Cserépedény

„Ez a kincsünk pedig cserépedényekben van, hogy ezt a rendkívüli erőt Istennek tulajdonítsuk, és ne magunknak:

Mindenütt szorongatnak minket, de nem szorítanak be, kétségeskedünk, de nem esünk kétségbe; üldözöttek vagyunk, de nem elhagyottak; letipornak, de el nem veszünk; Jézus halálát mindenkor testünkben hordozzuk, hogy Jézus élete is láthatóvá legyen testünkben. Mert életünk folyamán szüntelen a halál révén állunk Jézusért, hogy Jézus élete is láthatóvá legyen halandó testünkben.” (Korinthus 4,7-11)

A napokban egy barátommal az ukrán válságról beszélgettünk. Mi más is lehetne a témája két harmincas kárpátaljai férfinak manapság egy pohár kvász mellett?!

Barátom kérdése az volt, hogy ez a maroknyi magyar itt a Kárpátok lábánál rosszabb-e, mint a 15-20 kilométerre nyugatabbra lakó testvéreink? Miért kell nekünk ennyit szenvedni? Az elszakított nemzetrészek közül egyértelműen ennek a területnek volt a leghányatottabb a sorsa. Gazdaságilag is mi állunk a legrosszabbul. A kivándorlás és az asszimiláció is erősen sújt minket. És most itt van a háború is. Magyar férfiakat is behívnak az ukrán–orosz háborúba, a frontra. Miért? Tényleg ennyire rosszabbak vagyunk másoknál?

Azt hiszem, a feleletet nem itt kell keresni. Nem hiszem, hogy Isten büntetése nyugszik rajtunk, kárpátaljai magyarokon. Én inkább úgy vélem, hogy Isten a szenvedések által is formálni akar minket. A szenvedéssel lehet igazán formálni!

Pál apostol felsorolja a szenvedéseit a fenti igében. Isten megengedi, hogy egy egész sor nehézségen menjen át az evangéliumért. Ezek a szenvedések azonban nem büntetésként érik, hanem azért, hogy rájöjjön: ő maga csak „cserépedény” és az erő (szenvedni, kitartani és az evangéliumot hirdetni) Istentől jön.

Istennek célja van Pál életében. Ez a cél pedig az, hogy a saját kicsiségét meglátva Isten erejére támaszkodjon. Pál apostol azért nem száll el önmagától, nem lesz beképzeltté, mert szüntelenül szembesül saját erőtlenségével. Szerintem itt van a válasz a barátom kérdésére is.

Miért kell nekünk kárpátaljai magyaroknak mindig bizonytalannak lenni a jövő felől? Miért kell nekünk sokkal többet aggódni és félni, mint másutt élő magyaroknak? Hogy el ne bizakodjunk, és ne mondjuk, hogy nem kell nekem az Isten.

Agur király így fejezi ki ezt a Példabeszédek 30,8-9-ben: „Se szegénységet, se gazdagságot ne adj nekem! Adj annyi eledelt, amennyi szükséges, hogy jóllakva meg ne tagadjalak, és ne mondjam: Kicsoda az Úr? El se szegényedjek, hogy ne lopjak, és ne gyalázzam Istenem nevét!”

Hadd tegyek fel én is néhány kérdést! Elgondolkodott-e már valaki, hogy miért éppen ez a sokat szenvedett Kárpátalja volt a talaja a ’90-es évek ébredési hullámának és nem valamelyik másik nemzetrész? Miért van az, hogy a Magyar Református Egyház egészét nézve arányaiban nálunk járnak legtöbben templomba? Miért van az, hogy nálunk a fiatalok éhesek Isten vezetésére, az igére, míg más magyarlakta nemzetrészeken ezt az éhséget nem tapasztalják ilyen mértékben? Miért van az, hogy arányainkhoz képest nálunk van a legtöbb hittanos gyermek, konfirmandus, vagy református iskolában továbbtanuló diák?

Mindez véletlen lenne? Vagy esetleg az Isten iránti átlagon felüli nyitottság összefügg azzal, hogy nekünk az átlagnál többet kell szenvednünk?

Én úgy sejtem, hogy a kárpátaljai ember is, mint minden más ember a világon, egy biztos pontot keres az életében, valamit, amire építhet, ami nem változik. Csak nálunk sokkal kevesebb biztos pont van. Megváltozik az ország, ahová a szülőföldem tartozik. A pénz nem jelent biztonságot, mert – nálunk minden nemzedék legalább egyszer – elveszítjük a megtakarításainkat. Az ország törvényei (különösen napjainkban) viharos sebességgel változnak. Akkor mi, vagy ki is az a biztos pont, akire az életünket építeni lehet? Kedves olvasóm, ugye sejted a választ? Igen: Isten!

Hát ezért van, hogy nekünk kárpátaljai magyaroknak több jut ki a szenvedésből. Azt is sejtem, hogy ha őszintén Hozzá fordulnánk, és Rá építenénk az életünket, akkor a szorongattatás elérné a célját és megszűnne.

Ha nem itt élnénk, és nem így, akkor nem lennénk azok, akik most vagyunk. S ha nem reagálunk arra, ami körülöttünk történik, akkor sohasem leszünk azok, akiknek Isten látni akar minket…