Árnyék mögött fény ragyog…

Azon gondolkodtam el, vajon én hova nézek, ha félek?

Hol vannak az én fényeim, csillagaim?

Fiam növekedése során három éves koráig a sötétség a játék helye volt. Örömmel fedezte fel a tárgyak változását, s semmi gondja nem volt sötétben közlekedni a lakásban. Arra gondoltam, hogy mennyire közeli még neki az anyaméh „sötétsége”, amely a biztonság, a növekedés, a védett állapot helye volt. Esténként elbúcsúztunk, s mindig egyedül aludt el.

Nehezen éltük meg a váltást, hogy félni kezdett a sötétben. Egyik napról a másikra ragaszkodott hozzá, hogy ott maradjunk vele, hogy valamilyen fény világítson a feje felett. Visszaemlékeztem saját gyermekkoromra, a sok félelemre, amellyel szüleim szobájában az utcai lámpa által formált árnyékok között rémisztő alakokat véltem felfedezni. Be is kellett hunyjam a szemem, hogy ne lássam őket. S ahogy a fal felé fordultam, el is aludtam.

Fiunknál ez nem ment ilyen könnyen. S egyre több és több félelem lett konkrét, vagy csak sejtett formában megfogalmazva, ott az ágyban összebújva. Csodálkoztunk, honnan vette? Mit látott, mit hallott? Honnan lopakodott elő belőle ez a sötét valami, s hogy félni kell? Mi adtuk át a magunk félelmeit?

Azután rájöttünk, hogy eddig az utcán sem félt, a magasságtól sem, azaz semmilyen önvédő félelme sem volt, ami szükséges, hogy az ember „életben maradjon”. Tehát valahol „normális” az, ami történt, ez az életszakasz jött el – meg kell birkóznia a félelemmel, hogy a szükséges félelem visszatartsa az önveszélyeztetéstől is.

Így elfogadtuk, mint növekedésének részét, a félelmeket, s tanultuk együtt az esti imádságot, s beszéltünk neki a mennyei Atyáról, aki vigyáz a gyermekekre. Megértettük, hogy ahol fény van, ott árnyék is.

Kaptunk egyik barátunktól megvilágítható csillagokat, melyekkel teleraktuk az ágya felett, mellett a falat, s azóta boldog ragyogásban alszik el.

Férjem ekkor talált rá egy Gyökössy Endre idézetre:

Együtt mondjuk el esténként, s felnézünk a csillagokra. S keressük a csillagok teremtőjét.

Azon gondolkodtam el, vajon én hova nézek, ha félek? Hol vannak az én fényeim, csillagaim? Emlékszem a gyönyörű nyári estékre, amikor lánykoromban a csillagos ég olyannak tűnt, mint egy hatalmas paplan, tele világító csillagezrekkel, s meg voltam győződve, hogy azért vannak csillagok, hogy ne féljünk, ne érezzük, hogy egyedül vagyunk, hogy milyen félelmetes a körülöttünk gomolygó sötétség. A csillagok távlatot adtak, hogy aki gondot visel a sok millió fényévben mérhető messzeségre, ő helyezett el bennünket is valahová, s adta meg lehetőségeinket s határainkat egyaránt. Kezében tart, óv. S minden éjszaka – mint valamikor az anyaméhben – megpihenhetünk, növekedhetünk, készülhetünk, mert Valakinek a védelmében vagyunk.

A sötétben fény ragyog, hiszen a Nap világít akkor is, ha elfordulunk tőle. De nappal nem láthatjuk a „másik” valóságot, mert a hatalmas fényáradat betölti a szemünket. Mert megvannak a „sötétség kincsei” (Ézs 45), titkai is, s talán ettől lesz a világosság még világosabb, s ragyog fel az árnyék mögött a fény.

Hova nézünk? Hova nézel?