Ásó, kapa, nagykaland…

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy naiv lelkész. Naiv volt, mert csak szépet és jót gondolt azokról, akik megkeresték, hogy a templomban Isten áldását kérjék házasságukra.

Naiv volt, mert amikor a házasság előtti szexuális életről, a szüzesség megőrzéséről, az idő előtti összeköltözésről beszélt nekik, nem gondolta, hogy a párok csak mosolyogni fognak, zavartan félrenéznek, hisz ezen már rég túl vannak. Naiv volt, mert azt gondolta, hogy aki ott, az úrasztala előtt elmondja azt a bizonyos esküt, annak rendben lesz a házassága. A naivitása akkor kezdett szertefoszlani, mikor a két éve megáldott pár egyik tagja egy ismeretlennel kézen fogva jött szembe az utcán.

A mesebeli történet kísértetiesen illik a valóságra. Komoly feszültség van a keresztyén, szűkebb értelemben református házasságról alkotott tanítás és a valóság között. Kritizálhatjuk teológiai látásunkat a házassággal kapcsolatban, és kárhoztathatjuk a „mai fiatalokat”, akik figyelmen kívül hagyják ezt a tanítást és ezért nem működnek házasságaik. Az igazság valahol a kettő között van. Házasságról alkotott tanításunk biblikus, kerek. Azonban ennek a tanításnak az átadása sem megfelelő, nemhogy a beépülése a házaspárok mindennapjaiba. A fiatalok értelemszerűen nem a református tanítás szerint élnek, ha azt egyrészt nem ismerik, másrészt a házasságkötés előtt, a lelkész által elmondott „lelki fröccs” és/vagy rapid jegyesoktatás elszáll a levegőben. Harmadrészt a református szertartás szerint megáldott házaspárok nagy része a szó legszorosabb és gyakorlati értelmében nem nevezhető krisztuskövetőnek. Számukra a templom, egyház, vallás inkább külsőséget, kelléket, a „boldogító” igen valamiféle spirituális töltetét jelenti.

A történet másik oldala a száraz tények megdöbbentő realitása. Jelenleg minden második házasság válással végződik. A válások nagy száma a házasság első két évében megtörténik. A próbaházasság, a házasság előtti összeköltözés, hogy megismerjük egymást, szinte minden esetben meggyengíti az utána kötött házasságot. Egyre többen választják az élettársi kapcsolatot a házasságkötés helyett. Már közhellyé vált a házasság válságának emlegetése.

Üdvözlendő és dicsérendő, hogy sokan éppen ezért akarnak tenni a házasságukért – már a jegyesség idején. Az interneten, könyvesboltokban rengeteg szakirodalmat találunk könnyen emészthető, humoros és nagyon komoly, szaknyelven megírt formában is. Egyre több házas-hétvége kínálja programját. Több gyülekezetben is bevezették a több alkalmas vagy egy hétvégébe sűrített, intenzív jegyesoktatást.

Ezek a lehetőségek, eszközök sokat tudnak segíteni. De még mindig nem garantálják, hogy az ámen, a gratulációk és a lagzi után olyan házasság következik, amely mesébe illően végződik – boldogan éltek, amíg meg nem haltak. Mélyebb rétegeket kell ahhoz érintenünk, hogy olyasvalamire találjunk, ami valamiféle lehetőséget ad a házasság közös megéléséhez és leéléséhez.

A látható motivációkon túl tudattalan erők is meghatározzák párválasztásunkat. Az apakép, anyakép nagyon erősen meghatározza, milyen személyiségű férfit, nőt választunk magunknak. Gyermekkorunkban megélt családi szituációkat, a felszín alatt működő erőket újragenerálunk – automatikusan. A gyermek(ek) születésekor apa és anya születik. Ez még inkább előhívja belőlünk szüleink viselkedésmintáit, nevelési szokásait, szülői szerepeit. Ezek csak a legfőbb tényezők, melyek észrevétlenül hatnak. Akarva-akaratlanul olyan erők működnek házasságunkban, olyan konfliktusokat generálunk, olyan helyzeteket teremtünk, melyekről nincs tudomásunk, nem tudunk vagy csak nagyon nehezen irányítani.

Ha szeretnénk tudatosabban megélni a házasságunkat, akkor a kapcsolat ápolása lekerülhetetlen. Időt és energiát kell szánni arra, hogy a házasság épüljön, az intimitás elmélyüljön. És foglalkozni kell az öngondoskodás sajátos formájával, önmagunk minél jobb megismerésével. Miért működöm úgy, ahogy működöm? Miért úgy viszonyulok a páromhoz, gyermekeimhez, párom családjához, ahogy? Minél kevesebb a fehér folt, minél jobban látom, hogy ki is vagyok valójában, hogyan működöm a házasságomban, annál nagyobb az esély rá, hogy szembenézzek, változzak, fejlődjek és ezáltal fejlődjön a kapcsolatunk.

A keresztyén házasságnak – elvileg – van spirituális dimenziója. Belátom, hogy áldozathozatal, fájdalom, szenvedés, megbocsátás, újrakezdés nélkül nincs fejlődés sem önmagam megismerésében, sem a házasságban. Ráébredek, hogy tökéletlen vagyok, nem tudok tökéletesen szeretni és engem sem szeretnek tökéletesen. Sőt, a másik nem úgy szeret, ahogy én akarom, hanem ahogy tud. Ezt a belátást követheti az alázat és irgalom kifejlődése. Alázattal fordulok a másik felé, mert szeretem és tisztelem, a tökéletlenségeivel, hiányosságaival, sebzettségeivel együtt. És irgalmas vagyok hozzá, mert tudom, én is tökéletlen, hiányos, sebzett vagyok.

A keresztyén házasságban mindketten megéljük, hogy tökéletlenségünket Isten tudja kiegészíteni, sebeinket ő tudja gyógyítani, a megbocsátást ő munkálja bennünk. Egyedül erre képtelenek vagyunk. Ez a spirituális dimenzió Isten jelenvalóságának a példája, bizonyítéka. Ő az, aki a házasságnak ezt a részét formálja bennünk és köztünk. Ez az a rész, amiről ez a kis mondatocska szól: „Isten engem úgy segítsen!”

A házasságkötésért a lelkész mindent megtehet és meg is tesz. De ahogy a menyasszonyi torta ízének kiválasztása, úgy a kapcsolatban való tudatos jelenlét is férj és feleség döntése. Ne feledjük, a házasság nem a templomtól, prédikációtól, eskütől, imádságtól fog működni. Ez csak a „kezdő lökést” adja meg. A házasság akkor kezdődik igazán, amikor vállalom a másikat, vállalom a kapcsolatunkat Isten és emberek előtt. Amikor felelősséget vállalok magamért és a kapcsolatunkért.