb félelmem valóra váljon:
a válást,
egészségügyi válságokat,
szeretteim elvesztését,
jogi küzdelmeket –
és még hosszan sorolhatnám.
Azok az imáim, amelyekben könyörögtem Istennek, hogy ne engedje megtörténni ezeket a dolgokat, utólag annyira hiábavalónak tűntek.
És ha Istennél sem találhatok biztonságot, akkor hol találhatnék?
Ha nem számíthatok rá, akkor hogyan bízhatnék bárki másban?
A gondolataim kétségbeesetten kavarogtak bennem, tele bizonytalansággal és kérdésekkel.
Tavaly egy rendezvényen szolgáltam San Antonióban, Texas államban, amikor a barátnőm bemutatott néhány nőnek, akik szerettek volna találkozni velem.
Ron lánya, Ron testvére és egy családi barát álltak előttem.
Alig hittem el!
Elmesélték, hogy miután Ron elolvasta a Bibliát, átadta a szívét Jézusnak.
Később pedig a családját is Jézushoz vezette.
Megőrizte azt a Bibliát, amit tőlem kapott, és az idő múlásával nagy becsben tartott kincsévé vált.
Ron néhány évvel azelőtt halt meg, hogy találkoztam volna a családjával, a Biblia pedig a lányához került.
A lány szemében könnyek csillogtak, amikor elmondta, hogy magával hozta a Bibliát.
Felém nyújtotta.
Elképesztő volt.
Lassan átvettem tőle, és kinyitottam.
Ahogy lapozni kezdtem, megláttam benne a sok évvel korábban írt jegyzeteimet.
A jegyzeteim között ott voltak Ron feljegyzései.
Ron jegyzetei között pedig ott voltak a lánya bejegyzései.
Elmondta, hogy ez a Biblia tartotta benne a lelket, tanította és vezette őt, amikor egészen fiatalon át kellett élnie édesapja elvesztésének pusztító fájdalmát.
Ahogy lapozgattam, egy kis papírdarabot találtam a Biblia lapjai között.
Az a nyugta volt, amelynek hátuljára annak idején felírtam Ron számára néhány igét.
A dátum rajta: 2001. október 25.
Huszonnégy évvel korábbról.
Nézd, mit tett Isten!
Ahogy Ron családjával együtt próbáltuk felfogni mindezt, sírtam, és ők is sírtak. De leginkább csak álltunk ott, és csodálattal néztünk erre a pillanatra.
Megdöbbentett Isten szeretetének és jóságának az a módja, ahogyan ezt a történetet visszahozta hozzánk, és teljessé tette.
Nem kellett volna ezt megtennie.
De Ő úgy döntött, hogy megengedi nekünk: lássuk, ahogyan megtesz valamit, amit csak Ő tudott megtenni.
Lefényképeztem a Bibliát, majd visszaadtam Ron lányának.
– Isten igazán szeret minket, tudod?
Bólintott.
Miután elment, csendben leültem egyedül.
Szükségem volt rá, hogy magamba szívjam ennek az egésznek a súlyát és szépségét.
És újra meg újra ezek a szavak visszhangoztak bennem:
Amit Isten kezébe helyezünk, az soha, de soha nem vész el igazán.
Félhetünk a veszteségtől.
Félhetünk a gyásztól.
Félhetünk az áldozattól és a csalódástól.
Attól, hogy összetörik a szívünk.
Attól, hogy akkor kell bíznunk Istenben, amikor egyáltalán nem értjük, mit tesz.
De nem kell örökre félelemben maradnunk.
Van egy ige, amelyet különösen szeretek felidézni, amikor arra gondolok, mit jelent valamit Isten kezébe helyezni:
„Hiszen az én kezem alkotta mindezeket, és így lett mindez – így szól az Úr. – Erre tekintek: arra, aki alázatos és megtört lelkű, és megretten igémtől.”
Ézsaiás 66:2
Milyen hatalmas Isten keze!
Az Ő keze helyreállít.
Letörli a könnyeinket.
Szeretettel és gondoskodással tartja meg népét.
Ő a veszteséget céllá tudja formálni.
A gyászt gyógyulássá tudja változtatni.
Az áldozatot olyan ajándékká tudja tenni, amelyet már örömmel adunk oda.
A csalódásainkból békességgel teli új látásmódot tud formálni.
Az összetört szívünket pedig annak mélyebb megtapasztalásává tudja változtatni, hogy maga Isten szeret bennünket.
Különös kegyelmet ad azoknak, akik alázatosan bíznak Benne, mert szívüket mélyen megérinti az Ő Igéje.
És én ilyen lány szeretnék lenni.
virtualiskavezonoknek.blogspot.com